Több mint hatvan éve egy francia író fejében született az ötlet, idén pedig újabb blockbuster látható a mozikban. De miért szeretjük annyira A majmok bolygója franchise-t?
1939-ben mutatták be az Óz, a csodák csodáját, ami azóta is épp annyira izgalmas moziélményt jelent, mint a bemutatón. Ráadásul David Lynch-et is többször megihlette.
Kritikusai szerint sokat ártott a romák megítélésének, évekkel ezelőtt a kereskedelmi csatorna igazgatója azzal védekezett, nem romákról szól, csak emberekről.
Az Amerikai irodalom című film látszólag olyan problémát érint, ami a magyar nézőktől távol áll. Mégsem egészen. Hiszen nálunk is éppúgy skatulyába zárják a kisebbségi alkotókat.
Jó ideje rebesgetik, de úgy tűnik, most vált biztossá, hogy a 33 éves brit színész, Aaron Taylor-Johnson lesz a következő 007-es ügynök. Elődje, Daniel Craig tizenhat év alatt öt filmben játszotta el a világ leghíresebb kémjét.
Max Richter érzelmes vonószenéjét Martin Scorsese és Denis Villeneuve is megvette. De megunjuk-e valaha?
A rezsim nem a magyar közönségnek készült, és nem sokat mond arról, milyen egy kelet-európai diktatúra. De hát ezt a világnak ezen a felén a múltunkból fakadóan amúgy is jobban ismerjük.
Greta Gerwignek már rég meg kellett volna kapnia, és ha kilépünk Barbielandből, máris fontosabbnak tűnik, hogy Mihalek Zsuzsa elnyerje a maga szobrocskáját.
Orwell szerint minden művészet propaganda, de az ösztöneink tiltakoznak a kijelentés ellen. De ha nincs is így, élvezhetünk-e olyan filmeket, amik valaki „szekerét tolják”?
Discmannel és kinyithatós telefonokkal a kézben eredünk utána, mit is eszik a kétezres éveken a Z-generáció, amely nem is emlékezhet még rá.
Megeszi a kapitalizmus a kapitalizmuskritikus filmeket. Az Élősködők és a Squid Game nyomán pedig megállíthatatlan trend lett a szegények és a gazdagok ellentétén gazdagodni.
Így szokott lenni azokkal a dolgokkal, amit nagyon vár az ember: Bradley Cooper zenés életrajzi filmje csalódás volt. Akkor is, ha sejtettem, hogy egy ilyen tarka és szerteágazó élet, mint Leonard Bernsteiné, nehezen fér bele két órába.
Ha a nagy filmstúdiók továbbra is meghamisítják a valóságot, hogy fekete karaktereket írjanak a történelembe, azzal a kisebbségeknek ártanak a leginkább.
A Poker Face szégyentelenül apellál a hetvenes évek iránt érzett nosztalgiára, miközben nem akar több lenni, mint könnyen fogyasztható délutáni krimi.
A 21 éves zenész gyors felemelkedését még mindig irigykedve figyelik, pedig ideje lenne inkább az értékeit észrevenni.
Megpróbáljuk megfejteni az ostobaságot, és utánajárni annak, mi a különbség Oscar Wilde és a Kőgazdag fiatalok között.