Ja, ez igen... valószínûleg azért nem emlékszem rá, mert valahogy eddig egyetlen Nemo feldolgozás sem tetszett. A szovjetre sem emlékszem, csak arra, hogy volt. Mivel nagyon vizuális alkat vagyok, elolvasva párszor a Nemo-t és a Rejtelmes szigetet, a fejemben "szerepeket osztottam", arcokat, tájakat, képeket, és valahogy minden film csalódás volt. (Ez a rossz szokásom a mai napig is megvan, egy könyvnél kb. tíz oldal után már arcokat adok a karakterekhez, hangokat, színészeket. Ma már nem zavar.) Gyerekkoromban viszont ez zavaró volt, hogy a film nem az, ahogy én az agyamban "láttam, hallottam", mikor olvastam.
...A Nemo filmek mindig valahogy csalódást okoztak.
De más is.
Pl. mindjárt megyek és a magyar 2-n megint megnézem az Indul a bakterház filmes változatát. Olvasztó Imre, "Bendegúz" igen jó, õ kb. olyan, mint ahogy elképzeltem. Hasonlóképpen jó Bánhidi Laci bácsi is Koncz bácsiként. De - minden tistzeletem az összes többi kiváló színmûvészé - sem a Banya (Horváth Teri), sem a bakter (Koltai) nem hiteles NEKEM, mert én ezt a könyvet gyerekkoromban olvastam vagy hússzor, és belém rögzültek az elképzelt alakok. (A piócás ember, Szilágyi, és Haumann mint a "patás" még jó). Horváth Teri nem elég "randa", olvasmányaimban kimondottan egy vasorrú bába jelent meg, arról nem beszélve, hogy ez a feldolgozás csak a fele a regénynek, a végén átmegy fölösleges burleszkbe, Csámpás Rozi szintén túl szép (a "magyar Lollobrigida", Pécsi Ildikó), és össze van mosva a figurája Talpas Borcsával, szóval az én bajom, hogy túl belém rögzõdött a regény. Megjegyzem, láttam egy színházi elõadást (tévében adták le, sajnos azóta sem láttam), az ugyan nem élhetett a filmes lehetõségekkel (pedig ebben a narráció ugyanolyan fontos, mint egy Rejtõ könyvnél), mégis nagyon jó volt, ott Reviczky Gábor volt a bakter, szenzációs. Valahogy össze kéne mosni a kettõt....

Bocs, most vettem észre, hogy ez már a másik mûsorhoz kellett volna (bár azt meg senki nem olvassa valószínûleg).
Elnézést az OFF-ért. "Írói munkásságom része."... :-D
Jó éjszakát - indul a bakterház.

Igen... (most nosztalgia hangulatban vagyok, mert megint megnéztem a Némafilmest a magyar 2-n, és most is élveztem, de ezért is jut eszembe arról, amit írtál, hogy:) ...a múlt század elején az írók, költõk, (kõfaragók, balett-táncosok és más csepûrágók) furcsa szokással éltek, tudniillik leveleztek. Az elõttünk író, harminc évnél régebbi filmeket értéktelen vacakként kezelõ társaim kedvéért jegyzem meg, hogy a levél egy olyan dolog, amikor általában papírra, régebben pergamenre vagy papiruszra, nyomot hagyó eszköz felhasználásával kézzel írtak, majd póstai szolgálat segítségével elküldtek egymásnak az emberek. Erre illett válaszolni. Namármost, jó néhány író, költõ levelezése önmagában is érték, irodalmi mû. Távol álljon tõlem, hogy az e fórumon történõ levelezéseket nagy írókéhoz hasonlítanám, de ez mégis egy fórum. Amikor egyesek számára "monológnak" tûnik egy leírt szöveg, az valójában felhívás arra, hogy mások is mondják el a véleményüket az adott témáról. (Errõl is.) Mármint, ha érdekli õket. Ha nem, hát nem. Ha azt akarná valaki, hogy ne reagáljanak rá, akkor a saját jegyzetfüzetébe (naplójába, stb.) írná le. Amennyiben pedig valakinek nem tetszik ami X.Y. ír, vagy ahogy írja, akkor szabadságában áll átugrania azt a bejegyzést, hiszen ott áll a bejegyzõ neve a jegyzet elején.
Uff.

Némó kapitány ((20000 Leagues Under the Sea)
1954
rendezte: Richard Fleischer
Fõszereplõk többek között Kirk Douglas, James Mason

Az eddigi legjobb filmes feldolgozás, valamikor a rendszerváltás környékén leadta a tv, azóta is megvan VHS-en a gyûjteményemben.
Nagy nehezen találtam egy filmes borítót, remélem sikerül belinkelni.

Aha...

Engem idézetek helyett mondjuk jobban érdekelt volna a saját véleményed, de ne akarjunk mindent egyszerre...:))

Sokféle beszélgetés van és lehet, szerintem, nemcsak kétféle.
Például olyan, amikor leírom a saját életembõl a mások számára is érdekesnek tartott részleteket, amelyek talán tanulságosak lehetnek, amikor azért írok, hogy az általam átélt élményeket megosszam másokkal, - ami szerintem az egyik legszebb dolog, megosztani az élményeidet, tapasztalataidat, emlékeidet, hogy más is tanuljon, gazdagodjon belõle, és mint egy oda-vissza való, kérdezz-felelek játék, amely egyre magasabb szintre emelkedik, egymást segítve gazdagítva nyújt élményt mindenki számáéra.
Önmagadból indulsz ki, - mert nem is tudnál másból, - és elmondasz valamit, megnyílsz, megosztasz belsõ gondolatokat, akár titkokat, benyomásokat másokkal, amire érkezik egy válasz, egy reakció, egy másik ember is megnyílik neked, megosztja veled a vidám, vagy fájdalmas emlékeit, mert érzi, hogy egy hullámhosszon vagytok, mert olyanokká váltok, - ha csak ilyen virtuális formában is, ismeretlenül, - mint a régi barátok, akik félszavakból is megértik egymást, akik úgy emlegetik fel az emlékeket, mintha együtt élték volna át azokat.

Ez az igazi beszélgetés szerintem, aki ennek a részese lehet, az gazdagszik általa, aki pedig kimarad belõle, az talán elszalaszt egy lehetõséget.

"Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a fõszereplõ. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka."

Ezt egy könyvben olvastam. Érdekes :) ennyit mára az idézetekbõl.

Igen.
"Aki pedig letartóztatja az ajkakat az a vétkes."

Igen Szép lista hál Istenek:) Bár vannak olyanok akinek nem sokat mond az itt leírt nevek. Nagy részét fejbõl írtam csak az évszámokat puskáztam le:) De a lényeg az hogy több kiváló film van Sõt a régi filmek sokkal jobbak mint a mostani felhozatal. Aki Pedig ezt a sz*rt jónak tartsa mit szólna akkor ezekhez:?

:)

“A sok beszédben elkerülhetetlen a vétek, de aki megtartóztatja ajkait, az értelmes.”

Lehetne ezt írni jelen esetben az ujjakra, és billentyûzetre is :)

...."...ansanté, madame!.."....:-D Bocs. Köszönöm.

Tüneményes Ferdinándot olvastam valóban elõször, elkóvályog a kutya és mindenféle dolgok történnek.
A Nemo szerintem az a szovjet változat lehetett, én arra nem emlékszem, de tudom, hogy volt ilyen. Verne "Gyula" persze minden mennyiségben jöhetett. A Nagy Indiánkönyv is. Arra is emlékszem, hogy angolul és oroszul egyszerre tanultam (apám akkor járt esti gimnáziumba, és nem hagytam békén), és szintén apám kezébõl vettem ki a Rejtõ Jenõ Piszkos Fredjét. A Piszkos Fredhez kötõdik elsõ horror élményem, évekig nem mertem újraolvasni azt, amit kisgyerekként mikor Fülig Jimmy nyakába esik a hulla a hajón... ma már persze más, de hatévesként, rettenetes volt..:-)
...de igazából késõn értem, a "nagy" irodalom akkor jött, mikor katona voltam. Mivel olyan elsõ lépcsõs, közvetlen hadtestpk. alá rendelt ezredben voltam, ahol fölöttünk senki nem rendelkezett csak a hadtest, (ezt hiába magyarázom annak aki nem volt katona, aki meg volt, az érti), így rengeteg szabadidõnk volt, amit a könyvtárban töltöttünk el. Füst Milán Naplója, aztán szintén tõle az Ez mind én voltam egykor volt, aztán a mai napig meghatározó könyvek, Dosztojevszkij Félkegyelmûje, a Bûn és bûnhõdés, valamint Karinthy Frigyes összes mûvei (tudom, teljesen más stílus és téma, mégis ezeket olvastuk üres óráinkban, amikbõl volt bõven.)
...De itt alább pedzette valaki, hogy nem kíváncsi az önéletrajzunkra, tehát abbahagyom.
Azért, hogy a topicnál is maradjak.
... Én nem kívánom magamat fényezni. Nekem nem a Dante kötet esett a fejemre gyerekkoromban, ha nekidûltem a falnak. A katonaságnál sem azzal büntettek, hogy Dosztojevszkijt kell olvasnom, hanem fogdával, mikor késtem a kimaradásról (igaz, a fogda jó volt, ott lehetett a legtöbbet olvasni...) Az egyetemen sem kaptam egyest, ha nem szerveztem éppen filmklubot. Nem buktattak meg, ha nem vetítettük le Andrzej Wajda Nyírfaliget-ét (szerintem a legszebb filmje, még ha nem is a legjobb vagy nem leghíresebb).
..Tehát a födõ effektus nálam él. nem a génjeimben hoztam a könyvek és filmek szeretetét, és nem is tanítottak rá. Csak jött. Vagy nem tudom.
...a jazz késõbbi dolog, az egyetemen Dzsordzsi barátom csinálta a jazz klubot (míg én egy barátommal a filmklubot), és nem volt hajlandó magnót használni (CD még nem volt), csakis bakelit lemezeket. A jogász klubban észre sem vettük, hogy órákig hallgattuk Miles Davist, vagy Coltrane-t, kellemes vörösborok mellett, és mindenrõl elfeledkeztünk (sajnos néha arról is, hogy másnap zh volt..), de igazából Amerika hozta meg a jazzt, ahol élõben láthattam hasonló legendákat zenélni. Még az elsõ feleségemmel is megszerettettem a jazzt, vagy én, vagy a hangulat, vagy minden együtt.
...A filmek pedig életem természetes részei voltak mindig.
Most szándékosan nem írok semmit a filmmûvészetrõl, mert sokan mások sokat írtak róla, másrészt meg ennél a topicnál mûvészetrõl írni... enyhén szólva nevetséges lenne.

De a lényeg (ehhez a topic-hoz):
.....Nem kell ahhoz sem egyetemistának lenni, sem arisztokratának születni, sem büntetésben lenni, hogy az ember szeresse, és felismerje az élet szép dolgait, legyen az könyv, dráma, zene, film, bármi.
És különösen kilóg a lóláb, ha valaki bizonygatja, hogy "én is intelligens vagyok mert szoktam olvasni verseket.."
egy ilyen kijelentés önmagáért beszél.
..Kár, szinte sajnálom, hogy nincs gusztusom nézni ezt a szemetet aminek a topicjában vagyunk. Mert kíváncsi lennék, mikor mennek el egy filmklubba, például. Nem kell feltétlen mûvészfilm-klubnak lennie (ne menjünk bele ennek a hosszas vitájába, hogy van-e mûvészfilm, stb.), hanem mondjuk mikor mennek ezek a "budapesti mai fiatalok" könyvtárba. Vagy egy jazz klubba. Nem láttam, de mernék fogadni, hogy a mostani tripla LGT koncertet sem említik meg, pedig az nem egy sznob dolog. Vagy már az LGT is "ócska"? Nemhogy nem Wagner, de még csak nem is jazz. LGT.

Majd írjátok meg, mikor beszélnek mondjuk filmekrõl. Bármirõl. akármirõl. (Nem úgy, hogy "voltunk a Pityuval moziban, megnéztük az X filmet, aztán jót dugtunk...", hanem a filmrõl. Nem tudom, mi film után beültünk a helybéli kisvendéglõbe a mozi mellett, és tényleg a filmrõl beszéltünk, és nem mindig Bergmanról, hanem a Ramboról, vagy a Mindhalálig Zenérõl vagy Paradzsanov Elfelejtett õsök árnyairól vagy akár egy Bud Spencerrõl, de beszéltünk róla.

Ebben a sorozatban beszélgetnek a "tipikus budapesti fiatalok" könyvrõl, vagy filmrõl? (Más mûfajt már meg sem merek kérdezni.)

Nagyon jól körvonalaztad ezt a problémát !

(amúgy is kedvelem az írásaidat és a stílusodat DD)

Ezt a könyvborítót, a Tüneményes Ferdinándét, mindenképpen be akartam még linkelni ide.

"Tüneményes Ferdinánd"

Hála istennek, megvan a könyv a régi mesekönyveim között, le is vettem, a gerince már egy kissé viharvert, - a sok olvasástól, mert többször is elolvastam, - de még megvan, itt van.
Életem egyik legbájosabb, legmulatságosabb, idõnként legmeghatóbb ifjúsági könyve, egy lengyel író írta, Ludwik Jerzy Kern, és 1966-ban adta ki a Móra kiadó.
A borítón az a kedvesen buta kutyaarc, azokkal a mélabús szemekkel, egyszerûen óriási. És az illusztrációk milyen bájosak!
Az íróról a neten csak lengyel nyelvû ismertetést találtam, amit a gép kívánságra lefordít, mondanom sem kell, sok köszönet nincs benne...
Annyit ki tudtam hámozni belõle, hogy 90 évig élt, és rengeteg díjat kapott a hazájában - megérdemelten.

Minden ifjúsági könyvnek, gyerekeknek szóló történetnek ilyen aranyosnak kellene lennie, ezekben a régi könyvekben, - vagy az akkori, csehszlovák, szovjet, lengyel, magyar rajz és bábfilmekben - nem volt agresszió, üvöltözés, egymás élve való feldarabolása, ledarálása, felgyújtása, jég alá temetése, - lásd az egyébként nagyon aranyos Tom és Jerry rajzfilmeket, amiket imádok, de csak a figurák bája miatt - nem üvöltöztek bennük, volt viszont bennük valami kis tanulság, barátságról, becsületrõl, egymás segítésérõl, szeretetrõl, kedvesen, humorosan, szívmelengetõen...

Úgy emlékszem, elsõ moziélményem a Nemo kapitány c. film volt, - a régi, klasszikus, ami az 50-es években készült, és a mai napig a legjobb feldolgozás, - amelyre nagyon idõs, egyszerû gondolkodású nagymamám vitt el kézenfogva, és nem tudta megmondani, hogy az a hatalmas víz alatt tekergõ állat, amelynek olyan sok hosszú karja volt, az micsoda, mert soha nem látott még ilyet életében.
Otthon, amikor elmeséltük, akkor anyám mondta meg, hogy polip a neve.
(Nem igaz, hogy milyen emlékek maradnak meg az emberben!...).

Azt hiszem, a dzsessz-zenét is valahogy így szerettem meg.
Apám kitûnõ szaxofonos volt, és esténként állandóan a "Voice of America" nevû rádióállomás "Jazz hour" címû mûsorát hallgatta a család a nagy, világvevõ rádión, a legkitûnõbb dzsesszzenészek felvételeivel, amikhez akkoriban, a 60-as évek elején itthon nem nagyon lehetett hozzájutni, és belém ivódott, megszoktam, megszerettem, sõt, annak, hogy végül én is dzsesszgitáros lettem, valószínûleg ezeknek a gyerekkori élményeknek is szerepük volt.

Tudod, néha egy kicsit még sajnálom is a mai nemzedéket.
Nekünk olyan élményekben volt és lehetett részünk, amelyekben nekik már soha nem lehet.
Akkoriban az antikváriumok tele voltak 45 elõtti könyvekkel, amiket szándékosan olcsón vettek meg, és adtak el, mert azzal akarták jelezni, hogy a régi, Horthy-korszakban kiadott könyvek értéktelenek, egy letûnt, polgári világ emlékei.
Viszont, ebbõl kifolyólag, nagyon olcsón megszerezhettél olyan könyveket, amikhez ma már szinte lehetetlen hozzájutni, mert csak árveréseken bukkannak fel, horribilis összegekért.
A régi filmklasszikusokat olyan szinkronnal hallhattad, amelyek ma már nem léteznek, mert a hangkópia tönkrement, az új szinkron pedig a réginek a nyomába sem ér.
A "Jégbüfé" nevû cukrászdában - nem tudom, emlékszel-e rá, a Felszabadulás téren volt, ma Ferenciek tere - olyan somlói galuskát ehettél, valódi csokoládékrémmel, rummal meglocsolva, diódarabokkal, mazsolával, igazi, krémes tejszínhabbal, amit ma már sehol nem találsz.

De ez már tényleg offtopic, bár lehet, hogy mások számára is tanulságos lehet, amit itt olvas.

Természetesen ez a sorozat egy igazi férc munka, a popkultúra és Magyarország rákfenéje, de annyira nem is érdekel. Kinõttem azt a korszakomat, hogy felháborodjak ilyen fölösleges baromságokon

Kérlek írd már még le az egész életedet, hogy te mekkora egy intellektuális arc vagy.

Nem sokat tudok hozzátenni, mert nagyjából így gondolkodom. Még egyszer elolvasom, vagy kétszer amit írtál, hogy részletesebben válaszoljak, de az már OFF lenne, és Robca és néhány társa (az is lehet, hogy némi joggal) kiutálna innét.
...A minap szülõvárosom könyvtárában jártam, és éppen arról beszélgettünk, mi volt az elsõ könyv az életemben, amit olvastam. Iszonyúan égett a képem, hogy nem jutott eszembe a címe, de (vizuális alkat vagyok), le tudtam rajzolni kb. a címlapját (nem tegnap volt, mikor ovodás voltam). Narancssárga, rajta egy kutya feje. Utána eszembe jutott, évtizedek után, hogy "Tüneményes Ferdinánd" volt a címe. Majd utána nézek, ki írta, nem tudom, talán Kormos, vagy más, nem is ez a lényeg.
..Amiket te írtál, mind "megvolt" persze, bár dédanyám olvasott fel elõször népmeséket. Két mesekönyvet kívülrõl tudtam, Benedek Elek magyar népmese gyûjteményét, és Illyés Gyula 77 magyar népmeséjét (kék borító, sárga rajz rajta, a Benedek Elek barna vászonkötés volt), aztán az én életembõl sajnos, vagy nem, de kimaradtak más mesék, a népmesék maradtak, a Bogáncs, de aztán jöttek az indián könyvek válogatás nélkül, aztán a sci-fik (!), és a Rejtõ Jenõk. Aztán angol nyelven olvastam, mindegy miért. Szerencsés voltam. A Delfin könyvekbõl is emlékszem sok mindenre, hadd ne mondjam hány éve olvastam az "Összkomfortos Robinson" c. könyvet, nem tudom, mi volt benne, címe sugallja, de az olcsó könyvtár is (2 azaz 2 forint darabja a Rózsa Sándor a lovát ugratja c. könyv ma is megvan, igaz, örököltem.)
...De a lényeg az, hogy az olvasás szeretete sohasem múlt el. Én nem ismerem azt a szót, hogy "unatkozom". Nagy bõrtáskámban mindig van minimum egy (de inkább kettõ) könyv. Egy hosszabb idejû, egy rövid, kisebb írásokból álló. hogy lehet könyvek mellett unatkozni?
..Hogy mennyire a családon múlik...igaz.
De az is igaz, hogy örök lesz a vita maga, ami angolul hangzik jól: "nurture or nature", tehát neveltetés vagy öröklõdés. Hol az egyiket, hol a másikat becsülik le. Az elmúlt évszázad második felében az öröklõdést alulbecsülték, a történelmi (2. vh. ideológiái) miatt, aztán most megint kiderül, hogy azért a géneknek is van szerepük.
..Másrészt a családnak is.
Erre egy (általam az õ kezdeti írásai miatt igen kedvelt, késõi írásai miatt már kevésbé kedvelt) írót tudok idézni, miszerint "ha az ember gyerekkorában nekiesik a falnak, nem mindegy, hogy mi esik a fejére, egy Dante kötet, vagy egy födõ" (Moldova György). Bizony nem mindegy. (Bár nem tudom, Moldovának mi esett a fejére jó pár éve..., mindegy.)
..Az állatszeretet is ilyen. Apámtól azt láttam, hogy megfogta a legyet, kinyitotta az ajtón, és kirakta. Tudta, hogy visszajön. Persze, hogy ettünk húst, és vágtunk disznót, és ez nem álszentség, az ember mindenevõ. De egy dolog a megélhetés, más dolog az, hogy elitélem azt, aki "sportból" állatokat öl.
...De ez egy filmes topic.
A Gorillák a ködben topicon egy csitri olyat nyilatkozott, hogy Sigourney Weavernek elege lehetett, hogy Alienek petéznek bele, azért csinálta meg azt a filmet. Ehhez nincs mit hozzáfûzni, eddig terjed az érdeklõdése szegény hozzászólónak. a petézésig.
...A "Ballada a katonáról" volt az elsõ "felnõtt film" élményem (felnõtt, tehát nem számítva Mazsolát, Manócskát és a többieket). Szerintem nagyszerû film, minden vörös farok ellenére.
...Ezeket is otthonról hoztam. Hogy génekben, vagy neveltetés, "nurture or nature", nem tudom. Apám vitt el moziba, ott láttuk a második sorból a Gojko Mitic féle Winnetou-kat (amiket addigra olvastam), és még huszonéves koromban is megnéztem, amolyan "csakazértis", hogy most hogy látom, és a haverokkal jókat röhögtünk a hülye endéká kempingezõkön.
...szinte mindegy mit, de olvasni, és filmet nézni kell. A színházat csak azért nem mondom, mert nem mindenkinek adatik meg. De ma már a film igen, a könyv meg mindig is kéznél volt. A filmekben egy évnél határvonalat húzni...az nem csak ostobaság, hanem nevetséges kinyilvánítása annak, hogy az illetõ valójában nem is szereti a filmeket sem, csak a bulikat. Ha pedig a filmeket sem szereti, akkor kétségeim vannak afelõl, hogy a könyveket szeretné. Ha a könyveket nem szereti, csak sznoboskodik és csaj felszedésre használja, akkor kétségeim vannak afelõl, hogy milyen értelmiségi lesz belõle.
("Outside of the dog, the book is man's best friend. Inside the dog - there is too dark to read.")

Szabó Istvánról egyébként megoszlanak a vélemények, nem tagadva a Mephisto (trilógia?) jelentõségét, rám legnagyobb hatással a Bizalom volt, ami kamaradráma (Andorai Péter, Bánsági Ildikó), szerintem ez e legjobb filmje a Mephistoval együtt.
...De a másik legemlékezetesebb, akármilyen furcsa (VHS-en ma is megvan) a vizsgafilmje a "Te" (ebbõl lett késõbb részben a Szerelmesfilm), mely 1962-ben készült, egy kis amatõr pécsi balettáncosnõ (kicsit büszke is vagyok a város miatt....), játszotta a fõszerepet, csitri, vézna csaj, rövid szõke hajjal. Nyolc perces a film nettó, és mégis bemutatja, hogy lehet szerelmesnek lenni ilyen csitribe.
..a csitri balettáncosnõ neve egyébként - ha valaki nem tudná, mert 19 éves volt a csaj, ez "nyilván nem" Robca25 korosztálya, bizonyos Esztergályos Cecilia.
....de kétségtelen, nincs benne sem 3D, sem számítógép, sem éjjel nappal kupleráj.
Csak jó film.

75 éves Szabó István. Nyilván "a te korosztályodnak õ nem érdekes." Azért a helyedben én utánanéznék, ha tényleg szereted a filmeket. De ha nem, hát nem.

Sokféle dolgot leírtál, amik az embert továbbgondolásra késztetik.

Az olvasást gyermekkorban, a legfogékonyabb idõszakban kell megszerettetni a gyerekkel. Ha ez nem történik meg, vagy a lehetõség elszalasztódik, többet nem lehet helyrehozni a dolgot.
Nekem szerencsém volt, anyám kb. ötéves koromban már megismertette velem a betûket, aztán nagy képeskönyveket nézegettünk meg olvasgattunk együtt, a lényeg, hogy mire iskolába kerültem, már tudtam olvasni.
Pontosan emlékszem arra, - pedig több évtizede volt, - hogy mekkora élményt jelentett az olvasás, faltam Verne Gyula, May Károly kalandos könyveit, aztán Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond vadászkönyveit, távoli tájakkal, izgalmas kalandokkal, nézegetve a régi metszeteket Afrika trópusi tájairól, India egzotikus épületeirõl, aztán Fekete István könyveit - Tüskevár, Téli berek, Vuk, Bogáncs, - barátságról, hûségrõl, az emberi tulajdonságokkal felruházott állatok történeteirõl, amelyekben érezhetõ volt az író végtelen szeretete a természet, az állatok, a növények, a magyar táj, és a tájban élõ egyszerû, tiszta emberek iránt, aztán jöttek a kitûnõ, ifjúsági könyvsorozat, a "Delfin könyvek" darabjai, amelyek kitekintést nyújtottak a külföldi gyerekirodalomba is, - a legjobb fordítókkal és illusztrátorokkal dolgoztatott a Kádár-rendszer! - és én csak olvastam, faltam a könyveket, az ágyamon hasonfekve, egy délután alatt, egy szuszra kiolvastam egy jó könyvet, és már vettem is le a következõt a polcról.
Akik nem élik át ezt a korszakot, akiknek egész életében nehézséget okoz az olvasás, mert nehezen megy nekik, mert mindig negatív élmények kapcsolódnak hozzá, akik kényszeredetten olvassák még a tankönyveket is, mert muszáj nekik, azok soha nem fognak "maguktól" olvasni, örülnek, ha vége az iskolai korszaknak, és egész életükben utálni fogják az olvasást.
Állítom neked, - látatlanban mondom, de vállalom, - hogy mondjuk Gyõzike, Kelemen Anna, Szandika, Bódi Guszti és más, felkapott "sztárok", életükben nem olvastak el egyetlen könyvet sem.
Voksán Virág egy délutáni magazinmûsorban BEVALLOTTA, hogy gyakorlatilag soha nem szokott olvasni, de úgy fogalmazott, hogy õ már vitte annyira, hogy ne is legyen rá szüksége.
Erre mit lehet mondani?
És ezek az emberek gazdagok, országosan ismertek, és jót röhögnek azokon, akik kultúráról, mûveltségrõl, és az olvasás fontosságáról, meg szépségérõl beszélnek...

Szerintem egyébként a családon múlik szinte minden.
Az iskola is fontos persze, de ahol a családban nem olvasnak, nincsenek könyvek a lakásban, nem látsz a szobák falán könyvekkel teli könyvespolcokat, ott nagyon nagy az esélye annak, hogy a gyerek is könyvek nélkül fog felnõni.
Mindig érdeklõdéssel szoktam nézni azokat a mûsorokat, amelyekben kõgazdag emberek elképesztõ luxussal berendezett villáit, lakásait mutatják, - fõzõmûsorok, magazinmûsorok, riportok, - és látok milliós festményeket a falakon, méregdrága antik bútorokkal berendezett szobákat, akár még aranyból készült kilincseket is, de a legritkábban, illetve soha nem látok könyvet az egész lakásban.
Nálunk a gimnáziumban még sikk volt olvasni, ajánlgattuk egymásnak a megjelent könyveket, novellásköteteket, a modern amerikai, francia irodalom darabjait, a szünetekben könyvekrõl, olvasmányainkról beszélgettünk, és õszintén mondom, le is néztük azokat, akik nem nagyon tudtak beleszólni ezekbe a beszélgetésekbe.
Tudom, hogy ma már szinte elképzelhetetlen az ilyen szituáció, a világ felgyorsult, ez a korszak véglegesen elmúlt, az internet "mindent visz", de az az élmény semmivel össze nem hasonlítható, és semmivel sem pótolható, mint amikor olvasol valamit, és a képzeletedben elevenedik meg a történet, amikor elindul benned egy film, és a saját fantáziádra van bízva, hogy milyen képeket, történéseket, szereplõket látsz magad elõtt.

Ha a szülõ adja a gyerek kezébe a könyvet, és utána megbeszéli vele, hogy milyen volt, tetszett-e neki, és ha igen, akkor jöhet a következõ, aztán a harmadik, és a gyerek magát a szülõt is látja olvasni, akkor a példa ragadós lesz, és észrevétlenül, kényszer és erõszak nélkül fog beivódni a gyerekbe a könyv és az olvasás szeretete.

Évekkel késõbb megszeretni, illetve megszerettetni az olvasást szinte reménytelen.
Sajnos...