Nekem tetszett a film, bár valóban gondolkodni kell rajta és egy-két dolog a néző képzeletére van bízva.
Az én értelmezésemben:

SPOILER!!!!!!!!!! SPOILER!!!!!!!!!

Két port.hu bejegyzés is van ugyanarról a filmről...
Itt a másik:
https://port.hu/adatlap/film/tv/ket-nover-hongryeon-janghwa/movie-68483
...végül is, ha már két nővér, miért is ne lehetne két oldal? :)

Nem egy agyatlan slasher horror, odafigyelést igényel. Olyan, mint egy puzzle, rakosgatni kell a jeleneteket, hogy összeálljon a kép - de megéri.

Tipikusan az a film, ami után jókat lehet diskurálni - lásd a hozzászóló deep structure elemzését. Megnézni viszont csak nagyon kipihent aggyal lehet, és jó elõre tudni, hogy nem karácsony esti Bud Spencer-féle szórakoztatás vár az érdeklõdõkre. Nekem túl sötét volt a film - szó szerint, sokszor szinte semmit sem láttam; és a nõi szereplõk annyira hasonlítottak egymásra, hogy sokszor elvesztettem a fonalat...

Felcserélted a lányok neveit.
A film jó volt, bár nem biztos, hogy mégegyszer megnézném.

A filmmûvészet gyöngyszeme ez az alkotás, minden egyes képkockája. Hihetetlenül finoman kimunkált a felépítése, és hátborzongató a fényképezése, és a feszültség, amit ezzel teremt a film teljes idõtartama alatt végig.

Nem tetszett, bosszantóan túl vontatott. Horrornak titulált, de annak édes kevés.

Azért ezt megnézni sem egyszerû, nem még elkészíteni. Döbbenetesen jó. Nyitott elmével kell nézni.

Azok kedvéért akik nem értették meg a filmet, irtam egy rövidebb összefoglalót.

Elõször is elõre kell bocsájtanom, hogy a következõekben leírtak elolvasása a film megnézése elõtt alapvetõen tönkreteszi annak élvezetét, sõt a film összetettsége okán ajánlatos elolvasása elõtt legalább kétszeri megtekintése, hiszen az általa kiváltott hatás egyik legfõbb forrása a drámai vonal mellett az, hogy a nézõnek saját magának sikerül összeraknia mit is látott. Ez a film kiemelkedõ a horror mûfajában, de mivel ezt a mûvészfilmekhez hasonló – bár Kelet-Ázsiában talán megszokottabb - képi esztétizálásával, idõnként lassú építkezéssel, és a mûfajon belül bonyolultnak mondható történettel rendelkezik, ezért nem csoda hogy megosztó, és könnyen befogadható tömegfilmnek nem nevezhetõ alkotás (tehát nem várható az, hogy az egyszerûbb történetvezetésû amerikai filmeken felnövõ átlagnézõ 8-10 pontokkal szórja meg).

***Rohadt nagy SPOILER***

Alapszituáció és a múlt:
A látottak összerakásához elsõdleges fontosságú az, hogy megértsük a film mintegy 3 napot átölelõ „jelenidejében” a házban csak Su-yeon és az édesapja tartózkodik (kivéve az ebédlõs jelenet két vendégét) egészen addig a pontig, mikor Eun-joo (a „mostoha”) megérkezik azt követõen, hogy az apa felhívja õt a lány újbóli összeomlását érzékelve (a telefonálós jelenetekben is vele beszél). Su-yeon õrületének okát a film végi flashekbõl és a korábban elrejtett utalásokból ismerhetjük meg: édesanyja valamilyen betegségben szenved, esetleg súlyos depressziós ezért egy ápolónõre, Eun-joora van szükség a kezeléséhez. Õ a film leírásaiban szereplõ ”mostoha”, akivel az apának lehetséges hogy viszonya volt (és ez vezet az anya öngyilkosságához), de valószínû az a variáció is, hogy a nõnek valójában soha nem volt kapcsolata az apával, csupán Su-yeon megbomlott elméjébe ragadt bele ez a tévképzet (és teszi õt a képzeletében „mostohává”). Su-yeon és huga Su-mi között rendkívül erõs, szeretettel teli kapcsolat van, feltehetõleg ezt erõsíti az is, hogy mivel a dél-koreai hagyományos felfogásban a nõ feladata a gyerekek nevelése, és ezt az anya nem képes ellátni, Su-yeon ösztönösen védelmezi, óvja a kisebbet. Eu-jooval viszont rendkívül feszült a kapcsolata – ennek forrására nem tér ki a film, de ez nem is szükséges, mi is ismerjük azt a légkört, amikor két erõs, öntörvényû nõt összezárnak. Az ebbõl következõ tragédia viszont már koránt sem vidám, a film egyik legerõsebb, a nézõt leginkább gyomorbavágó jelenete az, amikor a lány eszét vesztve az anyja holttestét látva magára borítja a szekrényt, a bepánikoló Eu-joo pedig hagyja a lányt megfulladni, pusztán azért hogy kicsinyes, embertelen bosszúból megbüntesse Su-yeont egy összeszólalkozás után. Gonosz lenne, mint egy mesében? Nem, a film korántsem ilyen egyszerû, ha pszichológiai szempontból nézzük, márpedig a Két nõvér kikényszeríti ezt, ha rádöbbenünk, hogy nem is horrort láttunk.

Az összeroppanás:
Az ember sokféleképpen dolgozhat fel egy tragédiát, ennek pedig egy egész különleges és kevésbé ismert módját mutatja be a film. Egyes kritikákban, a fórumokon általában elintézik azzal, hogy Su-yeon pusztán hallucinál, vagy õrületét összekeverik a skizofréniával, a tudathasadással pedig egészen másról van itt szó, és az jelenetek megértése szempontjából ez nem mellékes. Vannak olyan emberek akik rendkívül erõs, képszerû képzelõerõvel rendelkeznek, szeretnek álmodozni, és hajlamosok az önhipnózisra – ha egy ilyen embert gyermekkorában rendkívül erõs trauma ér, elképzelhetõ, hogy azzal úgy küzd meg, hogy „leválasztja, disszociálja az emléket a tudatáról, és abból egy új személyiséget hoz létre”. Ilyenkor a „személyiség(ek) saját emlékanyaggal és rájuk jellemzõ viselkedésmóddal rendelkeznek… attitûdjeik, magatartásuk élesen eltér egymástól… és általában nem tudnak egymásról” (Attkinson: Pszichológia – disszocatív v. többszörös személyiség 164. o.) Su-yeon édesanyja, de elsõsorban húga halálát képtelen feldolgozni, elmenekül a valóság elõl, és lényegében létrehozza magában Su-mi személyiségét, majd pedig, mivel egyedül õ sejti Eu-joo bûnösségét a lány halálában, a nõ iránt érzett gyûlölete, az elmegyógyintézetben valószínûleg vele folytatott képzeletbeli monológok, illetve a nõ démonizálása végül az elõzõekben ismertetett módon életrekelti benne a harmadik személyiséget. A film elején látható kórházi jelenet lényegében bármikor megtörténhet, akár a fõidõben zajló események elõtt, akár jóval utána is, az orvos kulcsmondata a fent leírtakra utal („Megmondaná nekem, hogy kicsoda?” – értsd, most melyik személyiséggel beszélek a három közül). A film akkor kezdõdik, amikor Su-yeon úgy tûnik valamelyest felépült a traumából, és ideiglenesen hazaküldik az elmegyógyintézetbõl, de ez a mentális betegség az esetek többségében gyógyíthatatlan, a lány arra ítéltetett, hogy újra és újra, minden esetben egyre távolodva a valóságos eseményektõl végigjátsza magában a tragédiát– mert úgy érzi õ is felelõs a húga haláláéért (errõl majd késõbb).

Három nap
A fentiek már sokat segítenek a film jelenidejében zajló történések megértésében, ahol az események nagy része valójában csak Su-yeon tudatában, illetve a széttöredezett személyiségek közötti kommunikációban zajlik le (beleértve a szellemeket is). A külsõ szemlélõ – az apa – csupán értelmetlennek tûnõ monológjaiból, idõnkénti éles viselkedésváltozásaiból (amikor kirúzsozza a száját és befekszik az apa ágyába, vagy az ebédlõjelenet, ahol a „mostoha” személyiség a többiek számára nem valóságos történetet ad elõ) sejti, hogy a lány még nem épült fel, a végsõ jelenetekben mikor pedig a dolgok addig fajulnak, hogy Su-yaon önveszélyessé válik, felhívja az ápolónõt (a valódi Eu-joot) és visszaviteti õt az elmegyógyintézetbe. Su-yeon szenvedéssel teli, õrlõdõ belsõ világa elsõ látásra rendkívül zavaros, az õrület leginkább az álmokhoz hasonló asszociatív, képi nyelvezettel fejezi ki magát, az egyes jelenetek (az akasztott asszony szelleme, a hûtõben talált csirkefej, az azonos ruhasor a szekrényben stb…) megfejtése további gondolkodásra sarkall. Én ezeket most nem írnám le, ellenben itt egy link egy nálamnál jóval fanatikusabb kollégától, aki több mint 15X nézte meg a filmet, és vette a fáradságot, hogy ezeket is végiggondolja.
http://www.imdb.com/title/tt0365376/board/thread/69288079
Én csupán az ominózus szekrényt emelném ki, ami a tragédia után a pincébe kerül, a lány hallucinációiban viszont a múltnak megfelelõen a szobába van, jelezve hogy azok a jelenetek, amikben az is szerepel nem történnek meg a valóságban. Még két kulcsjelenetet emelnék ki, melyeket félre szoktak érteni. Az elsõ, amikor az apától megtudja, hogy a húga halott – a nézõ pedig esetleg arra a következtetésre jut, hogy akkor Su-mi egy szellem, de mint már fent leírtam nem az. Ugyanerre a tényre minden valószínûség szerint az elmegyógyintézetben is felhívták Su-yaon figyelmét az ápolás során (tehát nem elõször hallja, de újra és újra kitörli tudatából a valóságot). A második részlet, ahol megkéri a „mostohát”, hogy ölje meg, ez nem fizikai halált jelent: Su-yeon személyisége a szenvedés miatt lényegében lemondana az öntudatáról, ha nem érkezne meg a valódi Eun-joo, valószínûleg a „mostoha” személység válna hosszú idõre dominánsá a lány testében (a gyilkosság csak jelképes ebben az esetben).

Bûn és bûnhõdés
A film igazi drámája második megnézésre – mikor az ember már nagyjából sejti mire megy ki a játék – nem Su-mi vagy az édesanyjuk halála, sokkal inkább az, amit a tragédia Su-yaonnal tett. Önmagába zárva hordozza az áldozat, és a „bûnös” személyiségét, és mintegy emberi testbe zárt purgatóriumban egyedül szenvedi végig azt, ami miatt elsõdlegesen magát érzi bûnösnek (hiszen megakadályozhatta volna húga halálát, ha nem a „mostohával” folytatott kicsinyes vitával foglalkozik). A valódi Eun-joo a film jelenidejében már más személynek tûnik mint a múltban, valószínû, hogy õ is megjárta a lelkiismeret kálváriáját, az õ karaktere mutatja a legtöbb szeretetet a lány felé (hiszen õ tudja igazán min és miért is megy keresztül). Az õt a film vége felé érõ büntetés (a szekrénybõl kimászó lény) valóságosságáról lehetne vitatkozni, én részemrõl úgy gondolom az õrületbe ismét visszahulló Su-yaon tudatában zajlik le a jelenet, amit jól jelez az emeleten ismét feltûnõ szekrény (bár ez csak egy lehetséges értelmezés).
A film utolsó képkockái beleégnek az ember tudatába – a lány visszapillant a házra, de öntudatlanul nem csupán otthonától, édesanyjától, a szeretett húgtól búcsúzik – mi tudjuk már akkor – hogy az ép elméjétõl is.

Sorry, hogy hosszú voltam, de az egyik legnagyobb filmélményem, talán így röviden összefoglalva az értetlenkedõk is megértik miért is.

Gyönyörû film...Igazi 10*-os