Megkérhetnélek, hogy ezt fejtsd ki bõvebben?

Végre van idõm, így szeretnék reflektálni, arra amit legutóbb nekem írt.

Elõször is szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen késõn válaszolok, de valóban rengeteg tennivalóm volt. De szerencsére találtam egy kis idõt.

Amit nekem írt, az mind nagyon elgondolkodtató. Valóban felmerült bennem az érzés, ahogy mondta: "A hibát - szerintem, - ott követed el, hogy mindazokat az erényeket, amiket egy már-már mûvészi színvonalú westernfilm kritériumaiként meghatározol, és elénk társz, rávetíted erre a filmre, és így próbálod meggyõzni az olvasókat arról, hogy a film valóban rendelkezik ezekkel a jó tulajdonságokkal.
Sajnos, ez nem így van."

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg így lehet-e. Vajon valamit rosszul érzékeltem-e, sõt még a filmet is megnéztem újra. Ezek után arra jutottam, hogy itt nem errõl, vagy nem csak errõl lehet szó. Sokkal inkább arról, hogy én ki voltam éhezve egy ilyen filmre, amely a western-amúgy kedvenc mûfajom-összes kliséjét lerombolja-persze tisztelettudóan-és egy olyan világot mutat be nekünk, amilyen valóban lehetett az akkori nyugat. Éppen ezért számomra nem voltak zavaróak az ön által felhozott érvek a film hosszúságát és monotonitását tekintve. Ugyanis számomra pont ettõl lett olyan a film, mint a való élet. Rengeteg (számunkra) fölösleges információ (unalmasabb pillanatainkban) lassan csordogáló idõ, szinte jelentéktelen események és ha történik is valami a világunkban, az sem valami epikus. Szinte már dokumentarista. Ez az oka annak, hogy a cselekmény számomra teljesen kielégítõ volt, amúgy megjegyezném, hogy nekem is a vége volt a kedvencem az utolsó 30 perc.

Az operatõri munkában és a látványvilágban egyetértettünk.

A zenérõl ön azt írta, hogy elég jellegtelen, de ahogy említette is ez pont a film hangulatához készült. Talán Morricone sem tudott volna jobbat írni hozzá. Mert számomra a zene annyira beleolvadt a filmbe, hogy szinte észre sem vettem, hogy szól, csak rezegtette az ingereket bennem. Amiket összehasonlításként írt a spagetti-westernek zenéjével kapcsolatban teljesen igaz és én is sokkal jobban szeretem például a "Volt egyszer egy Vadnyugat" szívszaggató zenéjét. Ezzel csak az a gondom, hogy ugye annyira különbözõ a két film és a zenéjük is annyira más célt szolgál, hogy kár összehasonlítani. Míg a régieké önmagában is megállja a helyét, filmmel együtt pedig lenyûgözõ, addig ennek a filmnek a zenéje csakis és kizárólag a film hangulatának alátámasztására szolgál, önmagában érdektelen, de jelen esetbe szerintem ez nem hiba.

A színészi játékról: Brad Pitt-rõl egyezõ véleményünk van. Casey Affleck alakításával kapcsolatban nem tagadom, hogy valóban nem rendkívüli, bár ezt nem is állítottam. Sokkal inkább az általa generált morális válságot elemezgettem, ugyanis szerintem Robert karakterében alapból benne van az az üresség, amit Casey megformált és amibe érthetõ okokból túl sok színt vinni nem tudott. Számomra inkább az arcfelépítése volt ami meggyõzõ volt. Hát "ízlések és pofonok". Ami az arcokat és magukat a színészeket illeti, teljesen igaz, hogy a mai színészeknek koránt sincs olyan markáns arcuk-tisztelet a kivételnek, bár nem igen ismerek ilyeneket-mint Bronzonnak, Fondának és a régieknek. Szerencsére ebben a filmben nem is igazán volt szükség ilyen arcokra, legalábbis nekem. De ez is teljesen szubjektív.

Végeredményben elmondhatom, hogy egyikünk sem értett félre semmit, csak mindegyikünknek mást jelentett. Ahogy nagyon helyesen mondta "csak szubjektíven". Az én számomra azért volt megnyerõ, mert egy szerintem meglehetõsen hiteles kor és jellemrajzot adott és szerintem teljese reális módon tette. Megmutatta, hogy nem minden arany ami fénylik (értve: Azért a régi klasszikusok sem hibátlanok, legalábbis ha a valósághûségüket vizsgáljuk). Nekem tehát teli találta volt, mondom ezt annak ellenére, hogy a spagetti-westernek sokkal jobban szeretem és úgy, hogy a kedvenc filmem a "Volt egyszer egy Vadnyugat".

Összegezve elmondható, hogy mindketten jól közelítettük meg a dolgot, csak más-más valóban teljese szubjektív aspektusokból. Ebbõl levonva a következtetést arra jöttem rá, hogy ez egy igazi vegytiszta rétegfilm, ami egy nagyon szûk rétegnek szól csak és valószínûleg ezen réteg tagjait csak valamiféle véletlenszerû ízléstalálkozás köt össze.

Ebbõl a szempontból a film nem vizsgázik jelesre, ugyanis egyáltalán nem közönségfilm, legalábbis szerintem, de talán nem is kell annak lennie.

Mindenesetre nagyon örülök, hogy összetalálkozhattam Önnel itt a fórumon és remélem még más filmekkel kapcsolatban is lesz alkalmunk eszmecserét folytatni.

Tisztelettel: Bek Zoltán (Zoli9898)


Utóirat: Köszönöm a dicséreteket ("Ugyanis olyan magas színvonalú, minden fontos részletre kiterjedõ elemzést adtál a film hátteréül szolgáló történelmi, társadalmi korszakról, a filmben szereplõk jellem-fejlõdésérõl, viselkedésüknek pszichológiai magyarázatáról, hogy az beillene egy kisebbfajta doktori disszertációnak is, ráadásul mindezt nyomdakészen fogalmazva, helyesírási hibák nélkül, gördülékeny, és élvezetes stílusban tetted, olyan háttérismeretekrõl téve tanúbizonyságot, hogy az olvasó csak kapkodhatta a levegõt.")

Nézhetõ film volt, nekem közepes, néhol logikailag, máskor a megvalósítás minõségében bukdácsolt számomra, de nem volt egyik sem megbocsáthatatlan. Casey Afleck mennyivel tehetségesebb színész, mint a bátyja!
6/10

Nézhetõ film volt, bár valóban elvett tõle a cím, hisz emiatt tudjuk elõre hogyan és ki által fog kimúlni.Van kulturális vetülete a témának.... látjuk hogy lesz legendává egy gyilkos outlaw... A késõbbi dalokban (amit az egyik kocsmában játszanak, s amit nem fordítottak le magyarra!) - egyfajta Robin Hood-ként tüntetik fel, aki a gazdagok pénzét osztogatta a szegényeknek.... a valóságban erre szó sem volt....
Hát, Ma Baker-rõl is van dal...
7/10

Bocsánat, ez nekem szól?
Mert nem egyértelmû, hogy kire kattintottál. (Azt hiszem egyébként, hogy rám...)
Szóval...
Az írásom végét nem amolyan "bezzeg az én idõmben"-féle megnyilvánulásnak szántam, egyszerûen, megpróbáltam kiindulni a western filmek történetébõl, a 60-as, korai 70-es évek fémjelezte, egyértelmû felívelésbõl, amely éveket talán még "aranykornak" is nevezhetjük, és a napjainkig tartó, érzékelhetõ hanyatlásból, amelyre sokféle magyarázat lehet, társadalmi változásokra való érzékenység, a mítoszok, a hõsök más korszakokba való áthelyezése, más figurák által történõ megformálása, a filmezési, és videózási szokások kialakulása, stb.
És a filmszínészek külsejének, arcberendezésének érezhetõ változása is közrejátszhat az általuk megformált szereplõk átalakulásában is, ami lassan, évtizedek alatt ment végbe.
A folyamat oda-vissza mûködik. (Majd rátérek, hogy mire gondoltam).
Én leírtam neked egy - nem csak neked természetesen - egy sok névbõl álló lista-féleséget, arra acélozva, hogy ezek a meglett férfiszínészek milyen hitelesen tudták alakítani a magányos, marcona, kemény revolverhõsöket, és hogy a mai fiatal színészek mennyire nem alkalmasak erre a szerepkörre.
A véleményemet továbbra is fenntartom.
Ugyanakkor, el kell ismernem, hogy ezek a színészek, - pl. Charles Bronson, Anthony Quinn, John Wayne, vagy Henry Fonda - tökéletesen alkalmatlanok lettek volna mondjuk egy mai, látványos, akciódús sci-fi filmben való szereplésre.
Pontosan ezért, nem is emlékszem, hogy bármelyiküket láttam volna sci-fiben szerepelni, a rendezõknek meg sem fordult a fejükben ilyen feladatot adni nekik.
(Az egyetlen kivétel Yul Brinner, aki a Westworld címû filmben egy emberkülsejû robotot játszik, amit úgy oldottak meg, hogy "A hét mesterlövész"-bõl kölcsönözve a cowboy figuráját, gyakorlatilag saját magát játssza, egyébként hátborzongatóan...)
A fiatalokból álló közönség egyszerûen nem hitt volna ezeknek a régi filmes világból ittmaradt, kitûnõ színészeknek, tehát új arcokra, új karakterekre volt szükség.
Az õ kihalásukkal, kiöregedésükkel a western is, - mint mûfaj, - szépen lassan kimúlt.
Egy-egy film idõnként még persze készül, próbálkozások vannak, de - személyes véleményem, - ezekre a filmekre már régen nem fogunk emlékezni, amikor a "régiekre" még igen.
...Nekem Henry Fonda a Volt egyszer egy Vadnyugatban abszolút hitelesnek tûnt, mégpedig azért, mert alkatából kifolyólag nem egy bunkó, káromkodó, verekedõ rosszfiút alakított, hanem egy hideg fejjel, érzelem nélkül, pénzért, racionális okokból gyilkoló, éppen ezért roppant veszélyes bûnözõt, aki sokkal ijesztõbb volt a filmben, mint egy átlagos revolverhõs, akinek nagy a pofája, akibõl dõl a trágárság, és aki teátrálisan "megjátssza", hogy õ milyen kemény fiú.
Henry Fonda nem játszotta meg, hanem úgy tudott szó nélkül ránézni bárkire, hogy az illetõben megfagyott a vér.
Ezt hívják színészi tehetségnek...

Elnézést, hogy én (is) válaszolok a meglehetõsen hosszúra sikeredett hozzászólásodra. A szöveg vége igazságtalannal tûnik. Olyan tipikus "bezzeg a mi idõnkben" gondolatsor. A 60-as és 70-es évek "cowboy színészei" sem maradtak volna életben a prérin - bár kétségkívül sok karakteres arc, nem hagyományos szépfiú akadt közöttük. Egyébként is az ilyen jellegû megítélés rendkívül szubjektív. Számomra pl. Henry Fonda soha nem volt hiteles vadnyugati figura. Fõleg nem mint veszélyes és kegyetlen bûnözõ.
Erre a filmre visszatérve, szerintem Brad Pitt nem volt jó választás a szerepre. Egyrészt nem hasonlított a megformált bûnözõre, másrészt nem tudta hitelesen visszaadni a narrátor által elmondottakat, miszerint reuma kínozta, mindene fájt, mindenbõl elege volt, stb.

Sokat gondolkodtam azon, hogy reflektáljak-e az írásodra.

Ugyanis olyan magas színvonalú, minden fontos részletre kiterjedõ elemzést adtál a film hátteréül szolgáló történelmi, társadalmi korszakról, a filmben szereplõk jellem-fejlõdésérõl, viselkedésüknek pszichológiai magyarázatáról, hogy az beillene egy kisebbfajta doktori disszertációnak is, ráadásul mindezt nyomdakészen fogalmazva, helyesírási hibák nélkül, gördülékeny, és élvezetes stílusban tetted, olyan háttérismeretekrõl téve tanúbizonyságot, hogy az olvasó csak kapkodhatta a levegõt.

Annak, hogy megszólalok, egyetlen oka van.
Mindez a kitûnõ elemzés egy nagyon tetszetõs, rengeteg hasznos információt tartalmazó vélemény, amelynek azonban az elkészült filmhez vajmi kevés köze van.
A hibát - szerintem, - ott követed el, hogy mindazokat az erényeket, amiket egy már-már mûvészi színvonalú westernfilm kritériumaiként meghatározol, és elénk társz, rávetíted erre a filmre, és így próbálod meggyõzni az olvasókat arról, hogy a film valóban rendelkezik ezekkel a jó tulajdonságokkal.
Sajnos, ez nem így van.
A film ugyanis valószínûleg nem egyetemi színvonalú, történészi, pszichológiai, társadalomtudományi ismeretekkel rendelkezõ nézõk számára készült, hanem átlagemberek számára, akiknek akkor is meg kellene érteniük egy filmet, ha elõtte nem olvasnak el egy fél könyvtárnyi háttéranyagot, mielõtt beülnek a moziba.
Én ezek közé az emberek közé tartozom. (Ezt dobta a gép, ahogy mondani szokták...)

Néhány szó a filmrõl az én szemszögembõl, abszolút szubjektív módon.
Kevés erény, rengeteg hiba.
Ami egyértelmûen hibátlan, az az operatõri munka. A beállítások, a kietlen préri, a sárgás-barnás szûrõk használata, a szobákba ferdén beesõ fénysugarak, az egész képi világ, mintha régi, megsárgult újságokat látnánk megelevenedni, egyszerûen csodálatos.
A film zenéje teljesen felejthetõ, abszolút jelentéktelen, ha a sivárságot, sallangmentességet hivatott jelezni, akkor tökéletesen teljesítette a feladatát.
(Emlékezzünk vissza a Hét mesterlövész, a Volt egyszer egy Vadnyugat, vagy A Jó, a Rossz és a Csúf mai napig meghaladhatatlan zsenialitású zenéire...)
A színészi játék hullámzó színvonalú, - Brad Pitt morcos rosszfiúja talán a leghitelesebb, jól ábrázolja a benne lakozó, különbözõ személyiségeket, melyek közül teljesen kiszámíthatatlanul, hol az érzõ szívû, jókedélyû cimbora, a gyermekeivel önfeledten játszadozó családapa, hol a kegyetlen, érzéketlen, másokat mindenféle erkölcsi gátlás nélkül hátbalövõ gyilkos kerekedik felül, az õt végül is lelövõ Casey Affleck alakításától azonban én nem estem hasra, semmi különöset nem csinált, sõt, az idõnkénti, majdnem hisztizésbe átcsapó indulatkitöréseit sokszor erõltetettnek éreztem. (Magánvélemény...)
A film hossza teljesen elhibázott, ilyen léptékben egész családtörténeteket, eposzokat szoktak filmes eszközökkel elbeszélni, nem pedig egy bûnözõ pszichológiai leépülését...
Egy-egy értékelhetõ, színészi játékban, dramaturgiában is érdekes és értékes jelenettõl eltekintve, a film egyszerûen vontatott és unalmas, - és nem azért, mert a film nem bõvelkedik "lövöldözésekben", egyáltalán nem errõl van szó, - csak mintha a rendezõ nem tudta volna eldönteni, hogy milyen filmet akar készíteni, és így sem akciójelenetekben, sem súlyos színészi alakításokban nem bõvelkedik a film.
Talán az egyetlen kivétel a vonatrablási jelenet, ott "minden összejött", érezzük a feszültséget, Jesse James bemutatja a benne rejtõzõ könyörtelen gyilkost, az a néhány perc minden szempontból tökéletes.

Tulajdonképpen - számomra - a film utolsó, talán negyedórája igazán az, ami értékelhetõ, hogy mi történik Robert Forddal, miután lelõtte Jesse Jamest.
Az a rész nagyon elgondolkodtató és tanulságos képet nyújt a korabeli Amerikáról, amelyik igazából soha nem tudta megbocsájtani Robert Fordnak, hogy megölte a rablógyilkos, gazember Jesse Jamest, és ezzel szétrombolta az általuk felépített, képzeletbeli hõs, az igazságosztó szegénylegény hamis mítoszát.

A film - egyébként - tele van teljesen felesleges információkkal, az egyik jelenetnél például Végvári Tamás kitûnõ narrátorként elmondja NÉV SZERINT, hogy melyik család mikor ment el a templomba, mintha ez bármilyen jelentõséggel bírna a történet szempontjából, végig rengeteg megjegyezhetetlen név hangzik el, akik valahol valamit csinálnak, de a magyar nézõ nem tud arcokat kapcsolni hozzájuk, és nem sorolom tovább a hibákat.
Sokkal feszesebb dramaturgiával, a valódi történések közötti üresjáratokat lehetõség szerint kihagyva, rövidebb idõtartamban, színesebb, emlékezetesebb karakterekkel, egy maradandóbb, súlyosabb, valamiféle katarzist is hordozó alkotást lehetett volna létrehozni.
Ez most elmaradt, de nagyon.

Ennek a filmnek a "nagy", klasszikus westernekkel való összehasonlítása pedig még viccnek is rossz - ahogy mondani szokták...
Elnézésedet kérem, de ezt nem lehet finomabban megfogalmazni.
A westernfilmek 50-es, 60-as aranykora valószínûleg már soha nem fog visszatérni, nem utolsósorban azért, mert az akkori férfiszínészek - külsejükben, viselkedésükben, tartásukban is, - IGAZI FÉRFIAK voltak, ezek a maiak pedig - kevés kivétellel, - beöltöztetett, kimaszkírozott, súlytalan srácok.

Yul Brinner, Charles Bronson, Gregory Peck, John Wayne, Henry Fonda, Lee Van Cleef, Clint Eastwood, Telly Savalas, Anthony Quinn, - te jó ég, micsoda lista, és ezeket a neveket csak úgy írtam le, kapásból, ahogy éppen eszembe jutottak!
Hol van ezekhez képest sármban, karakterben, súlyosságban, egy akármilyen jó színésznek tartott, de farmernadrágos kamasznak kinézõ Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, Ethan Hawke, Edward Norton, vagy Johnny Depp?
Mindegyiket kedvelem, de egyiknek sem hiszem el, hogy 5 percnél tovább életben tudott volna maradni annak idején a Vadnyugaton.
Ahhoz teljesen más emberi tartás, férfias megjelenés, tiszteletet parancsoló külsõ szükségeltetett.
Úgyhogy a western-film mûfaj megújhodásához - valódi szereplõk híján - néhány évtizedet valószínûleg még várnunk kell...
(És még akkor sem biztos, hogy bekövetkezik...)

Vegyes érzelmeket keltett bennem ez a film. Végeredményben érdekesnek indult, aztán kicsit ellapult, néhol egy cseppet zavarossá is vált, a vége meg olyan nem is tudom milyen (újsághírszerû) lett. Nekem kb. az jött le az egészbõl, hogy egyik bûnözõ sem volt jobb a másiknál, hidegvérrel öldököltek. A film érdekessége kétségkívül az, hogy az alkotók pátosz és túlfûtött vadnyugati romantika nélkül igyekeztek a western témához közelíteni.

Meglepõen kurva jó film, kurva szar csatornán hasonlóan gané idõpontban.A krimi meg a western között azért van különbség.A film azonban elsõrangú.

Hirtelen azt olvastam hogy a tettes a gyáva Robert Redford :)

Ron Hansen, a film alapjául szolgáló regény szerzõje nem értene egyet veled, ugyanis a könyve pontosan ugyanezzel a címmel jelent meg. Pitt producerként ragaszkodott hozzá, hogy ne változtassák meg és ne rövidítsenek rajta.

Én láttam már néhány Jesse James-rõl szóló filmet, általában jók voltak.
Ezt még nem láttam, de annyi pozitív véleményt írtatok róla, hogy mindenképpen megnézem.
Ellenben nem nagyon értem a filmnek a címét.
Hogy lehet elõre kiírni, hogy ki a gyilkos???
Az rendben van, hogy itt nem az a lényeg, nem egy krimirõl van szó, ahol végig azon izgulunk, hogy kiderül-e, hogy ki szúrta le az ismert üzletembert a sikátorban, de akkor is...
Ez olyan, mintha az lenne egy detektívregény címe, hogy "XY meggyilkolása, a tettes a házvezetõnõ".

Azért is kíváncsi vagyok a filmre, mert a western - mint mûfaj - aranykora az ötvenes, sõt, még inkább a hatvanas évekre tehetõ, az összes klasszikus western akkor készült, utána jött néhány évtizednyi pangás, egy-két próbálkozással, amelyek végül is nem zavartak sok vizet.

Ennyi pozitív vélemény után ki nem hagyom a filmet ma este! :D

Frappáns cím. Nem sajnálták a betûket...

:-)

A csúcson.

Igen, azt hiszem így jellemezném ezt a filmet. Ez a film az, amely után már nem indokolt újabb westernt készíteni. Azt hiszem a western-mûfaja, mely évek és évtizedek hosszú során át formálódott, most elérte a csúcsát. Ez, a filmmûvészet véleményem szerint legsokoldalúbb mûfaja-mely képes egyszerre csupán szórakoztatni, de ha mélyebben belenézünk el is tud gondolkodtatni- rengeteg stílusváltáson átesett már. A mély patriotista érzelmekkel fûtött amerikai-westerntõl, a hatásokra és az összképekre alapozó spagetti westernen át, mely már szinte lírába fordult, a modern realista-westernig már sok mindent megélt. Az új irányzatai mindig egyfajta reflektálásként is szolgáltak az elõzõeknek.
A modern realista-western úttörõje Clint Eastwood 1992-es „Nincs bocsánat” címû filmje volt, amely olyan megdöbbentõ és átütõ erõvel rombolta le alapanyagát, miközben mégis tisztelettel tekintett irányába. Ezt persze sok további követte, mint például Ed Harris rendezõ „Appaloosa” címû filmje. Azonban a korona még hiányzott. Ezt a koronát pedig Andrew Dominik rendezõ tette fel a csúcsra. Olyan hatásosan, megkérdõjelezhetetlenül és stabilan készítette el filmjét, hogy ezután westernt készíteni már nem igazán érdemes. Bár lássuk be tavaly januárban Quentin Tarantino új filmje a Django elszabadul azért hagyott maga után kérdéseket. Talán a különc direktor ismét rácáfol egy szinte már tényszerû állításra? Nem tudni, de azt igen, hogy amíg a jég meg nem törik, addig ez a film a modern-westernek csúcsa.

De mirõl is szól a film, melyrõl már ódákat zengtem. Nos Jesse James a hírhedt és mára már több száz film, könyv és egyéb alkotás alapját képzõ bandita életének végét mutatja be. A cselekmény a banda utolsó rablásával kezdõdik, de már a rablás elõkészületeiben és a rablás alatt is látszik, hogy ez nem a megszokott western lesz. Ez a film ugyanis nem siet el semmit. Pontosan olyan iramban folyik, mint ezeknek a banditáknak az élete, mikor nem rablással törõdnek. Csak tengnek-lengnek, igyekeznek valami nõt szerezni maguknak, ezt-azt csinálgatnak, de nagy unalmukban összeesküvés-elméleteket kovácsolnak és gyakran saját hibájukból be is igazolják õket. Sok filmmel ellentétben ezek az emberek nem az erkölcs bajnokai, kegyetlenek, nem zavarja õket, hogy a kiszemelt nõ már kapcsolatban él, hátba lõnek másokat, aljas módon kijátsszák és eladják egymást, csak hogy a saját irhájukat mentsék.
Ilyen emberek vezére Jesse James, akit bár közönséges bûnözõ, mégis megfoghatatlan tisztelet övez. De ilyen ember õ maga is. Gyermekei vannak, akik nem tudják ki az apjuk, felesége van, de õt már nem érdekli Jesse mibõl él. Beletörõdött és szereti Jesset, azt az alattomos gazembert, aki képes hátba lõni másokat, ha gyanút szimatol, egy gazember, aki már-már betegesen viselkedik és él. Egy biztos, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a könyvek és krónikák mutatják.
Ilyen könyveket olvas Robert ’Bob’ Ford is. De ki az a Robert Ford? Egy senki. Egy ember, akit senki sem vesz semmibe. Valaki a nagyvilágból. De csodák-csodája véleményem szerint mégis õ a fõszereplõ. Egy álomvilágban él, egy világban, ahol Jesse James afféle hõs archetípus. Azonban hamar rájön, hogy nem az. Ennek hatására aztán szépen fokozatosan elkezdi lerombolni a világot, amelyet saját magában felépített. Egyre inkább átformálódik, egyre mocskosabb lesz, a végén már társait is képes föladni, sõt képes elvállalni, hogy Jesset megölje. Miért? Azért mert híres akar lenni, nagy és fontos ember. Ez az egyetlen vágya. Ugye milyen emberi vonás? Soha semmi más nem járt a fejében, csak hogy õ is olyan legyen mint Jesse. Hiszen õrá is csak azért tekintett oly áhítatosan, mert mindenki tisztelte.
De ugyan miféle tisztelet ez? Miféle tisztelet az, amit a félelem szül? Aztán ahogy szájról szájra jár a hír, úgy lesz a figura egyre hõsiesebb, karaktere úgy lesz egyre jellemesebb. Ez az a kultikus tisztelet, ami Jesse James köré épül és ez az, ami a mai „sztárság” alapja is. A „sztárság” kérdése, amelyet a rendezõ kiválóan ragad meg. Robert Ford bár megöli Jesse-t, õ mégsem válik hõssé. Egy darabig ugyan elél hírnevébõl és abból, hogy egykori példaképe halálát színpadi mutatványként adja elõ. De ezeket az elõadásokat is csak Jesse miatt látogatják. Minden ami hozzá kötõdik kultikussá válik. Akár a holtteste, akár egy ruhagombja. Pont mint ma, aláírta egy híresség, már viszik is mint a cukrot. Robertet viszont egyre jobban gyûlölik. Bár féltek Jesse-tõl, most hogy kikerült az életükbõl, már hiányzik. Fantasztikusan emberi jeleneteknek lehetünk tanúi a film során.
Nem is beszélve az akkori idõk korrajzáról. Ez a film nem szépít, nem kertel, elénk tárja a világ minden mocskát. Azt, hogy milyen bûnösök voltak és lesznek is az emberek. Egyesek elárulják társukat, mások magasabb érdeket hajszolnak, vannak akik „csak” rabolnak és gyilkolnak. De ilyen a mai világunk is. „Kell valami? Vedd el! Valaki az utadba állt? Állítsd félre! Ma barát? Holnap ellenség! Persze mindent csak emberi módon. Nem szövögetnek szép terveket, egyszerûen hátba lövik egymást.
Apropó hátba lövés. A fegyverekkel kapcsolatban fantasztikusat alkot a film. Már a „Nincs bocsánat” is bemutatta, hogy az akkori fegyverek elég megbízhatatlanok voltak, de ez a film ezt is a csúcsra viszi. A korabeli revolverek ugyanis csak közelrõl voltak halálosak. Pontosnak pedig egyáltalán nem voltak mondhatóak. Kedvenc jelenetemben: két férfi fél méterrõl lõ egymásra, míg végül a egyik ellövi a másik karját, az kiugrik a tetõre. Egy harmadik pedig fél centirõl agyonlövi a támadót. Nincs párbaj, sem hosszú egymásra nézés. Amint meglátják a másikat, már húzzák is elõ a fegyvereket (mert hogy egy szinte sosem elég).

Így van ez. A film minden téren tökéleteset alkot. Andrew Dominik rendezõ szinte ecsettel festi a karaktereket. Nincsenek klisés, szélsõséges szereplõk, mindenki saját személyiséggel rendelkezik. Egy romlott és elfajzott világ képe tárul elénk, mely még így is szemet gyönyörködtetõ.
Összegezve: A „Jesse James meggyilkolása-a tettes a gyáva Robert Ford” egy kihagyhatatlan film. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez egy rétegfilm, tehát nem nyerheti el mindenki tetszését. Lassúsága és hossza-mely bár nem írható fel negatívumként, ugyanis egy másodperce sem fölösleges-elrémítõ lehet egyesek számára. Fõleg manapság, mikor a filmek csak úgy pörögnek. Akik pedig a régi western szerelmesei, akár csak jómagam, ne várják azt az élményt, amit a régiek nyújtottak mert ez a film teljesen másról szól, de azt hibátlanul teszi.

10/10

Nagyon jó film!!!!
Mestermû!!!!
A vonatrablásos jelenet valami mesterien kivitelezett, a zene, a fényképezés, a hangulat valami mesteri.

10/10

Látom, nagyon megosztottak a fórumon a filmmel kapcsolatos vélemények, bennem is kettõsség van. A narráció a film elsõ felében vagy kétharmadában ötletes, szinte formabontó, képi világa magával ragadó, kellemesen balladisztikus. Aztán mindkettõben elõáll egy törés, ahonnan a korábbi következetesség helyébe zavar lép, de ez nem áll összefüggésben a történetalakulással és személyiségfejlõdéssel. A Bob Fordot alakító, színésznek nem nevezhetõ figura alakítása szánalomra méltó, hosszú, üres szereplései vontatottak voltak, halálra untam a maga elé nézéseitõl. Casey Afflecktõl nem tudtam elhinni, hogy be tud férkõzni a James-bandába. Ellenpontja Brad Pitt, aki szenzációsat alakít, átütõ Jesse James vezéregyénisége, ereje és õ akkor megtölti a vásznat, amikor csak pásztázza szemével a prérit. A film talán indokolatlanul elnyújtottnak tûnik, de - ahogy olvasom - aránylag hitelesen feldolgozta az eseményeket.