A politikai rendszerváltás sem tudott változtatni azokon a megcsontosodott tévedéseken, az elmúlt évtizedek tudatos ideológiai torzításain, amelyek rendre zavart okoznak nemzeti ünnepeink korrekt, méltó megünneplésében. Valóban igaz lehet az a főleg politikai váltások idején fel-fellobbanó, s mindig heves vitákat generáló nézet, amely nem kevesebbet állít, minthogy mi magyarok hajlamosak vagyunk a búskomorságra, hogy nemzeti történelmünk fordulóit, bukásait sorstragédiaként kezeljük, s ezek érzelmi megemészthetetlensége, feldolgozhatatlansága az oka annak, hogy elsők vagyunk a szenvedélybetegségek, az öngyilkossági világlistákon... Vajon mi lehet az oka annak, hogy nemzeti ünnepeink felhőtlen vigalmába mindig bele-beleszövődik a bukás, a tragédia gyászszalagja? Jó példa erre 1848. március tizenötödike, amikor a magyar politika és közélet, a nemzeti nyelvű irodalom és sajtó színpadára fellépett egy fantasztikus fiatal értelmiségi nemzedék, ennek ellenére a megemlékezéseken, szinte beteges következetességgel, politikusaink minden alkalommal elsiratják a másfél év múlva bekövetkezett történéseket. Vértanúkat, emigrációba menekülteket siratunk örömünnepen! De a közelmúlt is szolgál furcsaságokkal. Az utókor emlékezetében 1956. október huszonharmadika sem tud méltó helyet elfoglalni ünnepeink sorában, hiszen a rendszerváltás után ölünkbe hullt ünnepen nem az idegen elnyomás ellen összefogó nemzet hőseire emlékeznek felhevült szónokaink, hanem a tizennégy nap múlva bekövetkezett bukásra!