Csodának voltunk tanúi ma este. Ma volt az utolsó elõadás, ami meglepõ és érthetetlen. Ezt inkább mindenkinek látni kellene. Végre valami értékes, nem silány, nem tömeg. A darab csoda. A színészek játéka mûvészet és csoda. Kováts Adél mûvészetérõl csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Köszönöm Önnek mûvésznõ, és köszönöm a többi színésznek is. Magával ragadó, elgondolkoztató, megdöbbentõ, katarzis. Csoda, csoda, csoda!

De jó látni, hogy nem (csak?) én vagyok a hülye!
Én is otthagytam az elsõ felvonás után, pedig nem szívesen teszek ilyet. Jó gyakorlatom van abba, hogy nyitottan álljak hozzá olyan dolgokhoz, amik elsõre nem meggyõzõek, de ez a rendezés már nekem is sok volt (már amennyit láttam belõle).
Hatásvadász, de teljesen értelmetlen, sehova nem illõ Gyurcsány-paródia az elején (a buziskodó másik szereplõ vajon Brecht szerint is buziskodik?), érthetetlen jelmezek és érthetetlen díszlet, szörnyû zene (meg sem próbáltak a magyar szöveghez passzoló zenét írni). Pedig a szöveg tetszett, tényleg jó. Nem értem, miért kellett az erõs és elgondolkodtató monológokat és dialógusokat hatásvadász, mûvészieskedõ hülyeségekkel elhomályosítani. Próbáltam felfogni a szimbólumokat, a jelentéseket, azaz a rendezõ agyszüleményeit, de már az arra való koncentrálásban elfáradtam, hogy ki, mikor, kihez beszél.
Nincs kedvem belemenni, csak felhúzom magam.. Pedig a színészek is jók. A sötét hangulatú darabhoz persze biztosan sokat tudtak meríteni abból, hogy a nézõk is utálják az egészet (tisztelet a kivételnek).
Akkor is tapsoltak jópáran a szünetben, amikor én láttam. Gondolom vagy azért, mert nem tudták, hogy két felvonás lesz, a lezárás pedig simán illett volna a zavaros rendezés képébe, vagy azért, mert már tudták, hogy úgysem mennek vissza.

A kritikusok közül miért nem meri senki vállalni, hogy leírja, ez egy szörnyû rendezés? Pont ugyanaz a helyzet, mint a "kötelezõ" vastaps, a háromszori visszázás minden darab végén, legyen bármilyen rossz..

Divatba jöhetne az a régi szokás, hogy záptojással és rohadt krumplival mennek az emberek színházba. És a rendezõnek is ki kellene állni a színpadra a darab végén, hogy õ kapja a kritikát vagy a tapsot. A színészeket ugyan sajnálnám, õk nem sok mindenrõl tehetnek.
Az elõttem szólókkal egyet értek miszerint a darabok minõségétõl függetlenül mindegyik vastapsot kap a végén. Ezt a darabot csa Kovács Adél mûvésznõ vitte a vállán.
Én vagyok az az átlag kispolgár, aki szórakozni jár színházba, vagy más kultúrális programokra. Ha a rendezõnek, képzõmûvészeknek vagy a kritikusoknak kell megmagyarázni, hogy mit jelent ez-az-amaz, akkor nem én vagyok a hülye hanem a mû szar. Bocsesz.
Már hónapok óta fröcskölõdik a liberális média, hogy a politika ne szóljon bele abba, hogy mi a mûvészet. Akkor viszont én sem akarom a színpadon látni a rendezõ politikai véleményét. Még akkor sem ha egyet értek vele.
Mint említettem szórakozni járok színházba. És egy jól esõ érzéssel akarok kijönni, és kerítsen hatalmába a darab és a színészek játéka. És nem hülyén akarok pislogni, hogy 'mi van?', 'akkor õ most miért is?', és 'az mi volt?'. Az a mûvész aki azzal a XX.-XXI. századi eszközzel dolgozik miszerint meg kell botránkoztatni az embereket, hogy beszéljenek a mûvérõl, az a szememben a tehetségtelenségét mutatja.
Erre a mûre szorítkozva, a tisztelt rendezõ Úr szégyelje magát, amiért az egyik színésze és pár nézõ testi épéségét is veszélyeztette, mikor számomra értelmetlenül az említett színésznek végig kellett csúsznia az erkély párkányán és úgy énekelnie. Lehet ennek is van mondanivalója, amit én kis buta átlag nézõ nem érthetek. De az biztos ha ezt egy melós teszi egy építkezésen azt úgy kirúgját mint a vöcsök. De úgy látszik ez a színház falain belül már mûvészi dramaturgiai fogás.
Hogy mondjak valami jót is, a látvány néha tényleg magával ragadó. Nagyon ötletes volt a vásznas háttér és a tv használata. Kurázsi mama nekem egy idõs erõs asszony, és tényleg érdekes egy törékeny és szép nõként ábrázolni.
Ez egy jó és komoly darab. De nekem nem adta át a háború borzalmasságát a fenn említett megbotránkoztató elemek miatt. Inkább felháborodással jöttem ki a színházból, mint elgondolkodva a mû mondanivalóján. Szegény Brecht forog a sírjában.
Kedves alkotó mûvészek!
Nekünk, kis embereknek alkotnak, nem saját maguknak! Nem a saját kielégülésükre kapják sem az állami pénzt sem a színházjegyek árát.
Mi szépséget és tehetséget akarunk látni. Ami jó érzéssel tölt el minket vagy valami különleges élménnyel gazdagszunk.
Nem maszturbálást és meztelen embereket akarunk látni. Arra ott van az internet vagy a tükör. :) Abban nincs semmi mûvészi. Még akor sem, ha a kritikusok megmagyarázzák. Hiszen az a dolguk, hogy megmagyarázzák. És a saját pénzemen azt sem akarom tudni, hogy a rendezõ EU ellenes. Én is az vagyok, és mégsem hangoztatom ezt a tervrajzokon, amit munkám során csinálok. Mindennek megvan a maga helye.
Sajnálom, de ez az elõadás inkább szar mint elfogadható.
Nem kell velem egyet érteni. Végül is vastapsot kapott. Talán egyedül vagyok a véleményemmel.

Ez az elõadás az elsõ amit otthagytam szünetben.És már alig vártam, hogy szünet legyen.Pedig igyekeztem nagyon figyelni és belemagyarázni mindent amit hozzá tudtam gondolni.
Ez a Revizor kritikus....de inkább nem írok semmit róla. Vérlázító!
És a szünet végén még tapsoltak is. Egyre fárasztóbb, hogy kifejezetten gyenge elõadást is vastapssal jutalmaznak az elõadás végén.Néha sajnálom a színészeket akik gondolom ugyanúgy érzik, hogy nem túl jó elõadás volt és ott kell hajlongani és jó pofát vágni. És a kiváló darabok is ugyanazt kapják! Valami baj van azt hiszem (ezen a téren is).

jaj de jó, hogy nem vagyok egyedül! már azt hittem, velem van a baj.
tényleg az a legjobb szó rá, hogy "zavaros". én bevallom, nem olvastam a darabot és a mûrõl csak annyit tudtam, hogy a háborúról szól. sajnos én is csak a szünetig bírtam. a színészekkel nincs gond, de a rendezés valami rettenetes. senkinek sem ajánlom!

Teljesen egyetértek az elõttem szólóval.

A mai magyar színjátszás egyik szent tehene, Zsótér Sándor, ismét megkapta a szuperlatívuszokat a kritikusoktól. Az elõadás ennek ellenére szörnyû. Már maga a darab is nyomasztó, de Zsótér még rátesz egy lapáttal, hogy még zavarosabb, nehezebb, kibírhatatlanabb legyen az egész. Ami eszébe jutott színpadra vitte, az átlag nézõ csak kapkodja a fejét, és a második felvonásra amúgy megcsappant létszámú közönség, már inkább csak feszeng és várja, hogy véget érjen ez a zûrzavar. (A Buddha-Hitler, Jézus és Szent Péter mellett; a szerb népdal a néma Katerina elõadásában stb., stb.). Alig vagyunk túl a bemutatón és már foghíjas a nézõtér, annak ellenére, hogy egy teljes iskolai osztály segít betölteni a hézagokat.(Nekik biztosan tetszett Katerine önkielégítése a színpadon; az idõnként alsónadrágban flangáló férfiszínészek is a lányoknak biztosan). A song-ok is rettenetesek és feleslegesek és alig érthetõek, ezekkel nemigen tud mit kezdeni még Zsótér sem, de ez már tulajdonképpen teljesen mindegy....

Valószínûleg a 10. elõadást sem fogja megérni ez a produktum; ami azért elgondolkodtató, hiszen mindenki a pénztelenség és támogatások hiánya miatt sír. Nyilvánvaló, hogy már a darab sem sokakat érdekel, ez az elõadás meg végképp riasztja a nézõket......ennyi pénz, ennyi kárbaveszett energia. Elismerés a színészeknek, de talány, hogy Bálint András ezt miért hagyja ?

FeHér ElepHánt Kulturális Ajánló Portál www.toptipp.hu

KURÁZSI MAMA ÉS GYEREKEI Zsótér Sándor Radnóti Színház

Az a feledhetetlen KMama a Rákóczi-út 21 tenyérnyi udvarán! A fogszabályzós lányok: Kiss Dia varázsos éneke, a narrátorként egyáltalán nem néma Kata, - a Don Carlos diadalmasan szárnyaló Szabadság-kettõse és az a váratlan, megismételhetetlen csoda, amely a HOPPart-osztály repülõrajtos indulása volt...
Zsótér Sándor, jó szokásához híven, egy teljesen más, teljesen új rendezéssel dupláz rá akkori remeklésére. Több a szöveg, Ungár Juli újraalkotásában keményen metszenek a brechti mondatok, Kákonyi Árpád jóvoltából egy szál zongorával és némi zenésszínészi segédlettel dramaturgiailag is hitelesen szólal meg Paul Dessau zenéje.
Benedek Mari fantázia-csúcsokat döntöget elképesztõ jelmezeivel, a katolikus katonák kimerevítetten buggyos nadrágokban pompáznak, a toborzó õrmester fehér prémusankáján Jézus Szíve virít a Vörös Csillag helyén, a tábori kurtizán Yvette lengedezõ párnácskákkal teszi hívogatóvá altestét, a fejvédõk sora a taréjos fémsapkától a sárga bukósisakig terjed.
Rába Roland nehezen találja meg a hangját, tábori lelkésze csak a végére erõsödik fel. A címszereplõ Kováts Adél-nak jobban állnak a szarkasztikus frázisok, mint a szenvedély kitörései, ám imponáló energiával küzd a súlyos anyaggal. Annál magabiztosabbak a több szerepet is játszó pályakezdõk: Formán Bálint Eilifként, különösen ökör-szerzõ elbeszélésében, egészen kiváló, Rétfalvi Tamás naivan becsületes ezredpénztáros, mindketten
nagyszerûen énekelnek és zenélnek is. A fizikai színész-rendezõ-koreográfus szakos, alig negyedéves Nagy Norbert gyönyörûen deklamál, de "lóháton" bemutatott vitustáncban sem adja alább.
Külön fejezetet érdemel Ambrus Mária színpadtere. A SMOKING ROOM változatos játéklehetõségeket kínál, a súlyosan anakronisztikus szobabelsõ és a hadizászlók kontrasztja szürreális síkra emeli a történéseket. A képernyõn Kurázsi mama több éves útja követhetõ térképen, Wallenstein orgonazúgásos temetését a brezsnyevi hulla-parádé köríti. A vetítés csata-festmény mutat, de a lobogók árnyai szakadt felhõkként gomolyognak, végre egy értelmes háttér-videó!
Igazi brechti stílusban énekli songját Martin Márta, egyszer hopp, máskor kopp életútját megkerülhetetlen jelenléttel hitelesíti. Mórikáló toborzótiszt, alázatos papucsférj, ügyeskedõ szakács: Szûcs Péter Pál minden figurájához választékos gesztusrendszert talál, sokoldalú játéka ellenállhatatlan erejû.

Zsótér Sándor kantinjában sohasem esznek, a tárgyak eltérõ funkciót kapnak, a vérzést üvegre nyomott cigarettapapírral állítják el, a szélkakas ruhafogas, a poharakat nyikorgó ujjakkal tisztítják: az ezerarcú asszociációs mezõ mégis a legkézzelfoghatóbb realitást jeleníti meg. A brechti szentenciák, az extrém látvány, a színészek direktre fókuszált beszédmódja, a rideg tartalom és a zene poétikus szárnyalása tökéletes szintézist alkot.
Leereszkednek a trélerek, a fémrudak kalodájában öten éneklik a "Mi lesz veled?"-songot, Katrin, a néma lány mosolyogva hallgatja. A dal kánonná fokozódik, körben kerengve öt szájból szól, Petrik Andrea, aki az elsõ perctõl kezdve, minden szónál beszédesebb mimikával reagál, aki feszületet, vagy egy sündisznót dajkál anyai vágyakozásában, aki piros cipellõt lop, aki inkább megsebesül, de nem adja rablóknak az árút, - némasága csak hatványozza színpadi jelenlétének, játékának eszelõs szuggesztivitását.
Az alvó város felé orvul támadó fegyveresek lopóznak, a környék lakosságának teljes csöndet parancsolnak. Apokalipszis közeleg, fel kell ébreszteni a népet! Brechtnél a lány dobolni kezd, a kongeniális Zsótérnál: énekelni! Petrik Andreá-ból õserejû lávaként tör ki a velõtrázóan sikoltó szerb szavak, szuperszonikus hangrobbanás, mindent betetõzõ csúcsa a félelmetes elõadásnak és újabb fényes állomása a fantasztikus színésznõ, Lear királytól a Vágyvillamos-ig ívelõ üstökös-karrierjének.

kakafónia gyerekszékekben ülve