Buddy Endre

Nem tudnak leakadni a filmesek erről a kis zenedarabról

Max Richter érzelmes vonószenéjét Martin Scorsese és Denis Villeneuve is megvette. De megunjuk-e valaha?

A kedvenc dal vagy a kedvenc zenemű olyan, mint egy megunhatatlan ruhadarab:

te akármeddig hordanád, aztán egy idő után a környezetedből rád parancsolnak, hogy most már vegyél fel valami mást.

A filmiparnak is vannak megunhatatlan kedvencei. Az utóbbi időben túl sok mozifilmben hallottuk a Cream White Room című számát. A legemlékezetesebb minden bizonnyal a Joker taxis jelenete volt, amikor Joaquin Phoenix karaktere az autóból nézi, miként törnek-zúznak a városban az elszabadult „forradalmárok”. A szakasz jól eltalált betétje volt a White Rabbit a Jefferson Airplane-től, és ezt a dalt nem lehetett kihagyni egy olyan filmből sem, mint a Félelem és reszketés, de hogy David Fincher a Zodiákus stáblistájához nem talált odaillőbbet, azt nehéz elhinni.

Az utóbbi évek egyik filmes kedvence kétségkívül Max Richter On The Nature Of Daylight című vonósdarabja volt, ami nem is Hollywood számára készült, és talán a zeneszerző sem sejtette a komponálásakor, hogy sláger lesz. A német születésű brit Max Richter The Blue Notebooks című albuma 2004-ben jelent meg – afféle tiltakozásként az iraki invázió ellen –, mindössze néhány hét alatt készült el, és meglepetésre kereskedelmi siker lett.

Richtert nem is olyan nehéz elhelyezni a klasszikus zenei stílusok és trendek között. Induljunk a kályhától: egy-két évtizeddel ezelőtt a lemezipar fedezte fel, hogy a nagyközönség számára hallgathatatlan kortárs zene mellett létezik egy árva hajtásként szárba szökkenő stílusirányzat, amit jobb híján minimalizmusnak neveznek. Arvo Pärt, Philipp Glass, Henryk Górecki, Terry Riley és még sokan mások sorolhatók közéjük, akikben egyetlen dolog közös: egyszerűbb zenei nyelvet kerestek, mint elődeik. A minimalisták újdonságként hatottak, és nem mellesleg baromi jól el lehetett adni őket, a lemezipar utolsó felvirágzásából is kivették részüket, és talán el sem indulnak a kommersz klasszikus zenei rádióadók. A minimalistákra jött a második generáció, amelyet már posztminimalistáknak neveztek. Nem is oly' meglepő módon a színtér megtelt kóklerekkel és kompromisszumos alakokkal, és a minőség egyre kérdőjelesebbé vált. Egy időben úgy tűnt, ha a zenei iskolák öt kilométeres körzetében felfordítottál egy követ, előugrott alóla öt posztminimalista zeneszerző – de

egyszerűt és nagyszerűt alkotni nehéz,

így kevesen voltak az igazi tehetségek.

Max Richtert persze annak tartották. 2002-es bemutatkozó lemezét (Memoryhouse) mérföldkőnek nevezték, két évvel később a The Blue Notebooks című albumot a The Guardian az évszázad legfontosabb klasszikus zenei munkái közé sorolta, ami – valljuk be – megelőlegezett bizalomról árulkodik az ezredforduló után négy évvel. Mivel a lemezen Tilda Swinton hangja is hallható – a színésznő háborúellenes, protestszövegeket olvas –, a kompozíciókra felfigyeltek a filmesek is. S mellesleg magára Richterre is: ő komponálta A hátrahagyottak és az Ad Astra zenéjét is, meg egy csomó mindent. Ridley Scott Prometheus-filmjében is hallani egy részletet a már említett első albumáról.

Az On The Nature Of Daylight népszerűségét azonban semmi sem közelíti.

Érdekes módon először egy nem túl fajsúlyos alkotásban használták, hanem Will Ferrell és Emma Thompson Felforgatókönyv című vígjátékában (a magyar címadás ismét Málna-díjas). A zenedarabot alighanem Scorsese Viharsziget című filmjéből ismerték meg sokan. Abban a jelenetben hallható, amelyben Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) magához szorítja feleségét, aki lassan eltűnik a karjai közül. S a másik eklatáns példa a hat évvel későbbi Dennis Villeneuve-sci-fi, az Érkezés – az elején is, meg a végén is felcsendül, és az Amerikai Filmakadémia csak emiatt diszkvalifikálta az alkotást, hogy a legjobb eredeti filmzene kategóriájában is versenyezzen.

Viharsziget. Forrás: Paramount

 

Hadd ne soroljuk fel azt a kéttucatnyi filmet és sorozatot, amiben hallható Max Richter zenéje, de emeljünk ki kettőt: A szolgálólány meséje negyedik évadában is szerepel, ráadásul Elisabeth Moss főszereplésével videóklip is készült a zeneműhöz. Legutóbb pedig a Last of Us nevezetes harmadik epizódjában szólt – igen, ez volt az a rész, amiben Nick Offerman és Murray Bartlett „öncélúan” merészelték szeretni egymást egy apokalipszis közepette.

Nem szeretném felszólítani Hollywoodot, hogy most már keressenek más zenét az érzelmes és mélán szomorú jelenetekhez, mert nem hisszük, hogy olvassák a Buddy Endre blogot.

De ha a Für Elise helyett ezt sípolja majd a kaputelefon, akkor magának a zeneszerzőnek is fel kell ocsúdnia.