III.

"Az egész ország egy fegyház."

"Mindenki vagy spicli, vagy provokátor."

- Lehet éppen a harmincas évekre is asszociálni e mondatok olvastán, s lehet éppen a Horthy-érára is gondolni.

De az embernek még sem ez a periódus jut az eszébe ezekrõl a mondatokról. Nem: fõleg 1964-ben nem. Nem, 1964-ben sokkal könnyebben lehet asszociálni valami egész másra.

Forradalom = '56
Horthy-korszak = Rákosi-, vagy épp Kádár-korszak
Magyar királyi nyomozó = ávós

Ez a parabolák kora.

Ha úgy veszem, az ötvenes-hatvanas évek fordulójának lírai realista hullámával kezdõdött, amikor elõtérbe kerülnek az egyéni sorsok és jellemek - finom rajzú személyiségek, nehéz, embertpróbáló korokban. Teljesen mindegy, hogy a cselekmény mikor játszódik - már az is '56. Meg egyébként is, minden '56.

Még az is, ami nem...

S nemsokára a fogalmak még flexibilisebbek és felcserélhetõebbek lesznek, kisvártatva már az sem lesz véletlen, ha valaki a hajdúkról csinál filmet, hiszen az outsidereket, az üldözötteket, a kivert kutyákat szólítja harcba.
Mozit csinálnak egy közértrõl, ahol mindenki mindenkinek az ellensége és mindenki mindenkitõl lop - és még a hülye is tudja, hogy az az egész országról szól, az istenverte kádári posványról.
Egy szerencsétlen szemüveges tehetetlensége, építõmûvészi összeomlása és tucatmérnöki genezise, egy egész kor szerencsétlenkedésének a lenyomata.

Aztán már nincs megállás, hiszen egész mûfajok alapulnak majd 56-on, majd jönnek a filmek az ötvenes évekrõl és a nyolcvanas évek elején majd azt is ki lehet mondani, hogy '56 forradalom volt (! - minden ellenkezõ híreszteléssel szemben!)...

De 1964-ben még "tél van, és csend, és hó, és halál..."



Van ebben a filmben egy pillanat, például, ami nekem tiszta 56.

Nem tudom, nem éltem akkor, de érzem és tudom, hogy az.

Van egy jelenet, amikor Barsi Béla, vagyis, akit alakít, az öreg kommunista (Barsi népi figurának mindig jobb, mint urbánusnak, és egyébként - tetszik, nem tetszik, haragszik, avagy nem érte - õ mindig és minden körülmények között kuláknak volt a legjobb! Igen, mondjuk ki végre!), tömködi be a brossúrákat a spartherbe. Már tudja, hogy Gál Ferit letartóztatták. Az államrendõrség (a BM) emberei, azazhogy embere - Somogyváry Rudolf félelmetesen jó színész - de ez utóbbiról persze nem értesülhetett.

Ilcsi sem, aki, belép... - és az a tekintet, na az '56. Nem is: '57.

A megtorlás.

Az az érzés, amikor nem tudod, hogy hol a bátyád, az apád, a szeretõd. Azaz, hogy nagyon is jól tudod már...

Nádasi Myrthyll életének ez a legmagasabbrendû színészi pillanata. Egészen beleszerettem ezért az egy tekintetéért.



És egyébként is - Fábri mindenkibõl elképesztõ teljesítményeket hoz ki. Most is, itt is, már-már ördögi zsenitõl sarkallva instruálja a színészeket.

Nem tudom, hogy csinálja.

Végvári például magabiztosan hozza a félszeget, míg Fonyó félszegen a magabiztost.

Mégis mindketten relevánsak.

Páger törhetetlen gránit, mégis a zokogás és az idegösszeomlás kerülgeti. Vagy õ kerülgeti ezeket. Mindegy is - úgy érzem, õ mondja ki az abszolút igazságokat ebben a történetben. Az õ dühe, embersége és állandó papramorgása az a kovász, ami nélkül a Vízivárosi nyár felannyira sem volna Vízivárosi nyár...

És neki is van itt egy óriási, parabolikus jelenete: amikor az államrendrõség átkutatja a lakását, a nyomozók forgatják, dobálják, csapkodják a könyveit. Õ meg csak nézi ezt a barbárságot, úgy, hogy nekem József Attila jut róla eszembe:

"Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, mirõl álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
elõkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg."

Megint: ha ez nem '56, ha ez nem államszocializmus, ha ez nem parabola - nem tudom mi az...

És nem tudni azt sem, bizony, nem, mi a mágikus Pálos György alakításában. Itt, sem csinál semmit. Aligha tekinthetõ a szó szoros értelmében véve aktív résztvevõnek a cselekményben.

Patikamérlegen mért szavakkal, gesztusokkal, mimikával operál. Egy mikromiliméternyivel sem nyújt többet, mint amennyit nyújtania ésszerûnek tûnik.

Páger segédjeként, elítélt orvosként, megtörhetetlen, logikusan cselekvõ entitásként - megint szenvtelen. Mindig szenvtelen.

Néha nem, de akkor is indokolt, hogy miért nem az.

Évek óta próbálok Pálos Györgyön fogást találni, de nem megy. Ez az ember pontosan az a minimalista színészi játékkal operáló csepûrágó, akire Robert Bresson gondolhatott volna, mikor eszköztelen színészi játékról beszélt. És az ilyenek minden korban piszkosul kellenek a magyar színháznak és filmnek...



És, ami még furcsább: itt minden színész, mintha kicsit amatõr is lenne.

Nem is jó szó: nem amatõr.

Mintha önmagát játszaná, de nem válik ettõl semmi hiteltelenné - sõt, ez az önmagát játszás, pont ez az, ami miatt olyan személyes lesz ez a történet, hogy érdemes ennyit írni róla.

Mert ez egy személyes történet.

Azért kezdtem el, s azért írok ennyit, sõt, még fogok is róla, mert egyszerû emberekrõl szól, olyanokról, mint TE vagy én. És mert itt, ebben a történetben úgyanúgy mindent beleng a reménytelenség atmoszférája, mint a mi életünket.

Ebben a sorozatban nem mondja azt a Márkus László játszotta Podweisz gróf a Harsányi Gábor-féle Láng Vincének a tizenötödik folytatásban (régen így hívták az epizódot), hogy "te, kérlek alássan", csak úgy, per tu, gróf a proletárnak. És a proletár nem teszi önmagát és tizenöt résznyi egyébként hevenyészett karakterépítgetést (legyen bármilyen szórakoztató sorozat is, hozzáteszem, remek színészi alakításokkal, az Egy óra múlva itt vagyok...) nevetségessé azzal, hogy majd kiugrik a bõrébõl örömében, hogy lám, hogy megtisztelte az az úr, aki tizenöt folytatással ezelõtt soffõrnek felvette. Mindezt a felszabadulás küszöbén, az ántivilág összeomlásának csimborasszóján...

És nem réved vissza a felszabadulás sötét elõszobájában a fõhõsünk - mert nincs is fõhõsünk! - a halott harcostársak emlékére, mint Bors Máté, szintén a tizenvalahanyadik folytatásban, amikor már nyomul elõre a gyõzelmes szovjet hadsereg, hogy elsöpörje az útból Oszit és Dezsõt, meg az "úri Magyarország" pereputtyát.

Nem, ez nem propagandafilm!

Itt a reménytelenség, a valóság az úr - a sötét harmincas - a sötét ötvenes évek (((a sötét kétezres?????))).

És micsoda kemény, kérlelhetetlen utolsó képek vannak itt!

A börtönrõl, a vaskerítésrõl, és közben szól az a melankólikus nóta az akasztottakról...

Ha ez nem '56, hát nem tudom, mi az...



Mondhatnám azt, hogy most már tényleg be fogom fejezni a következõkben, de az is lehet, hogy még nem.

Még mindig van bõven gondolatom, és nem óhajtom nem elmondani.

Kölönben is:

"Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?"

...

(Folytatása következik)

"Amellett,hogy a politikai hangulatkeltõ szövegével nem értek egyet az elõttem szólónak,mélységesen sajnálom,hogy Pálos György alakításai közül nem talált ehhez foghatót."

Politikai hangulatkeltés...
Na, erre nem gondoltam, amikor leírtam az elõbbi hozzászólásomat.
A "kisember hatalmat kap a kezébe, és visszaél vele" jelenség néhány mondattal való körüljárása lehet a probléma, gondolom.
Én csak elbeszélésekbõl, regényekbõl, tv filmekbõl, nagy játékfilmekbõl és visszaemlékezésekbõl tudom megítélni azt a korszakot, amit hálaistennek nem kellett átélnem, életkoromnál fogva.
Egybehangzó állítások szerint, azok a névtelen, "egyszerû", "hétköznapi" emberek voltak a legkegyetlenebbek, azokból törtek fel a sokszor önmaguk elõtt is rejtett gyilkos indulatok, szadista hajlamok, agresszív megnyilvánulások, akik egy kis hatalmat kaptak a kezükbe, mondjuk néhány embernek parancsolhattak, vagy felelõsek voltak egy körlet, egy raktárépület, vagy egy hátsóudvar ellenõrzéséért.
Pincérek, szabómesterek, patikusok, öntõmunkások váltak hétköznapi emberekbõl kis túlzással vadállatokká, mert megtehették, lelkiismeretfurdalás nélkül, a felelõsségrevonás veszélye nélkül, parancsra, egy felsõbb utasításnak engedelmeskedve.
Horváth József kitûnõ alakításában én ezt az embertípust véltem felfedezni, és jártam körül néhány mondatban, és ha ezt valaki politikai hangulatkeltésnek veszi, azt nagyon sajnálom, az illetõ nagyon félreérthetett valamit.
Ami Pálos György szerepformálását és személyét illeti, csak annyit írtam, hogy számomra ez az alakítása volt az egyik legemlékezetesebb.
Életkoromból kifolyólag meglehetõsen jól ismerem a magyar filmgyártás kitûnõbbnél kitûnõbb alkotásait, - szerintem az ötvenes, hatvanas, és korai hetvenes évek színvonalát, az úgynevezett "aranykor"-t soha az életben nem fogjuk még egyszer még csak meg sem közelíteni, nemhogy elérni, - természetesen ismerem, bár nagyon régen láttam a Megszállottak, és az Elveszett paradicsom címû filmeket is, csak egyszerûen nem jutottak eszembe.
Hogy mást ne mondjak, még arra is emlékszem, - Pálos György rendkívüli orgánumára utalva, - hogy õ volt a "Ballada a katonáról" címû, kitûnõ szovjet film narrátora.
A legszomorúbb, hogy Pálos György korai halála megfosztott bennünket megannyi, késõbbi kitûnõ alakításától.

Fábri - minden zsenialitása ellenére - a sablon figurákkal tele tûzdelt forgatókönyvbõl nem csinálhatott emlékezetes filmet. (A forgatókönyvet Horváth Márton a Szabad Nép volt fõszerkesztõje, ez idõ tájt a filmgyár igazgatója jegyzi.)
Mindenesetre köszönet, hogy elõbányászták az ismeretlenség homályából ezt a filmet. (Pontosabban: tévé-filmet.)

Amellett,hogy a politikai hangulatkeltõ szövegével nem értek egyet az elõttem szólónak,mélységesen sajnálom,hogy Pálos György alakításai közül nem talált ehhez foghatót.
Pálos/akit eredetileg Patrovitsnak hívtak/, valóban rendkívüli magyar színész volt,úgyhogy ebben a propagandaízû filmben is jól játszik természetesen,de hol van ez a Makk Károly által rendezett Megszállottak,vagy a szintén õ általa jegyzett Elveszett paradicsom címû filmben nyújtott színészi alakításához képest? Mindkettõ Pálos filmje volt,ezeket nézze meg az,aki igazán maradandót szeretne látni ettõl a kivételes mûvésztõl.
Kis adalék,hogy Makk Károly az 1970-ben készített Szerelem címû filmjének férfi fõszerepét is neki szánta.A sors kegyetlen fintora,hogy tragikusan korai halála miatt /szívbeteg volt/, ezt a filmet már nem tudta megcsinálni.
Nos, ennyit Pálos Györgyrõl.
A fotó a Megszállottak/1961/ címû filmbõl való,a partner a fiatal Pap Éva

Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy az utóbbi idõk egyik legnagyobb filmélménye számomra ez a kis sorozat.
Talán nem is elsõsorban a történet miatt, amelyben - miután a film 1964-ben készült, ezt nem is lehet a szemére vetni, - azért a "vonalasság", némi sematizmus idõnként fel-felbukkan, (a rendíthetetlen, az adott történelmi helyzetben felmagasztosuló, helytálló kommunista alakja, a börtönben szervezõdõ mozgalom, a nagypolgári családból származó figura "öntudatra ébredése"), - Fábri zsenialitását jelzi, hogy igyekezett ezeket a mozzanatokat minimalizálni, - az élményt számomra inkább a dramaturgia feszessége, a színészi játék magas színvonala, vagy inkább zsigerbõl való "megélése" jelenti.
Horváth József börtönõr, körlet-parancsnok figurája megint csak egy óriási élmény a számomra, a harmincas évek jópofa, kedélyeskedõ, valójában gyilkos indulatokkal, szadista belsõ tulajdonságokkal bíró kisembere, aki hatalmat kapott a kezébe, és ezzel a hatalommal természetesen él, és visszaél.
Annak a "kisembernek" az archetípusa, aki a történelemben mindig hajszálpontosan érezte, hogy kivel kell és lehet úgy bánnia mint egy kutyával, és ki elõtt kell megalázkodnia, vigyázzba vágva magát, a parancsnak feltétel nélkül engedelmeskedve.
Ezekbõl a névtelen, a gépezetben csak kis csavarként mûködõ figurákból lettek késõbb, néhány év múlva a nyilasok, akik gondolkodás nélkül hajtottak végre bármilyen gyilkos parancsot, és tereltek be a vagonba embereket, mindenféle fenntartás nélkül, vagy hajtották le a Duna partra az emberek csoportját, hogy belelõjék õket a sötéten hömpölygõ vízbe.
Fábri másik zseniális filmjében, "Az ötödik pecsét"-ben is van egy ilyen figura, Maczák, a jópofa, jókedélyû, szadista és gyilkos nyilas keretlegény, aki ver, gyilkol, végrehajt, aki elvégzi a piszkos munkát.
Valószínûleg ilyen figurákra minden államnak szüksége van, ezek mozgatják, tartják életben, mûködtetik a gépezetet, a "parancsra tettem" klasszikus megtestesítõi õk.
A börtönbeli "kikötözõs" jelenetet erõs túlzásnak tartottam, abban az értelemben, hogy teljesen életszerûtlen volt, hogy a 30-as évek Horthy-rendõrségének pincéjében vallatott foglyok testi épségét így védte, védhette egy börtönorvos, akinek a gyanús, a kommunista foglyok iránt megnyilvánuló engedékeny viselkedésérõl abban a pillanatban jelentést küldtek volna a megfelelõ helyre.
De persze, a történet miatt szükség volt erre az epizódra.
Pálos György az egyik legszebb orgánumú színészünk volt.
Ilyen mély, átélt, súlyos alakítására nem is nagyon emlékszem, "A tizedes, meg a többiek"-ben játszott, nagyon jól, természetesen, de ebben a tv játékban egészen újszerû élmény a számomra a játéka.
A magasan kvalifikált orvos kommunistává válása az õ interpretációjában hihetõ, hiteles, a hanghordozása teljesen természetes, a mondatai életszerûek, egyetlen hibás gesztust, hangsúlyt, eltévesztett mozdulatot nem tudtam felfedezni a játékában.
Ugyanez Páger, talán még súlyosabban, még több élettapasztalattal a háta mögött, a kettejük párbeszéde, rendelõben való jelenete, talán az egész második rész legjobban sikerült, engem a legmélyebben megérintõ epizódja volt.
Õhozzájuk képest Végvári Tamás és Nádasi Myrtill kettõse idõnként nagyon teátrálisnak hat, talán a színházi beszédhangot, emeltebb hanghordozást - fiatal színészek révén, - nem tudták igazán levetkõzni, az õ párbeszédeik, jelenléteik kedvesek, tehetségesek, szerethetõek, de filmszínészi szempontból, - különösen a "nagy bölények" csodálatos alakításához képest - szerényebbnek hatnak, bár jól illeszkednek a mû egészébe.
Barsi Béla szintén élmény a számomra, õt sok nagy régi filmben láthattuk, - Körhinta, Simon Menyhért születése, és mások, - az egy tömbbõl faragott, szíjas, erkölcsi tartásában mindig rendíthetetlen, általában paraszti figurák, egyszerû emberek megformálására tökéletesen alkalmas színész volt, azt hiszem, eléggé be is skatulyázták erre a szerepkörre.

Nem tudom, kinek köszönhetjük, hogy a Vízivárosi nyár felbukkant a televíziók kínálatában, de nagyon hálásak lehetünk neki, az utóbbi idõk talán legnagyobb filmélményével ajándékozott meg bennünket.

Fonyó talán "legismertebb" megjelenése valóban A kõszívû ember fiai-ban volt.
Hirtelen az on-tpoik filmen és az említett alkotáson kívül nem emlékszem más jelentõsebb alakítására, bár folyamatosan feltûnt a vásznon vagy a TV-ben is.

Testvére, Fonyó István - aki szintén nem él már -, hasonlóan karakterszínészként mûködött (pl. emigráló kommunista bányász a Szerencsés Dániel-ben).

II.

Fiatalember. Rajzokat lobogtat, ordít. Furcsa, meghökkentõ - túl korszerûtlen, vagy talán éppen túlságosan korszerû - jelenség.

A hetedik vagy nyolcadik, vagy ki tudja melyik ezerszer áldott (Fejes Endre után szabadon) kerület utcáin rohan, egzaltálan, és mutatja, magyarázza, hogy kezében egy nagy mûvész vázlatait tartja, akit az éhenhalás fenyeget. S most arra kéri közönségét, vegyék meg tõle vázlatait (de ne alamizsnaként, hanem mûalkotásként), hogy éhen ne haljon, mint Derkovits Gyula. "Mert tudják, ki az a Derkovits Gyula, kérem?" - kérdezi vádlón.

Kérdez, de senki nem felel.

Az õt körülálló polgári társaság nem nagyon érti, mi történik itt. Valósága nem az õ valóságuk. Az élmény, az a még túlságosan korszerû élmény, amelyet még túlságosan kevesen értenek, számukra idegen, bizarr, sõt, oly mértékben disszonáns, hogy értõ fül hiányában elviselhetetlennek érzik dodekafon dallamának szikár "harmónáit".

Végül a fiatalember egyedül marad, mindenki szétszéled. Csak egy furcsa, gyilkos tekintetû ember, egy kalapos-nadrágos nyárspolgár kapja el grabancát - mert, ím, a rajz, amelyet most kiterített, kenyeret és munkát követel az éhezõknek. És a kép túlzottan tépett és túlzottan "nincsenapámsemanyám" ahhoz, hogy aktuális Holger Antal urunknak ne sértse a méltságos ízlését...

Ennek a jelenetnek szemtanúja a mûvész is, akit kisvártatva bevisznek majd a rendõrök. Együtt jöttek ki az utcára, azzal a szándékkal, hogy majd eladnak pár grafikát, de azok senkinek sem kellenek, s most együtt kell majd viseljék a következményeit ennek a "meggondolatlan akciónak".

A szobrászt Marót Istvánnak, az egzaltált fiatalembert pedig Gál Ferinek hívják.

Történik Magyarország szegény fõvárosában, Budapesten, valamikor a harmincas évek elején...



Ez a Feri nagy, fehér tehetségeket hordoz magában, ugyanakkor olyan flúdiumok is keringenek a testében, amelyek alkalmasak az önpusztításra. Sorsa és feladata van, de még nem jegyeztetett el elrendeltetésével. Karaktere bizonytalan, küldetésének jelentõsége és körvonalai még nem tisztultak le.

Apja orvos, a szegények orvosa. Tartalékos százados. Nem passzióból praktizál "ingyen", s nem is erkölcsi elszánásból. Csak úgy. Valamiképp, rejtélyes pszichikai predesztináció okán - nem tud másként cselekedni, képtelen rá. Haragos, türelmetlen, mély és remegõ haragra gerjeszti, hogy a "törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol". De kolerikus kitörései alaktalanok, csapongóak, s csak verbálisak - beszédcselekvésen túl nem manifesztálódnak.

Dr. Gál olyasféle, aki ugat, de nem harap.

"A kutyaúristenit ennek a nyavalyás, kelepcés életnek!"

Hangszínén érzõdik az elsõ világháborús nemzedék minden nyomorúsága és szomorúsága, elhalt reménye. Lelkében sötét csonkok - elhalt lehetõségek. Iszik - ez a kiút. Vad és kiúttalan kiút - de kiút. Akad tán más is menekülési lehetõség is, hisz vannak kapcsolatai, ismerettségei - orvos, értelmiségi. Rendes, tisztességes embernek ismerik, nincs félnivalója.

S ugyanazon a napon, mikor a felesége elhagyja, állást kap egy börtönben, fegyencorvosként - egy régi kapcsolat révén. Dr. Balla ez a régi kapcsolat - kedélyes polgárember. Teufelspitz és Wienerschnitzel, némi sörhabbal. Szõnyegek, bútorok - csak a legjobb helyrõl. Néha a börtönbõl, rabruhás, ám meglehetõsen tehetséges szobrászmûvészektõl. Most éppen attól, akit letartóztattak - Marót Pistától.

Így találkozik Marót Pista és Dr. Gál a börtönben...



Az ifjabbik Gál is ismeri Marót Pistát.

Furcsa történet ez is.

Hasonló érzések és érzékenységek vezetik el õket egymáshoz.

Talán annyi a különbség, hogy Marót Pista nemcsak éli az indulatokat, nemcsak átérzi õket - õ maga az indulat. Õszinte és mély indulat - elsõ pofára szinte kórosan vékonynak tûnik, de az ember hamar észreveszi, hogy inas és "van benne Kraft".

Gál Feri más - õ finomabb, sokkal érzékenyebb és talán szeretetéhesebb is.

Bár mindketten azok.

A szeretetéhségük pedig egy személyben ölt testet.

Ilcsi öngyilkos akar lenni. Magyarázata nincs - huszonéves, mint Feri vagy Pista. Nem biztos, hogy ilyenkor kell magyarázat az ilyesmire.

Egyáltalán: nem biztos, hogy az ilyesmire egyáltalán kell magyarázat.

Furcsa lány - kevéssé karakteres. Kicsit franciás. Egyszerû, nem igazán ragadja meg a figyelmet. Mégis õ lesz Marót Pista és Gál Feri közös szeretetéhségének tárgya. Õ lesz az, akinek a szemében a teremtés fényét látják visszacsillogni.

Saját teremtõdésük, saját férfivá érésük fényét...



Végvári Tamás ragyogóan hozza Gál Feri karakterét. Koravén jelenség, furcsa fiú. Nemcsak azért érezzük furcsának, mert - mint sokan hozzám hasonlóan - inkább idõsebb korából, fõleg természet- és dokumentumfilmek tehetséges narrátoraként ismerjük, így arcában idõsebbkori önmaga arcát véljük felfedezni. De ennek ellenére is, objektíve is úgy érezni - ez a fiatalember idõsebb a koránál. Tapasztaltabb a hangszíne, s az arcának is van valami olyan karaktere, amilyen középkorúaknak szokott lenni. Fábri jól választott vele - akármi is volt a célja. Személyében kifejezi a korábbiakban már kifejtett bizonytalanságot, amely a rendezõi életmû jelenlegi (1964-es) szakaszának sajátsága is.

Fábri csakúgy küldetésre vár ekkor, mint Gál Feri.

Fonyó József monológjai nagyon erõsek - fizimiskája illik a szerephez. Proletárpofil, egyszerû, Kárpát-medencei típus. Ilyenek csinálták a huszadik századot - megharcoltak két háborút, újjáépítettek egy országot, és kinn voltak az utcán is, ha arról volt szó, hogy kinn kell lenni. Mindegy, hogy õ egyébként csak 1934-ben született, ekkor már tiszta lelkiismerettel elmondhatja magáról (Weöres Sándorral), hogy "a történelmet viselem".

Páger bitangul kemény. Pár éve jött haza Argentínából. Karaktere, viselkedése kész establishment-ellenes kiállás. Minden establishment ellen. Minden zsarnokság ellen. Minden ellen, ami nem õszinte, ami nem egyszerû, nem emberi. Õ látta a harmincas és látta az ötvenes éveket is. Pontosan tudta, högy mirõl szól most a játék. Él is ezzel a tisztára írt, szikár szereppel - és nem visszaél.

Nem is tudna vele visszaélni.

Õ, annó dacumál, még ha rossz filmben is játszott, mégha néhanapján, ne adj Isten (nem is nagyon adta!), rosszabbul is teljesített egy-egy szerepben, soha, semmivel nem élt vissza. Az ilyesmi is színészi képességek és eszköztár dolga.

Mányai Lajos "kórházdirektora" is jellegzetes figura - õ egyébként is, mindig, ezekre a kedélyes szerepekre volt a legjobb. Az ötvenes és hatvanas évek számos vígjátékában láthattuk brillírozni, de - megint Fábri remek színészválasztását bizonyítja - így, ebben a mellékszerepben, egy drámában is remekül helytáll.

Nádas Myrtill kedves és bájos színésznõ - szívesen megnézném, hogyan bírkózna meg egy összetettebb nõkarakter megformálásával. Nem tudom, mennyire tudott volna túllépni a tõle megszokott karakterszínészeten, de úgy érzem, több és jobb képességekkel bírt, milnt amilyeneket mutathatott abban a pár filmben, amiben annak idején szerepelt...



A második rész után egyenlõre nem mondanék többet.

Nagyon nagy érdeklõdéssel várom az utolsó epizódot. Úgy érzem, további értékelésre akkor kerülhet majd sor részemrõl, hogyha immár egy egész, teljes, kerek történetet cincálhatok szét ízekre és darabokra. Így mára zárom soraimat.

Jövõ héten folytatjuk!

(Folytatása következik!)

Fonyó József nekem óriási meglepetés - ezért is fogok részletesebben írni róla. Tegnapig azt gondoltam, hogy õ egy kiváló karakterszínész - tegnap azonban rá kellett döbbenjek, milyen kitûnõ képsességû, széles eszköztárral rendelkezõ színész. Nevét nem emlegethetjük az élvonal élvonalában, de alakítása az ilyen, összetettebb, drámai szerepekre is elsõrendûen predesztinálta volna.

Két hasonló, elsõsorban karakterszínészként foglalkoztatott, mégis meglehetõsen jó képességû, kimagasló morált sugárzó színészalak jut még eszembe ebbõl a korszakból: Rozsos István és Molnár Tibor. Õk szinte kortársak voltak, míg Fonyó náluk lényegesen fiatalabb, mégis, mindhárman emblematikus arcai az ötvenes-hatvanas évek hazai filmjeinek. Emblematikus arcok, pedig õk is, akárcsak Fonyó, játszhattak volna több komoly, fajsúlyosabb szerepet is a vásznon.

Egyébként valahol vicces, hogy Fonyót és Nádasi Myrtllt is - ebben a szériában mindketten jóval többet hoznak attól, amit eddig láthattam tõlük - a Várkonyi Zoltán-féle Kõszívû ember fiai-ból ismerem. Fonyó ott a Kálmán György (Fritz Goldmann - úristen, Kálmán György is mekkora színész!) oldalán versellgetõ bécsi forradalmár, Maussmann Hugó alakítója, Nádasi Myrtill pedig Baradlay Ödön (Bitskey Tibor) csinos feleségeként ragadt meg az emlékezetemben.

Végvári mellett egy másik ritkábban látott arc is feltûnik, méghozzá Fonyó Józsefé.
Persze õ karakterszínészként késõbb semn állt soha a középpontban.

Sajnos egyikük sem él már.

Végvári ebben a filmben látott lobogása a 2000-es évek ismeretterjesztõ és természetfilmjeinek meghatározó orgánumává nemesedett. Kár, hogy nem szinkronizál többet...

Elöljáróban azt a kérést szeretném megfogalmazni feléd, hogy ne írj ilyen élvezetes stílusú, olvasmányos, ugyanakkor rendkívül magasröptû, magas színvonalú, nyomdakész, kétségbevonhatatlan objektív igazságokat, és rendkívül éles szemû, szubjektív meglátásokat tartalmazó tanulmányokat, mert mindenki másnak elmegy a kedve az írástól, hiszen még csak reménye sem lehet arra, hogy akár csak megközelítõleg is ilyen tartalmas, mélyen elgondolkodtató, szabályos kultúrtörténeti utazást tehessen a segítségeddel a múlt század két háború közötti irodalmi, mûvészeti és politikai életében.

Megnéztem a sorozat elsõ darabját, nagyon tetszett, talán még a várakozásaimat is felülmúlta, a színészi játék kifogástalan, Páger Antal eszköztelen, több évtizedes színészi és emberi tapasztalatot maga mögött tudó játéka segített a kiégett, a szakmai és magánéleti sikertelenség elõl az alkoholba menekülõ orvos alakjának hiteles megformálásában, akinek még a fiával való, véglegesen és végzetesen elrontott kapcsolatának bátortalan helyreállítási kísérlete is kudarcba fullad, tetszett a fiatal Végvári Tamás némileg esetlen, a színészi eszköztárát még csak próbálgató, és éppen ezért a történetbe tökéletesen illeszkedõ játéka, a szerelemmel, és a harmincas évek egyre fenyegetõbb valóságával még csak ismerkedõ, a fejlõdés szükségességét érzõ, de csak szavakban lázadó fiatalember figurájának ábrázolásával, jó volt Fonyó Józsefnek a tehetsége által többre hivatott, de a mûvészi sikert, és kiteljesedést csak áhító, és emiatt ambícióit feladó, magába fordult, a körülmények kényszerítõ mivoltát elfogadó, a kiutat megtalálni képtelen karaktere, és tetszett Nádasi Myrtill szép, izgalmas, titkokat hordozó alakjának némileg ugyan kevesebb drámai erõvel bíró, de ehhez a szerephez tökéletesen elegendõ színészi megformálása is.

A harmincas években játszódó, Fábri Zoltán által rendezett tv játék látszólag egyszerû emberek hétköznapjait mutatja be egy lassan kibontakozó, többszereplõs, izgalmas szerelmi történet keretében, ugyanakkor azonban a felszín alatt lappangó politikai feszültségeket is érzékelteti, a mindent és mindenkit beterítõ, egyre fenyegetõbb légkör szinte észrevétlen, és ezért zseniális ábrázolásában.

Összességében nagyon tetszett a sorozat elsõ része, kifejezetten várom a történet további alakulását, egyedül azt sajnálom, hogy egy hétig kell várni, amíg a következõ részt leadja a tv.

A magyar televíziózás hajnalán, 1964-ben, Fábri Zoltán máris háromrészes tévésorozatot rendezett.

Bevallom, minden bizonnyal már korábban is találkoztam ezzel az információval, de valahogy, ahogy, nagyon úgy tûnik, a köz emlékezete is, elsiklottam e tény felett. Pedig az említett sorozat, a "Vízivárosi nyár", úgy tûnik, érdemtelenül esett ki látóterembõl - látóterünkbõl.

Egyenlõre ugyanis rendkívül kivételesnek, modernnek, értékesnek tûnik...



Már ott kezdõdik a dolog, hogy az alkotás 1964-ben készült, azaz a magyar televíziózás hajnalán. Akkoriban, amikor, bizony, nemcsak idehaza, de pl. tõlünk nyugatra is még igencsak próbálgatta a határait ez az új vizuális médium. Igaz, Amerikában már az ötvenes években a vasárnapi délutánok fõszereplõjévé vált, de még ott is csak nagyon lassan kezdte el kitermelni a saját mûfajait és stílusformáit.

De Magyarországon?

Mindössze 1957 óta volt televízió, s az elsõ televíziós sorozat is mindössze egy esztendõs volt - igen, ez volt az a bizonyos "Tenkes kapitánya".

Ehhez képest egy erõteljes mûvészi koncepcióval jelenetkezõ tévészéria prezentálása - mégha ez egy három részes minisorozat is, mégha az ilyesmire akkoriban jóval fogékonyabb is volt a közönség, s az államszocialista Magyarországon az ilyesminek nem is volt igazán tétje - meglehetõsen szokatlanul hat.



Mert egyébként nehéz lenne elvitatni az erõteljes mûvészi koncepciót ettõl a Fábri Zoltán rendezte darabtól.

Még az életmûbe is gyönyörûen beilleszthetõ a "Két félidõ a pokolban" illetve a "Nappali sötétség" útkeresése és a "Húsz óra" illetve az "Utószezon" nyújtotta új utak és lehetõségek feldedezése közti periódusba. Fábri ugyanis, az európai film fejlõdésével párhuzamosan, új utakat keres, új lehetõséeket próbál felfedezni az ötvenes a hatvanas dekádba fordulásakor. A két Sarkadi-parafrázis (Körhinta, Dúvad) után figyelmét a bizonytalanság problematikája felé tereli. Bizonytalan karakterek, egzisztenciális törések, traumák kezdik érdekelni. A "Két félidõben" még nem annyira jelentõs ez a "traumakeresés", a "Nappali sötétség"-ben viszont már annál inkább, és, az elsõ rész alapján nagyon úgy tûnik, a "Vízivárosi nyár"-ban tetõzik a dagály...



A formálódó auteur identitásával bírkózó alkotó valószínûleg nem véletlenül választotta témájául az egyik legbizonytalanabb történelmi korszakot, amellyel urbánus rendezõ valaha foglalkozhat - a harmincas évek Budapestjét.

Bizonytalan körvonalú, groteszk korszellem lebeg fölötte, s túláradó válság-közérzettel terhes esõt küld a mind kietlenebb tájra.

Magyarországon Bethlen István konszolidációs periódusa már elmúlt - beütött a krach, és nem hagyta érintetlenül a régi Pestet sem. Kilakoltatott családok, bizonytalan megélhetésû, szerencsétlen perifériára taszítottak mindenütt.

Gömbös Gyulák harsogják a rádióban hamis hangszínnel, s Szekfû Gyulák írják, igazabbul, a magyar élet antinómiáit. Karácsony Sándorok szeretnék, ha már végre ocsúdna ez a magyarság, de éppúgy a Kéthly Annák is.

A József Attilák és Derkovits Gyulák kora is ez.

A Derkovits Gyulák éhenhalnak mert nincs más választásuk, nincs számukra más életlehetõség, a József Attilák pedig valahogy, így vagy úgy, de elpusztulnak, mert képtelenek bármit is kezdeni a Herczeg Ferencek és Pekár Gyulák mérte korral, amelyben élnek, miközben gyökerüket az egyetemesség sosem látott mélységeibe fúrják.

Bús tekintetû Radnóti Miklósok sétálnak szorongva az utcán, Szerb Antalok hirdetik katedráról az irodalmár tudósi, mind hallgatagabb Babits-ok a tudós irodalmári magatartás éthoszát. Móricz Zsigmond dedikál a könyvhéten, a Földet és Eget egységében mérõ ember szelíd örömével, de már a rettegõ, totalitásnak kiszolgáltatott, magányos ember tébolyát festi Ámos Imre. Várkonyi Nándor Sziriat oszlopait kémleli a távolban, míg Sinka István, lehajtott fejjel, a fekete bojtár kérlelhetetlenségével áll a fekete földben. Mécs László és Sík Sándor szelíd emberségre tanít, de Kassák Max Richter-i alakzatokkal tépi darabokra a valóságot. Escher Károly kérlelhetetlenül fényképezi a nyomort, Dési-Hubernek a génjeiben a nyomorúság elleni lázadás, Medgyesy Ferenc pedig magvetõt formáz, már egy új utókornak. Vas István Egon Friedell fölé hajol, Szabó Lõrinc Tutcsevet, Kosztolányi Oscar Wilde életrajzát fordítja. Németh László folyóirattal és tanulmánnyal ered a valóság nyomába, Szabó Zoltán sokszor már szinte elõtte jár Szellemi Honvédelmével.

S hogy ne legyenek elég bizonytalanok, ne tekintsenek elég félelemmel a jövõbe: Sértõ Kálmánok oridbálják a faji felsõbbrendûséget, Bangha páterek fröcsögnek öncélú katolikus öntudatot, s már a Kun páterek is fenik a bajonettjüket. Milotay István publicisztikával, Matuska Szilveszter bombával támad a valóságra, Féja Géza már fasiszta magyar irodalomtörténelmet is ír (érdekes, ezt nem szokták neki felróni!).

Gazdag és óriási alkotóerõket felszabadító, mégis mérhetetlenül sötét korszak ez - évrõl évre sötétebb. Roppant nyomása alatt a magyar valóság, a magyar szellem darabjaira törik majd, míg a század vajúdva megszüli legsötétebb diktatúráit.



Nem lehet tehát véletlen, hogy Fábrit, bizonytalansága túláradásakor is ez a periódus érdekli.

S az sem lehet véletlen, hogy fõhõse fiatalember - a harmincas években huszonéves, mint õ. Indulásában mérhetetlenül naív, de a társadalmi igazság megteremthetõségében hívõ. A Végvári Tamás (meglehetõsen különös õt ilyen fiatalon látni) alkaította Gál Feri talán egyfajta rendezõi alteregó. Talán ez a történet az õ története lesz, az õ fejlõdése, valóságra ébredése, fájdalmas önkínzása a vizivárosi hõség maró fényében...

Vagy végül elsikkad sok nemes indulata, s a történet alattomos módon egy Bors Mátéi avagy Láng Vincei kommunista fejlõdésregény-kinyilatkoztatássá silányul?

Fábri zsenijében bízva szinte vakon hiszem, hogy nem!

Én mindenesetre, pláne, ha már ilyen elánnal nekikezdtem, most már végig is nézem a "Vizivárosi nyarat", s minden héten igyekszem majd rögzíteni a benyomásaimat, hogy a végén a dolog egy nagy egésszé kerekedjék. Hátha kialakul valami teljesség felé mutató nálam is ebbõl a mostani, kezdeti bizonytalanságból...


(Folytatása következik egy hét múlva...)

Én láttam fiatalkoromban. Jó volt.

Hoppá!
Ez egy igazi kultúrtörténeti csemegének ígérkezik, remek színészekkel, érdekes alaptörténettel, ráadásul, soha nem hallottam errõl a sorozatról, amely mûfaj a televízióban akkoriban, a hatvanas évek elején még teljesen szokatlan volt nálunk.
Rádióban is talán csak a "Szabó család" címû hangjáték-sorozat volt az egyetlen, ami folyamatosan, évtizedekig futott, hatalmas sikerrel, magyar tv-sorozat azokban az években talán csak "A Tenkes kapitánya" és a "Tüskevár" lehetett, másra én nem nagyon emlékszem.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mai szemmel milyen lesz ez a sorozat.