Az Egyesült Államok lakossága kezdetben talán úgy vélte, ők kimaradhatnak. Az, hogy mit csinál Európában - és Európával - Hitler hadserege, csupán az európaiak dolga. Igaz, hogy a német tengeralattjárók kíméletlenül támadják azokat a kereskedelmi hajókat, amelyek jó pénzért ellátmányt szállítanak Angliába, illetve szállítottak volna, ha el nem süllyesztik őket... de ez még nem "casus belli", nem ok a háborúra. Az amerikai közvélemény szemében mindez 1941 decemberében változott meg, amikor a náci Németország szövetségese, a Japán Császárság a Pearl Harbour elleni, hírhedt, hadüzenet nélküli "megelőző csapást" mérte.
Az Egyesült Államok tehát belépett a háborúba s nem is tehetett mást, minthogy egyszerre két fronton harcoljon: a Csendes-óceáni hadszintéren a fejlett és számbeli fölénnyel bíró japán haditengerészet ellen, Észak-Afrikában pedig a briteknek juttatott támogatással közvetve Rommel tábornok ellen. És így tovább: jött a Szovjetunióval kötött szövetség, elérkezett Eisenhower tábornok nagy napja, az 1944 június 6-i partraszállás, amelyet már egy nagyszámú és technikailag is igen fejlett amerikai haderő alapvető, meghatározó részvétele határozott meg. A végjáték 1945: megkezdődik a náci bűnök felmérése, augusztus 6-án pedig a Mariana-szigeteken lévő támaszpontról felszáll egy B-29-es bombázó és az első atombombával lezárja a háborús konfliktust, hogy ezzel új, furcsa, nem kevésbé rémületes kor kezdődjék: a hidegháború.