Sillából ismerõs arc.

.

Junki.

Nektek.

.

Ezt is ma találtam,nem rég.

Ezt ma találtam.

Szia Anna,hogy gondolod oszloponként válaszunk,egy-egy képet?

Nem tudom miért, de valamiért csak a felét tudtam letölteni. Tegnap jöttem rá, hogy ez csak a fele. De nem adom fel. Még dolgozom rajta.

Az a kérdés, hogy fölülrõl lefelé vagy alulról fölfelé vegyük sorra? Az nem kérdés, hogy mindegyik...

Ani kedves, ez egy merénylet Tõled!!!

Már a boltokba is kint van a plakátja./KNG/.

KNG,már a Koreai ruhásboltokba is ki van téve a plakátja.

.

Koreai étel, ital


Egy koreai étterembe lépve elõbb-utóbb meg kell válni a cipõnktõl. Ez néha már közvetlenül az ajtó után bekövetkezik, ahol az oldalfalakon alkalmas polcok sora található. Más esetekben - ha tolóajtókkal elszeparált 8-10 személyes étkezõfülkékben foglalunk helyet - ennek bejáratánál. Ilyenkor a fülke padlója egy lépcsõfoknyival magasabb. Az asztal rendszerint alacsony (kb. 30-40 cm), amit a padlóra terített párnákon ülnek körül. Az asztalok zöme beépített sütõ-fõzõ-melegítõ alkalmatossággal bír. Ez lehet elektromos, de behozhatnak kis vaskosárban izzó parazsat is. Jobb helyeken az elegáns pincérnõk be vannak drótozva: egyik fülükben mobil telefonszerû szerkezet fülhallgatója, ruhájuk nyakrészén kis diszkrét mikrofon - mindez arra szolgál, hogy csendben kiszóljanak a konyhába, ha valami hiányzik. Ilyenkor segítõjük pillanatokon belül nyitja a tolóajtót és beadja a kívánt ételt, italt, edényt.

Ahogy Korea Kína és Japán között helyezkedik el, nekem úgy tûnt, hogy a konyhája is egyfajta átmenet a másik kettõ konyhája között. Ami koreai sajátosság, az a kimcsi. Pontosabban a 80-100 féle létezõ kimcsi közül a kötelezõen éppen felszolgált 2-3. De mi is az a kimcsi? Rendszerint valamilyen zöldség képezi az alapját, pl. kínai kel, vagy valamilyen retek. Ezt igen változatosan szeletelik (kis hasábokra vagy ultravékony szeletekre) és piros színû, jellegzetes csípõs ízû, csilis-paprikás fûszerrel ízesítik. Az asztalt beborítja a mérhetetlenül sok kis tálka. A halak, húsok, fokhagyma gerezdek és gyöngyhagymák, uborka és sárgarépa szeletek mellett ott a kötelezõ feketés szója szósz is. Gyakran találunk fejes saláta leveleket vagy vékony, zöld, mérsékelten erõs fûszerpaprikát is valamelyik tálkában. A salátalevélbe egy-egy húsdaabot csomagolhatunk és úgy kaphatjuk be, a kézbe vehetõ paprikából pedig egyszerûen harapni kell, miután megmártottuk valamiben. A rizs itt is elmaradhatatlan.

Enni persze pálcikával kell. Az evõpálcikák eltérõen a Japánban és Kínában tapasztalttól inkább fémbõl vannak a fa helyett. A kézreálló két fémpálcika vastagabb vége általában szépen díszített. Az étkezés vége felé jut szerephez a hosszú, egyenes nyelû kanál is. A leves ugyanis ilyenkor jön... Míg minden más eddigi tálka tartalma közös préda, tehát bárki bármelyikbõl vehet, addig a levesestál egyéni. Egy levesben a húson vagy halon és zöldségeken kívül gyakori a tészta is. A tészta vékony szálú, barnás és igen hosszú. Kikanalazzák a leves zömét, majd a pálcikákkal megragadják a tészta egyik végét, és a tányér fölé hajolva szájba kapják, majd némi küzdelem árán felszívják. A szívó-cuppogó hangok nem illetlenek, ahogy a diszkrétebb csámcsogás sem. Állítólag a böfögés is az étellel való elégedettség kifejezése, de ilyennel nem találkoztam. A kb. 15 centis tengeri halból, a chokiból (ejtsd csoki) készült csípõs, vöröses halleves nem áll nagyon távol a mi halászlénktõl.

Ahol esznek, ott elõbb-utóbb ivásra is sor kerül. Hideg, palackozott víz mindenütt van. A sört nem részletezem, mert az teljesen olyan, mint errefelé (azaz finom). A borkultúra és maga a nedû viszont már eléggé eltérõ. Kezdjük magával az itallal. A bor lehet rizsbor, de készülhet erdei bogyós gyümölcsökbõl, és néha még szõlõbõl is. Sûrû, enyhén édeskés, alapanyagára jellemzõ enyhe utóízzel. Még ha rizsbor is, hideg! (Nem úgy, mint a langyosan ivott japán szake.) Kupica szerû, apró, decis üveg- vagy porcelánpohárból isszák. Fél literes, szép, opálos üvegpalackból töltik, vagy a palackok tartalmát egy kis füles-fedeles zománcos fémkannába öntik (mint a mi teáskannánk literes kivitelben), és onnan kínálják. Elõször a társasági hierrarchia csúcsán álló személynek (ez csak férfi lehet) kínálnak. Jobb kézzel kell nyújtani a poharat a töltésre. Udvarias gesztus, ha közben bal kézzel a poharat tartó jobbunk csuklójához érünk, de még nagyobb jólneveltség jele, ha bal tenyerünket jobb mellünkre helyezzük. Tölteni is csak jobbal illik, a ballal itt is csuklónk vagy mellünk érintése az elvárható. A töltést mihamarabb viszonozni kell. Magának senki sem tölthet. Régi szokás - amivel gyakran élnek is - hogy a poharat kiürítve átnyújtják a társaság egy másik tagjának. Õ megtisztelve érzi magát, átveszi, és várja, hogy az átnyújtó megtöltse neki. Majd õ is átadja saját korábbi poharát, amelybe rögtön tölt is. Ez után jön a koccintás, majd ivás, de nem fenékig. Egy jobb társaságban a poharak minden létezõ relációban gazdát cserélnek. Ha nincs szerencse, akkor a közös pohárhasználatot követõen a herpeszek is... Tapasztalataim szerint a viszonylag kis termetû koreai férfi hatalmas mennyiségû ételt el tud tûntetni, de az itallal már mértékletesebben bánik.

Távozáskor megleljük a cipõnket. Gondos kezek idõközben már orral a kijárat felé fordították. Fizetni a kijárati kasszánál kell, az asztalunkra lefelé fordítva elhelyezett, teljes fogyasztásunkat listázó nyomtatott számlát átadva. Kártyával fizetés az általános.

Alkonyi táj

Pompázó, drága pillanat,
örökké maradj meg nekem!
Könnyezve kérlek, el ne múlj,
szép panoráma hirtelen.

Most jön a mezõrõl haza
a paraszt, tántorogva épp,
fáradtságát e nap után
könnyem lemosná kicsikét.

A föld népét õk etetik,
egy csepp verejték szíven üt.
Kezemet mellemre teszem
s érzem lihegõ életük.

Törõdött testtel, gyúlt, dagadt
szemmel elnyúlnak... Ó, elég!
Gondoljunk rájuk emberek!
Segít tán rajtuk így az ég.

A lassan múló alkonyon
magamban énekelek én.
Nyomorgó népek, higgyetek!
Reméljetek, mert van remény!

A költõkhöz

Ha csak egy versed van, miben
valami újat teremtettél,
nem élsz hiába, jó hogy megszülettél.
Mint a leveli béka a vihart,
jelzed, ha felénk baj felhõje tart.

De ha egymástól elszakad
szíved és lelked, - sánta, félszeg
sorod, sorsod kell a fenének!
Mit ér a Nap, fogyatkozás-
idején? Kel s megy; nem varázs.

Dicsõ neved csak úgy lehet,
ha versedbõl, mint pici magból
egész új világ született.
Ha bátrabb vagy mindenkinél,
s a jövõt nézed, az a cél.

Koreai vers.

A HÛ KUTYA

Szillá királyság Északi Gjanszang tartományának Gjangdzsu körzetében élt egyszer régen egy özvegy asszony a fiával meg a leányával. Olyan szegény volt ez az asszony, hogy soha nem jutott el egyetlen egy templomba vagy búcsúhelyre sem. Reggeltõl napestig keményen dolgozott gyermekeiért. Nem is fáradozott hiába: gyermekei felcseperedtek, erõben, egészségben, a fiú megházasodott, a leány férjhez ment. Nem sokkal azután az özvegy asszonyt elvitte a halál.
Rögtön az alvilágba került. Jama, az alvilág királya, így fogadta õt odalent:
- Életedben milyen gyakran látogattad a templomokat? Voltál-e minden nevezetes búcsújáróhelyen?
A szegény asszony így felelt:
- Engem annyira lekötött a fiam meg a leányom nevelése, hogy soha nem volt idõm arra, hogy akár a lábamat kitegyem a házból.
Jama király erre így rendelkezett:
- Úgy látom, megszoktad, hogy a házban kuksolj. Jobb lesz, ha kutya képében folytatod eddigi életmódodat. Menj vissza a fiadhoz, és õrizd a háza táját.
A kutyává lett asszony erre nyomban vissza is szaladt az alvilágból falujába.
Egy idõ múlva kölykeket hozott a világra, és kicsinyeibõl is jó házõrzõk váltak. Ekkor a ház ura, a kutyává lett asszony édesfia, elhatározta, hogy levágja és megeszi a kutyát. Azon az éjszakán a kutya eltûnt - leánya házához menekült. Az ajtó elõtt a lépcsõre telepedett, és keservesen sírt. A ház asszonya, a kutyává lett asszony leánya, igen meglepõdött, amikor bátyja kutyáját ilyen állapotban ott találta. Egy tál rizst adott neki a konyhában, és meg is simogatta.
Akkortájt egy bonc járta az országot. A fiú házához is elvetõdött, és azt kérdezte:
- Van-e házõrzõ kutyád?
A válasz így hangzott:
- Volt egy házõrzõ kutyám, de a minap nyoma veszett. De mit érdekel téged az a kutya?
A pap ezt felelte:
- Az a kutya volt a te újjászületett anyád! Olyan sokat dolgozott életében, hogy felnevelhessen téged meg a húgodat, hogy sohasem volt ideje a búcsújárásra. Halála után az alvilág királya úgy rendelkezett, hogy kutya képében térjen vissza fia házához, és védje a tolvajnéptõl. Mivel félt, hogy levágod, a húgod házához menekült. Ne bántsd, hanem mutass meg neki minél többet a világból.
A fiú a húga házához sietett, és elmesélte neki, amit hallott. Majd fogta a kutyát, hátára vette, és körülvitte hetedhét országon, hadd lássa a szép tájakat meg a híres templomokat.
Amikor már éppen hazafelé indult, a kutya leugrott fia hátáról, kapart magának egy lyukat, belefeküdt, és többé nem mozdult. A fiú ott azon a helyen elföldelte. Ettõl a naptól kezdve bõség és szerencse köszöntött az egész családra.

Koreai mesék,talán ezeken nõt fel KNG-is?

A KÉT SZIKLA

Két szikla nyúlt a folyó fölé.
Az egyik, az alacsonyabban levõ, folyton a vízben volt, a másik meg, a magasabban levõ, mindig fent.
A lenti ezt mondta:
- Bárcsak megnézhetném egyszer, mi történik a földön.
A fenti viszont így sóhajtozott:
- Bárcsak elborítana egyszer a víz.
Egyszer aztán olyan aszályos esztendõ köszöntött be, hogy az alsó szikla megpillantotta a földet.
Olyan szárazság volt, hogy minden kiégett - az emberek kenyér nélkül maradtak, a barom bõgött éhségében, és körös-körül olyan sárga lett minden, akár a napsugár.
- Nem jó élni a földön - mondta a szikla. - Hamarosan csupa hasadás meg repedés leszek. Mennyivel jobb volt azelõtt: kristálytiszta víz csörgedezett mellettem, vidám halak fickándoztak körülöttem, és rejtõztek alám, amikor tovasiklott felettem a halász ladikja. S az volt ám a mulatság, amikor köles hullt alá a magasból - hány meg hány hal jött hozzám olyankor vendégségbe.
És ugyancsak örvendezett, amikor ismét elborította víz, és visszatért saját birodalmába.
De olyan év is volt, amikor a víz úgy felemelkedett, hogy ellepte a felsõ sziklát.
A víz azonban zavaros és szennyes volt, s a szikla akárhogyan is mereszthette a szemét, semmit sem látott, úgy elborította a sár.
- Pfuj, micsoda undokság volt! - kiáltott fel, amikor újból megpillantotta a napfényt, és sosem kívánkozott többé a víz alá.

Koreai mese.

A SZÁZLÁBÚ LEÁNY

Élt egyszer réges-régen Szöul külvárosában egy szegény ember. Ez az ember olyan szörnyû szegény volt, hogy sokszor még betevõ falat sem jutott neki, sõt fedél sem a feje fölé. Szegénysége úgy elkeserítette, hogy elhatározta, véget vet életének.
Otthagyta egy napon feleségét, anélkül, hogy szólt volna neki szándéka felõl. Kiballagott a Han folyó partjára, és ott bandukolt felfelé, míg csak el nem ért ahhoz a részhez, ahol toronymagasságú hegyek meredeznek a vízbõl. Felmászott az egyik sziklacsúcs tetejére, becsukta szemét, és levetette magát a mély vízbe. Azt remélte, szörnyethal. De nem így történt.
Fél órával késõbb egy szépséges leány, aki éppen ruhát mosott a folyóparton, megtalálta õt. Egy homokzátonyon feküdt. Eszméletlen volt ugyan, de nem törte össze magát. Hosszú idõ telt el, amíg magához tért. A szépséges leány megkérdezte, vajon mi történt vele. Szép sorjában elbeszélte neki, milyen nyomorban élt családjával, s hogy miként szánta el magát kétségbeesett tettére. A leány így vigasztalta:
- Szerencsére megmenekültél! Remélem, soha többé nem próbálsz ilyen szörnyûséget elkövetni. Hisz még fiatal vagy, a szerencse még rád mosolyoghat! Most pedig, ha neked is úgy tetszik, gyere el hozzám, pihend ki magad egy kissé házamban!
A szépséges leány elvezette õt házába. Hamar odaértek. Nagy téglaépület volt ez, amely egyedül állott a völgyben. A ház és környéke nagy gazdagságra és jólétre vallott. A férfi vendégként maradt ott, ám csakhamar szerelemre lobbant a szépséges leány iránt. Teljesen megfeledkezett családjáról. Abban a hiszemben volt, hogy õ már tulajdonképpen nem is él, hiszen jól emlékezett, hogy belevetette magát a mély szakadékba, így akarván véget vetni életének. Soha, még legszertelenebb álmában sem tudta elképzelni, hogy a földi élet ilyen gyönyörûségeket nyújthat, mint amilyent ezzel a titokzatos leánnyal való együttlét jelentett. Ez a leány földöntúli szépség volt. A legcsodálatosabb ruhákat adományozta a szegény embernek, és a legpompásabb ennivalókat tálalta elé. A ház is felülmúlta a férfi legmerészebb képzeletét. Kivétel nélkül mindent csodálatosnak látott.
Jó pár hónapig éltek itt együtt, boldogan. Az új élet azonban kissé egyhangúvá vált a szegény ember számára, és egyre sóvárabban gondolt szöuli otthonára, támasz nélkül maradt családjára. Egyszer hát azzal állt elõ, hogy szeretne valamivel távolabbra elmenni, egy nagyobbat járni a ház körül. Azt persze egy szóval sem említette, hogy a családjához kívánkozik vissza. Ám a leány kitalálta szándékát, és így szólt hozzá.
- Ha most elhagysz engem, félek, örökre elfelejtesz, és sohasem térsz vissza hozzám!
A férfi maga is úgy gondolta, hogy ha egyszer visszakerül családjához, talán nem is kívánkozik ide többé. Ám, hogy a leányt megnyugtassa, szenvedélyesen így válaszolt:
- Hogy tudnálak én valaha is elfeledni téged? Emiatt ne aggódj! Szavamra mondom, hogy visszatérek hozzád!
- Amikor majd visszafelé jössz - szólt a leány -, ne hallgass ám senkire, aki útközben melléd szegõdik. Ne törõdj a rémisztgetéssel, csak gyere egyenesen ide. Én várni fogok rád!
A férfi eltávozott hát, és visszatért elhagyott családjához. Amint falujába ért, ugyancsak meglepõdött. Pompás új épület állott régi, ütött-kopott háza helyén. S hogy a közelébe jutott, hát látja ám, hogy ki van írva a neve a kapura nagy elõkelõen. Hirtelen gyanú villant át az agyán. "Hátha hûtlenné vált a feleségem, és onnan ez a nagy elõkelõség! - gondolta. Haragra is gerjedt, de aztán elszégyellte magát, eszébe jutott, hogy nincs joga vádolni feleségét, hiszen õ hagyta el otthonát immár jó ideje.
Bekopogott hát a kapun. A fia jött elé ajtót nyitni. Mikor elveszettnek hitt apját megpillantotta, csak úgy ömlöttek a könnyei örömében.
- Isten hozott, apám! - kiáltotta, majd bekiabált a házba. - Anyám! Apánk van itt!
Az asszony a kertbõl rohant elõ. Szép, drága ruha volt rajta.
Férje komoran pillantott rá, és így faggatta:
- Ki építette ezt a házat? Honnan vettétek a rávalót?
Felesége megütközve nézett reá:
- át nem te küldtél nekünk pénzt nap nap után? Azt hittük, te küldöd a sok pompás ajándékot. Tévedtünk volna hát?
Kezdett lassan derengeni az igazság a szegény ember fejében. A jótevõ nem lehetett más, mint a leány, akinél lakott; senki más nem segíthetett az õ családján! Ekkor úgy tett, mint aki tréfál, és másra terelte a szót. Öngyilkosságát meg sem említette, de nem beszélt a csodálatos leányról sem, akivel együtt élt mostanáig.
Eleinte rendkívül boldog volt; örült, hogy hosszú távolléte után végre ismét családja körében lehet. Ám ahogy telt-múlt az idõ, egyre csak ébredezett vágyakozása, egyre csak arra a szép asszonyra gondolt, akit ott hagyott a völgyben, abban a szép vidéki házban. Csakhamar olyan erõssé vált benne a vágyakozás, hogy még egyszer láthassa, még egyszer hallja beszédét, hogy nem tudta tovább elviselni. Felkerekedett hát, újból elhagyta feleségét meg családját, és ismét elindult kedvesének háza felé.
Útközben egy hatalmas odvas fa mellett haladt el. Még szinte el sem hagyta a fát, valami hangot hallott; valaki nevén szólította:
- Drága unokám! - mondta a hang. - Én a te nagyatyád szelleme vagyok. Hallgass rám! Nem szabad még egyszer meglátogatnod azt a leányt! Saját érdekedben szólok! Akihez mész, nem is emberi lény, hanem egy százlábú, emellett ezeréves.
A hang valóban emlékeztette nagyapjáéra, de a hallottakat mégsem hitte el, inkább a leány szavaiban bízott. A hang nem tudta eltéríteni útjából, még ha a figyelmeztetés igaz lett volna is. Minthogy egyszer már megpróbálkozott az öngyilkossággal, nem félt többé a haláltól. Így felelt a hangnak:
- Nagyapám! Látnom kell õt még egyszer az életben! Megígértem neki, hogy visszatérek, és semmi sem riaszthat vissza attól, hogy beváltsam ígéretemet! A halál már nem számít nekem, mivel, úgy hiszem, egyszer már szembenéztem vele. És ha újból való találkozásom a lánnyal a halált jelentené is, akkor is meg kell tennem, hiszen õ mentette meg családomat, amikor azok már az éhhalállal küzdöttek.
A test nélküli lény erre így válaszolt ünnepélyes hangon:
- Úgy látom, elhatározásod megmásíthatatlan. Mindenáron meg akarod õt látogatni! Így is van azonban egy mód arra, hogy megmenekülj a biztos haláltól. Eredj, és vásárolj olyan erõs dohányt, amilyent csak tudsz. Gyújts rá, szívd a füstjét, a levét meg tartsd vissza a szádban! Mihelyt meglátod õt, azon nyomban köpd arcába a dohánylevet! Ha ezt elmulasztod, halál fia vagy! Ó, te szegény ember! Szépségével elbûvölt téged az a százlábú leány!
A férfi ekkor kiment a piacra, és erõs kapadohányt vásárolt. Majd újból útnak indult. Útközben, míg csak kedvese házához nem ért, egyvégtében szívta az erõs dohányt, a levét meg gondosan összegyûjtötte a szájában. Amikor a ház elé ért, bekukucskált a kerítés hasadékán, és uram fia! - egy óriási százlábú farkát látta a házból elõvillanni. Ám ez a látvány sem ingatta meg elhatározásában, hogy még egyszer viszontlássa kedvesét! Bátran megzörgette hát a kaput. Kedvese jött elõ a kopogtatásra. Kireteszelte a kaput, és nagy örömmel fogadta. Ám a szegény ember nem szólt egy árva szót sem, mivel nem is bírt szólni, tele volt a szája a mérgezõ bagólével. A leány, összeszorított szája meg zavart tekintete láttán mindjárt észrevette, hogy valaminek történnie kellett, és elsápadt rémületében.
A szegény ember bement a szobába, és a leányra meredt. Az most is ugyanolyan szép volt, mint amikor elbúcsúzott tõle, és szakasztott olyan, amilyennek emlékezetében megõrizte: hollófekete a haja, tiszta a szeme, mint a kristály. Szemöldökének íve, orrának, szájának vonala, mind-mind olyan tökéletes, akár annak idején, amikor elõször megpillantotta. Nem tudta, mitévõ legyen, egyrészt fellobbanó szerelmének heve öntötte el, hogy még a homloka is gyöngyözött belé, másrészt nagyatyja szellemének hangja csengett a fülébe. Már-már az utóbbi gyõzedelmeskedett, és azon a ponton volt, hogy a mérgezõ dohánylevet a leány arcába köpi, amikor az hirtelen felzokogott. Lehajtotta a fejét, és csak úgy ömlöttek a könnyei. A férfi a leányra bámult, és csak állt tétován. Úgy tetszett neki, hogy a leány most még egyszer olyan szép, mint azelõtt. Amint újból rátekintett, egészen megilletõdött, az ablak felé fordult, és az udvarra köpte ki a dohánylevet.
Erre a leány aggodalma egy csapásra megszûnt, és elmosolyodott:
- Köszönöm, hogy megkíméltél - mondta, majd így folytatta. - Az a hang, amit hallottál, nem a nagyatyádé volt! Egy elátkozott kígyó lakik ott a fa odvában, annak a hangját hallottad. Én az Égi Király egyik leánya vagyok. Az a kígyó pedig az égi palota egyik szolgája. Belém szeretett ez a szolga, és elcsábított. Végül Égi Atyám fülébe jutott a hír, és megbüntetett mindkettõnket. Úgy döntött, hogy nekem három évig az emberek világában kell élnem, százlábúként, csábítómnak pedig mindörökké kígyóként kell élnie. Csábítóm örökre elkárhozottá vált, ezért újra meg újra megpróbált ártani nekem! Ez a mai nap büntetésem utolsó napja, holnap visszatérhetek atyám házába. Ha a kígyó tanácsát követve, az arcomba köpted volna azt a levet, újabb három évig kellett volna a földön maradnom.
Ezután még egyetlen boldog napot töltöttek egymás társaságában, és azon az utolsó, egyetlen éjszakán a legédesebb álmokat álmodták. Amikor a szegény ember reggel felébredt, egy kopár sziklán találta magát. Körülnézett, de hiába meresztette szemét jobbra-balra, a háznak nyoma sem volt sehol, egymagában ült ott, elhagyatottan.

Lehet hogy ezeket a meséket hallgata KNG-is gyermek korába?