WALLENBERG--- Dmitri Bertman--- Észt Állami Opera--- Miskolci OperaFesztivál Fehérparókás amerikai diplomatahölgyek tanácskoznak pompázatos vacsoraasztal fölött, '44 tavaszán egy svéd diplomatát küldenek Budapestre, a deportálandó zsidók megsegítésére. A hófehérlelkû milliomosgyerek a pályaudvaron szembesül a náci gaztettel: a magyar állampolgárokat vágómarhaként hajtják a vagonokba. Ezrével osztogat menlevélként a svéd útleveleket, de ez is kevésnek bizonyul a budapesti Endlösung százezres elõirányzatához képest. Szembenéz a Sátánnal: vacsorára invitálja az akció parancsnokát, Eichman-t. A több szimfóniájáról és briliáns kamaradarabjairól híres kortárs észt zeneszerzõ, Erkki-Sven Tüür már a nyitókép hébernyelvû könyörgõ szertartásában megmutatja elmélyült zeneiségét, a brutális képekben pedig drámai erejét csillogtatja. A Hóhér és a Megmentõ párviadalában aztán teljes fegyverzetében uralja az ütközõ indulatok mezejét: Wallenberg meszemélyesitõje, Rauno Elp és a kétméteres, csontarcú basszbariton, az észlényként lenyûgözõ karizmájú Priit Volmer, gigászi összecsapássá transzformálja az élet-halálról alkudozó jelenetet.

Hiányoltuk a deportálás jeleneteibõl a MI ÉDES MAGYAR CSENDÕREINK, RENDÕREINK, KÖZALKALMAZOTTJAINK lelkes részvételét, de most Eichman szavai némileg enyhítik a hibát: "13 emberrel jöttem, - de rendelkezésemre álltak a MAGYAROK... és a zsidók." Az ostrom-lott város lángjai festik vörösre a színpadot, az Embermentõ hõs tárt karokkal várja, a számára a végzetet hozó szovjet hadsereget. Már az elsõ felvonás meggyõz, a Moszkvai Helikon Opera feledhetetlen Kisvárosi Lady Macbeth-ével és a Borisz Godunov-val nemrég itt járt, Dmitri Bertman nagyvonalú rendezõi kvalitásairól. A nagyrészt a színpad alatt/!!!/, takarásban játszó zenekar, abszolút perfekcióval vezeti elõ a mérhetetlen nehézségû, platinasúlyú zenei anyagot, az énekesek, a kórus, a színpadi mozgások tökéletes összhangban hitelesítik a nem mindennapi cselekményt.

De a java a második részben jön! Míg az elrabolt svéd diplomata a Gulag cellájában raboskodik, az amerikaiak lázasan nyomoznak utána a szovjet /volt/fegyverbarátoknál. A vörös egyenruhában komédiázó, kappanhangú orosz Nemtudomkák egyre csak a Nye znájú"-t hajtogatják, melyet gyöngyös népviseletben pávázó gyévuskák erõsítenek meg, míg a börtöncella tetején, az aktjukat felfedõ gépíró hölgyek kopogják a végzetes válaszokat. A legjobb énekesi produkciót egyébként ez a három, hol diplomata, hol bárisnya szoprán nyújtja: Helen Lokuta, Annaliisa Pillak és Juuli Lill, akik színészileg sem adják alább. A nagy keresés közben benépesedik a színpad: Micky Mouse és Donald Kacsa megkettõzve próbálkozik, egy tengerész-admirális, Rene Soom énekét folyamatos vitustánccal élénkíti, sõt, egy Elvis Presley-nek maszkírozott hasonmás is felbukkan, míg végül Ronald Reagan elnök /Vaino Puura/ tûnik fel legendás panamakalapjában, USA-állampolgárságot ajándékozva az eltûntnek. Kenetteljes beszédét attraktív gesztikulációval kíséri, kezeit azonban a mögötte megbúvó Eichman-tól kölcsönzi!!! Az iszonyatos léptékû fokozás, csak a "Wallenberg" név polifonikus ismételgetésével emelkedik katartikus csúcspontjára, a "semmit sem bántam meg"-et valló rab börtöne felett. Wallenberg kikászálódik gönceibõl, harmadik alteregója a hajlékonysági akrobata táncos, Vahur Agar, aki a halál és megdicsõülés pantomimját lebegi el egy négyzetméteren, agóniáját keresztre feszített pózban végezve. Még visszatér a nyitókép gyertyafényes siratója, magunkba szállva csöndesedünk el, hogy aztán negyedórás, ujjongó tapsorkánnal ünnepeljük az Észt Opera igazi összmûvészeti produkcióját, a valód "Opera Omnia"-t.