Bizony, lett volna mit tanulnunk más népektõl. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet, évekkel a görög junta bukása után.
Beszéltek az áldozatok, akiket megkínoztak a junta börtöneiben, aztán megszólaltatták az egyik legkegyetlenebb porkolábot, aki élen járt a rabok bántalmazásában és igen rossz híre volt annak idején.
Az az ember õszinte megbánást mutatott, de nem ez volt a lényeg: kiderült, hogy
8 ÉV BÖRTÖNBÜNTETÉS után szabadult nemrégiben. Így hiteles volt a megbánása is és az áldozatok igazságérzete is ki lett elégítve.

Ehhez képest nálunk a hírhedt Bauer az Eörsi és tsa. ügyvédi irodában (Eörsi Mátyás) a tsa. volt és ágyban, párnák közt lehelte ki lelkét. A raccsoló fiacskája meg elmondta, hogy az apja milyen rendes ember lett, nyelveket tanult, képezte magát stb. És ezek oktatnak ki minket rendszeresen a demokráciáról és a toleranciáról.

Hát igen...

Tulajdonképpen nem akartam a részletekbe belemenni, de bizony az SZDSZ, vagy a ballib média házatáján túlzás nélkül, tömegesen lehet találni AVH-s családi kötõdéseket.
És abban a pillanatban, rögtön érthetõvé is válik ezeknek a közszereplõknek az élénk tiltakozása, a régi idõk gazembereinek a felelõsségre vonása ellen.
Hiszen, - emberileg nagyon is érthetõ okokból, - senki nem szeretné a rokonait, felmenõit kényelmetlen helyzetbe hozni, ezért inkább elõadják azt a szemforgató dumát, hogy: - "Ne bolygassuk a régi idõket!", - meg hogy: - "Borítsunk fátylat a múltra, és nézzünk végre elõre!", - aztán az egyik legaljasabb indok, hogy: - "Ezek a bûnök amúgy is elévültek!".

Nekem már régóta az az elvem, - amelyet szerintem törvénybe is lehetne foglalni, - hogy a háborús bûnökhöz hasonlóan, - amelyek nem évülnek el, - ha valaki az államgépezet tagjaként, - hivatalos emberként, ÁVÓ-sként, rendõrként, katonaként, kihallgatótisztként, belügyminisztériumi dolgozóként - követett el bûnöket, az se évüljön el!
Azt ne vegyék a köztörvényes bûncselekményekkel azonos megítélés alá, hanem legyen egy teljesen más kategória, és az érte járó büntetés is legyen sokkal súlyosabb!

Na, - többek között - ezt mulasztottuk el 1990 táján.
Ha akkor ezek a dolgok tisztázódtak volna, ma már sokkal letisztultabb, és nyugodtabb lenne a közéletünk...

Az, hogy túl van egy társadalom valamin - szerintem - nem azzal azonos, hogy feledésbe merül. Pl. Magyarország már réges régen túl van a Rákóczi-szabadságharcon. Nincsenek kurucok, nincsenek labancok, nicsenek nemesek, nincsen cár, stb. Gyakorlatilag az akkori politikai tényezõk teljesen megváltoztak. Ennek ellenére természetesen nem merült feledésbe, sõt akár még hivatkoznak is rá egy-egy szócsatában. Szerintem az ezernyolcszáznegyvenyolcas forradalomról is el lehet ezt mondani. Nincs már Osztrák Császárság, nincs jobbágyság, nincs európai forradalmi hullám, stb. Nincs hatása a mára, vagy ami még van, az is inkább csak szellemi, alig hat a mindennapokra. Senki nem hiszi, hogy a mai politikai pártok bármelyike is a negyvennyolcasok követõje, vagy ellenlábasa. Lassan már trianon is elveszíti aktualitását, még nem enyészett teljesen történelemmé, de már félig-meddig az. A világháború és ötvenhat még élénken él, hat a mindennapi politikára... Elõbb-utóbb a szocialista korszak és a rendszerváltás is csak egy sztori lesz a könyvek lapjain. Senki sem fogja összefüggésbe hozni az aktuálpolitika képviselõit ezekkel az idõkkel.

Nagyon jól emlékszem egy nyilvános vitára, amelyet 1991-ben a TF-en folytattak le. Kónya Imre vitázott Petõ Ivánnal az igazságtételrõl. Petõ egyfajta nagyvonalú, ajropéer hozzáállással elutasította és nemtelennek tartotta a bosszút. Olyasmivel érvelt, hogy felül kell emelkedni ezeken a dolgokon és nem a múltban vájkálni.

Aztán bizonyos idõ elteltével jött a slusszpoén: Kéri Edit színésznõ kiderítette, hogy Petõ Iván szülei ávéhás tisztek voltak. És volt hozzá képe, hogy leálljon "emelkedett európai szellemként, elegáns kívülállóként" vitatkozni a témárõl. Ennyit a liberálisok nagyvonalú, ajropéer gesztusairól.

http://indavideo.hu/video/Konya_-_Peto_vita_1991

Sokban egyetértünk, - ezt azt hiszem, megpróbálom többször már nem leírni, annyira magától értetõdõ, aztán vagy sikerül, vagy nem, - apróságokban gondolom csak másként.

Persze, 80-90 éves öregembereket vegzálni, zaklatni, akár bíróság elé állítani, az nem elegáns, nem ér célt, sõt, visszájára fordulhat a jó szándék, mert - jogos, vagy jogtalan, - felháborodást kelthet a társadalom nagy részében, amelyik önkéntelenül a gyenge, védtelen, kiszolgáltatott öregember mellé áll.
Elfelejtve, hogy az illetõ 50, vagy 60 évvel ezelõtt - ereje teljében, - mekkora gazember volt.

Most jön az "ingoványos talaj szindróma", - amelyik mindig jön, amelyik mindig ott van, a háttérben, megbújva, a kezét dörzsölve, és arra várva, hogy mikor jön el az õ ideje.
Most.

Érdekes módon, - régi téma, nem én találtam ki, csak nekem is eszembe jut idõnként, - hogy a náci háborús bûnösök esetében, valahogy soha nem merül fel az idõközben eltelt sok évtized, az elévülés kérdése, és fõleg nem, a megvádolt ember idõs kora.
Oké, te említetted Képíró Sándort, a példa jó, és szemléletes volt.
De a zsidóság megfelelõ képviselõi, erre hivatott tisztviselõi, emberei, apparátusa, éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy a Föld nevû bolygón esetleg még fellelhetõ, gyakorlatilag a 100 éves kor felé közeledõ nácikat felkutassa, és ha mást nem is tesz velük, legalább az utolsó hónapjaikat, heteiket megkeserítse.
Vegzálással, bíróság elé citálással, megbélyegzéssel, nyugton nem hagyással.
Akik ebbe általában rövid idõn belül, - közvetve, vagy közvetlenül, - bele is halnak.

A dilemmám az, hogy aki emberek százainak, vagy ezreinek a haláláért közvetlenül felelõs, annak az én megítélésem szerint is bûnhõdnie kell, teljesen mindegy, hogy közben hány évet ért meg az illetõ.
De!
Akkor ugyanúgy legyen elõvéve az a szadista verõember is, aki az ötvenes években sötét pincékben kínzott halálra akár csak néhány tucat embert, vagy ha az illetõk túlélték a vele való találkozást, akkor is emberi roncsként élték le a további életüket, nyomorékon, derékba tört karrierekkel, soha fel nem épülve igazán, sem testileg, sem lelkileg.

Már annak idején, a rendszerváltást követõen felmerült a régi ÁVÓ-sok felelõsségre vonásának kérdése, amikor ballib értelmiségiek egyöntetûen, egybehangzóan tették fel a kérdést, hogy "mi a fenét akarunk mi ezektõl a trottyos vénemberektõl?".
Pedig akkor ezek az "öregemberek 20 évvel voltak fiatalabbak, mint most, és volt közöttük, aki a 60 évet is alig haladta meg korban.
A vonat elment, - hogy ki, vagy kik miatt, a bátorság, a jószándék, vagy egyszerûen csak a jogi lehetõségek híján, azt talán soha nem tudjuk már meg, - és a felelõsségre vonás elmaradt.

Nekem nem is konkrét emberekkel - Biszku, és még néhány figura - van bajom, hanem az elvvel.

A társadalom, és benne az én egészséges(nek gondolt) igazságérzetemmel.
A bûn, és a bûnhõdés kérdésével.
A bûn, és a megbocsájtás dilemmájával.
Azzal, hogy a bûnös nézzen szembe - legalább egyszer - a bûneivel.
Nem az áldozataival, - azokkal valószínûleg fizikailag már nem tud, - hanem saját magával. A saját lelkiismeretével, - ha van neki olyan.
És kérjen bocsánatot, - nem felszínesen, nem azért, mert úgy gondolja, hogy az jól jöhet neki, különösen a nyilvánosság elõtt, - hanem valóban, igazán, mélyrõl jövõen, szívbõl.

Ez sem történt meg, és a társadalom, meg a közélet nyugtalansága, feszültségei is jelzik, hogy ez a probléma a mai napig él, köztünk van, állandóan, újból-és újból felmerül, "nem tudunk túllépni rajta".

Ez kicsit olyan, mint amikor egy régi, kibeszéletlen problémát, lelki sérülést hordozol magadban évtizedekig, nem gondolsz rá, azt hiszed, hogy túl vagy rajta, mégis ott van benned a felszín alatt, vagy méginkább olyan, mint egy kikezeletlen betegség, ami látszólag elmúlik, de ott lappang benned a mélyben, és akkor tör ki rajtad - esetleg, - amikor már régen elfelejtetted.

Amit egyszer elmulasztottál, azt borzasztó nehéz helyrehozni, - általában nem is lehet.
Amikor nem tetted a kezed a barátod vállára, hogy megnyugtasd, hogy éreztesd vele, hogy nincs egyedül a problémájával, amikor nem mentél vissza apád halálos ágyához a kórházban, hogy elmondd neki, hogy mégis szereted, és aznap éjjel meghal, és azt az egyetlen mondatot már soha nem fogod tudni neki elmondani, és emiatt egész életedben lelkiismeret furdalásod lesz, pedig csak egy helyes döntés, egy apró mozdulat kellett volna, hogy minden rendben legyen.
Utólag persze már könnyû okosnak lenni...

Ha "annak idején", - 20 évvel ezelõtt - ezeket a dolgokat mind rendezték volna, ma sokkal könnyebb lenne az életünk, - errõl meg vagyok gyõzõdve.
Egy társadalom egészséges fejlõdéséhez elengedhetetlen, hogy a régi adósságokat, számlákat rendezze, - természetesen "européer módon", - és ha ez akkor megtörténik, már régen elfelejtette volna mindenki ezeket a dolgokat, és az egész a történelemkönyvek lapjaira kerülhetett volna.

Ehelyett egy helyben toporgunk, a múltba révedünk, töprengünk, elméleteket állítunk fel, az elszalasztott lehetõségek miatt kesergünk, az idõ pedig lassan, de könyörtelenül múlik, és az arcunkba nevet...

Ezt már elszabták, most már aztán szabhatják!
Talán 2050-2070 körülre letisztulnak a dolgok és elmondhatjuk majd, hogy túlléptünk az egészen. Bár én úgy érzem, hogy általában egy évszázad is kell, hogy egy-egy társadalom törénelemként tudjon visszatekínteni valamire. Több generáció szükséges ahhoz, hogy a kialakult törésvonalak úgy rendezõdjenek át, hogy az már egy teljesen más történelmi-politikai-gazdasági-társadalmi struktúrát jelentsen.

Teljesen egyetértek veled.

Én is írtam már errõl máskor, és máshol, az úgynevezett "rendszerváltás" ürügyén.

(Ugye, milyen groteszk, hogy még ezt a kifejezést is nagyon idézõjelbe téve, hezitálva, kissé bizonytalankodva írja le az ember, több mint 20! évvel a dolog lezajlása, - vagy vélt lezajlása - után?...)

Egy dolog biztos.
Ha az ember maga elé venne egy nagy papírlapot, és elkezdené ráírni azokat a dolgokat, amiket elmulasztottak - elmulasztottunk - megtenni akkoriban, és aminek elmulasztását a mai napig nyögjük, amiknek a meg nem tétele a mai napig kihat az életünkre, és bizonyos vonatkozásaiban meghatározza azt, amiknek az elbagatellizálását a zsigereinkben érezzük, és jobb híján csak ökölbe szorul a kezünk tehetetlenségünkben, - akkor egy elképesztõ lista jönne ki a végén.
A régi rendszer mûködtetõinek, meghatározó figuráinak a helyükön való hagyása, a konkrétan emberéletekért, vagy emberek megnyomorításáért, életutak derékba töréséért felelõs alakok elszámoltatása, - nem halálbüntetéssel, ó nem, hiszen európai módon, azt azonnal eltörölték, hogy még csak véletlenül se lehessen esetleg néhány még közöttünk élõ ÁVÓ-s hóhért "úgy" megbüntetni, - az ügynöklisták NEM nyilvánosságra hozása, az állambiztonsági iratokban vastag fekete filctollal a konkrét nevek kihúzása, az egykor volt politikai hatalom birtokosainak a gazdasági hatalomba való átmenekülése, illetve ennek a folyamatnak ölbetett kézzel való végignézése, a privatizáció által bizonyos embereknek 5 perc 17 másodperc alatt történõ milliárdossá válása, a régi rendszer mûködtetõire terhelõ, 40 tonnányi iratanyag megsemmisítéséhez való szó nélküli asszisztálás, a média és a kulturális élet akkor is, és most is meghatározó, megmondó-embereinek - és idõközben szakmányban lebukó besúgóinak! - a mai napig vezetõ pozícióban való hagyása, stb.

Napestig lehetne sorolni az elmulasztott cselekedeteket, a kihagyott lehetõségeket, az egyszer az életben adódó, és soha többet fel nem merülõ történelmi pillanatokat.

Ki adja vissza nekünk ezeket az eltelt éveket, évtizedeket?...