Film és sorozat Moziműsor Színész és alkotó Színdarab Színházműsor Koncert Fesztivál Kiállítások Egyéb események Helyszínek Cikkek

Vízivárosi nyár

Genre: tévéfilmsorozat
Released: 2018-04-22T01:35:45+0200
Rating: 8.2
Cast: Páger Antal, Sándor Iza, Végvári Tamás, Fonyó József, Nádasi Myrtill

magyar tévéfilmsorozat, 2. rész, 58 perc

Értékelés:

10 szavazatból

Szerinted?

55 hozzászólás

Értékelés:

10 szavazatból

Szerinted?

55 hozzászólás

A műsor ismertetése: Harmincas évek. Viziváros. Itt praktizál a részeges Gál doktor, akihez egy öngyilkos-jelölt fiatal lánnyal állít be fia szobrász barátja, Marót István. Feri a barátság és a szerelem között örlődve folytatja bebörtönzött barátja mozgalmi munkáját.

Egyéb epizódok:

Epizód lista

Stáblista

Szereplők

Páger Antal

Dr. Gál

Sándor Iza

Anna asszony

Végvári Tamás

Gál Feri

Fonyó József

Marót Pista

Nádasi Myrtill

Ilcsi

Mányai Lajos

Dr. Balla

Pálos György

Noll

Bende László

Alkotók

rendező: Fábri Zoltán
forgatókönyvíró: Horváth Márton
zeneszerző: Mihály András
operatőr: Hildebrand István
dramaturg: Benedek Katalin
jelmeztervező: Vicze Zsuzsa
látványtervező: Romvári József
vágó: Szécsényi Ferencné

Szerkeszd te is a Port.hu-t!

Hozzászólások

Spoiler

Offtopik

Szerinted?

Fábri ritkán vállalkozott televíziós munkákra, annál gyakrabban vállalt díszlettervezést fõleg a Vígszínháznak. Ez filmsorozat lényegében szakmunka, amelyben nem õ, hanem Horváth Márton forgatókönyvíró az érdekes, az ötvenes évek pártideológusa, aki e film számára az két háború közötti illegális mozgalmi múltját írta meg. A film születésekor még a Hunnia Filmstúdió igazgatója volt, hamarosan nyugdíjazták.

Válasz

IV.

A magyar filmtörténet legnagyobb hiányossága alighanem abban a tényben ölt testet, hogy nincs még kellõ irodalma. Míg más, nagy nemzeti filmmûvészetek* - legyünk ilyen pofátlanok, mert lehetünk! - mint az olasz, a francia vagy a skandináv, kellõ alapossággal feldolgozták a maguk alkotóinak életmûvét, addig a hazai filmes szcéna óriási forrásközlésekkel és monográfiákkal adós a szakmai és a laikus közönségnek.

Tavalyelõtt meghalt Herskó János, tavaly Xantus János, Foky Ottó. Centenáriuma volt Várkonyinak.

És mindig, újból és újból hallhatóak voltak a rácsodálkozó hangok: nahát, ilyen jó, ilyen jelentõs, ilyen kivételes tehetségû alkotóink voltak?

Igen!

És számunkra ennek evidenciának kéne lennie, mégpedig példátlanul hétköznapi evidenciának!

De nem az, többek között azért, mert egyikükrõl sincs igazi, az esztétai elméleteken és az anekdotákon túlmutató, részletes és gazdag forrásapparátust feldolgozó monográfiánk. Herskóról Muhi Klárának ugyan van egy egész színvonalas kötete és Várkonyi halála után is megjelent egy kismonográfia, de ezek csupán csak anekdoták, esztétikai eszmefutamok és interjúk füzérei.

Dacára kesergek persze annak, hogy a filmkritika nálunk mindig élen járt és az esztétika is igen magas szintre fejlõdött - hozzánk (is) tartozik Balázs Béla, minden idõk egyik legnagyobb esztétája, de van nekünk Bíró Yvette-ünk, Király Jenõnk, Varró Attilánk is. Schubert Gusztávunk, Báron Györgyünk, Szabó Gyöngyink is. Bikácsy Gergelyünk, Ádám Péterünk is, és még egy KAB-ot (Kovács András Bálint) is elõhúzhatunk a sublótból, ha éppen arról van szó. Csupa a nanagyközönség számára valószínûleg ismeretlenül, a szakma és az érdeklõdõ laikusok számára ismerõsen csengõ név.

Itt vannak aztán a tûrhetõ minõségû - bár még nem eléggé feltáró jellegû szintéziseink is, igaz, ezek némelyike elég régi, sokszor ma már lényegesen jobbakat is lehetne írni az adott témában (Nemeskürty Pista bá avittas ízû produktumait például igazán leporolhatná már valaki!). Vannak persze kivételek is, például a Magyar Bálint-féle Magyar némafilmtörténet, amelyek kivételesen magasszintû összefoglalások - de mondjuk ezek tényleg kivételek.

Vannak szakfolyóirataink és jelennek meg néha nagyon jó könyvek is - mostanában egyre sûrûbben.

De a kellõen kidolgozott portrék, az életrajzok, dacára a "Kortársaink a filmmûvészetben" c. sorozat remek köteteinek vagy a mostanában sûrûbben napvilágot látó rendezõ-életrajzoknak, még igencsak váratnak magukra. Ezeknek ugyanis a filmek és az anekdoták feldolgozásánál - melyekre többnyire vállalkoznak - sok esetben lényegesen többel kellene foglalkoziuk. Egész életmûvek kéziratanyagát kellene átböngészni hozzájuk, kész történeti, filológiai kutatást kéne elvégeznünk még a legismertebb alkotóink esetében is, nemhogy a kevésbé well-known nagyságok tekintetében.

Ezért lehet az, hogy bár Nádasy László hangulatos "kisportrét", Marx József pedig gazdagon illusztrált, míves életrajzi albumot jelentetett meg Fábriról, igazi, a teljes életmûvet monografikus igénnyel feldolgozó munka még nem született róla.

Több forrásból is tudom, hogy Fábri életmûvének kéziratos anyaga nagyon jelentõs, s hogy a kutatók eddig még csak szemezgettek ebbõl a feltáratlan kincsesbányából, amely a legkülönbözõbb mûfajú és stílusú munkákat tartalmazza, számos értékes az alkotói mûhelytitkokba is betekintést engedõ jegyzetanyag nagyrészt ismeretlen lapjait tartalmazza.

Vajon mi derülne ki ennek a jelentõs forrásanyagnak a feldolgozását követõen a Vízivárosi nyárról?

Vajon milyen információkkal ismerkedhetnénk meg, melyek pontosan bizonyítanák, millyen távlatokban gondolkodott Fábri, amikor elkészítette ezt a sorozatot? Milyen inspirációi lehettek pontosan ekkor?

Mindezek még válaszra várnak, ahogy annak megállapítása is, mennyiben tekinthetõ szerzõinek a sorozat.

A "librettót" ugyanis Horváth Márton, egy hivatásos kamuember írta. Kamuember volt a harmincas években, kamuember volt az ötvenes években és kamuember volt a hatvanas-hetvenes években is. Olyan figura volt, akinek nem lehet hinni, akinek minden második szava hazugság. Sõt, az igazság is már egy hazugságnak rendelõdik alá.

Kommunista volt, egyébként.

Ellenálló, majd sztálinista. Késõbb persze önkritikát gyakorolt, meg minden. Csakhogy én nem hiszek az ilyen "önkritikákban".

És nem is lehet hinni.

A "Holttengeri tekercsek" c. regény az egyik legzavarosabb, legõszintétlenebb mû, amivel valaha találkoztam, márpedig Horváth ebben az opuszban magyarázza a Rákosi-kori bizonyítványát a Kádár-rendszernek, magának, meg egy olyan objektivitásnak, amely valójában egy súlyosan elferdült énkép projekcióra egy társadalomra, egy országra, egy korra nézve.

S lehet egy ilyen ember szövegével jó filmet csinálni?

Hogy lehet, arra az olyan produktumok a példák, mint a kortárs, 1964-es Hattyúdal, vagy az 1965-ös Tizedes, meg a többiek. Mindkettõt, egy Horváth Mártonhoz hasonló kamuember, Dobozy Imre írta, de mindkettõ színarannyá vált Keleti Márton keze alatt.

Ha pedig Keleti Márton keze alatt tud színarany születni, akkor Fábrinak ez már igazán gyerekjáték kéne, hogy legyen...

"Most kidreül, hogy filmkultúrámban talán komoly hézagok vannak, de talán az is, hogy nem egészen olyan az ízlésem, amit feltételezhetnek rólam..." - nem derült ki sem egyik, sem másik. Fábri a Magvetõ 1967-es "Filmélet" c. kiadványba nyilatkozza ezt az "újabb filmélményei" felvezetéseként. Majd részletesen kezdte el sorolni, hogy az "elmúlt tíz év filmjei közül" melyek ragadták meg leginkább a figyelmét. Megemlíti a Négyszáz csapást, mint alap-, mint nyitó, mint új utakra indító élményt, na és persze a Szerelmem, Hiroshimát is. A Nyolc és fél lehengerlõ hatással volt rá: "Ennél többet mûvész nem tehet önvizsgálatban, õszinteségben, önmagával ragadó szembesítésben. Ahogyan az alkotó ember, a mûvész vívódását, gyötrelmeit, házasságának kérdését, szerelmi életét, általában az emberi élet szinte valamennyi összefüggését elemzi, s a legtitkosabb gondolatokat is felszínre hozza. S mindezt az elgondolkodtatás döbbentes fokán, virtuóz szerkezetben..."

Fábri aztán megemlíti Antonioni Éjszakáját, mint pozitív, és Napfogyatkozását, mint kevésbé pozitív példát. Akárcsak a Tavaly Marienbadban-t Resnais-tõl. Ezek szerinte túl mesterkéltek. Wayda Csatornájával és Hamu és gyémántjával viszont maradéktalanul elégedett.

Nos, valóban ezek az inspirációk hatottak rá annak idején?

Persze, igen, nyilván.

De hogy Fábri Zoltán 1964-ben már auteur, azt a korábbiakban már ékesen bizonyítottuk. S hogy ekkor épp bizonytalan korszakát éli, arra is felhívtuk már a figyelmet.

De arról még nem beszéltünk, hogy a filmtörténet egyik legproduktívabb idõszakában vagyunk.

1964-ben, csak a miheztartás végett, olyan filmek készülnek, mint, teszem azt, Goddard "Külön bandája", Chabroltól "A világ legnagyobb szélhámossága", Antonioni "Vörös sivatagja", Richard Lester "Egy nehéz nap éjszakája", Evald Schorm "Mindennapi bátorsága", Milos Forman "Fekete Péterje", Paradzsanov" Elfelejtett õsök árnyékai" c. opusza. Már forog Wayda "Légiója", Tarkovszkij "Andrej Rubjovja", a "Gyöngyök a mélyben" c. kompozíció a csehszlovák újhullám legnagyobb alkotóinak rendezésében és még számos produktum, amelyek mind a mozi újradefiniálásának nagyszabású folyamatát példázzák.

A klasszikus történetmesélés helyébe új gondolatok, új formák lépnek.

Goddard azt mondja: "Egy fimnek feltétlenül kell, hogy legyen eleje, közepe és vége - de nem feltétlenül ebben a sorrendben." És õ aztán tudja, hogy mit beszél, hiszen õ a nagymestere annak, amit "elidegenítésnek" hívunk. Effektusok, kiszólások, szerzõi eszközök, amelyek nem vágnak egybe a klasszikus filmben korábban megszokott stílus eszközzel, s közben, ha kell, a történet szétszabdalása és újbóli összerakosgatása.

Újfajta, bátrabb poétikát adnak a filmnek.

Néha a szereplõk nyíltan a rendezõ szócsövei lesznek, máskor reflektálnak a médium mûfajára vagy magára, az éppen forgó alkotásra is, amelyben szerepelnek.

És ezt nem csak Goddard csinálja - valamiképp és valamilyen mértékben mindenki elidegnít, mindenki "elvon", hogy aztán eztáltal újszerû mondanivalót hozzon ki az "elvonásból".

1964-ben az számít, amit a rendezõ csinál, és nem az, amit a nézõ elvár - még akkor is, hogy ha a kettõ éppen igencsak egybevág.

Most mindenkinek a rendezõre kell figyelnie, szinte hipnotikusan rászegezõdik minden tekintet. Megfagy a levegõ, miközben a celluloid sercegése közepette elkezd forogni a film a felvevõgépben, õ pedig elégedetten figyeli, hogyan bontakozik ki másodteremtésének univerzuma a stáb, a színészek és a környzetet szimbiózisában...

És látá az auteur, hogy ez jó...

"Ki az, aki ki tudja magát vonni a kor szüntelenül változó ízlésáramlataiból, ki az, akire nem hatnak saját mûfajának vagy a társmûvészetek bármelyikének revelációi? Az ember szüntelenül felülvizsgálni kényszerül saját korábbi közlési formáit."

"Az utolsó tíz esztendõben izgalmas korszaka kezdõdött el a világ filmmûvészetének. Olyasféle átalakulás indult el, amely új igényeket, új célokat támasztott. A filmmûvészet mélyebben, elemzõben akar az emberbe pillanatani. S ez a törekvés párosul bizonyos formai megûjulással is, annak érdekében, hogy az emberen belüli világot, problémákat, konfliktustömeget a maga komplex mivoltában, teljes bizonytalanságában hozza felszínre. Ez a törekvés több, nagyobb igényû, teljesebb, mint amit bármikor, korábban akart."

Az interjú ugyan 1967-es, de ki állítaná, hogy 1964-ben Fábri Zoltán nem tudta pontosan, mi fán terem az auteur, hiszen figyelte, mi történik külföldön, s számos forrásból, számos csatornán keresztül eljutottak hozzá a modern film eszközeinek és ezek magyarázatainak elméleti jelentõségû alapmûvei. Látta a fontos filmeket is, amelyek az elméletet gyakorlattá emelték. Tudta, tisztában volt vele, hogy õ is auteur a maga módján és, hogy neki is feladatai vannak e tekinetben.

Ugyanakkor nem akart másolni senkit. Nem az olasz neorealizmust vagy Wayda stílusát, nem Resnais-t vagy az Antoine Doinelle-ciklus korai darabjait, még ha ezeket is nevezte meg fentebb fõ inspirációs forrásként. Az idézetek ugyanis arra is rávilágítanak, hogy Fábri akkor, 1967-ben már megtalálta az új hangot. A biztos hangot. Azt a hangot, amely szinte egész életmûvén keresztül elkíséri.

Azt a hangot, amely majd két évvel elõbb, a Húsz órában desztillálódik, de, amely már ott van, ott zeng a Vízivárosi nyár furcsa, dodekafon hangzásvilágában is...

Fábri valamiért nemigen beszélt a Vízivárosi nyárról.

Nem is igen kérdezték.

Valahogy ez a téma sosem került szóba. Persze a nagy filmek, a Körhinta, a Dúvad, a Két félidõ..., a Húsz óra, az Isten hozta..., a 141 perc..., az Ötödik pecsét, vagy a Balázs József-adaptációk nyomán rendezett opuszok mindig ott kerengtek minden interjú és beszélgetés között.

A Vízivárosi nyárról azonban alig esett szó.

Nem volt ez egy szerelemgyerek.

Fábri amúgy sem csinált soha szerelmes filmet: "Eddig nem kaptam rajta magam, hogy ilyen igény támadt volna bennem. Voltaképpen nem is tudom, hogy miért, hiszen a szerelem a legõsibb emberi kapcsolat. Önmagában, mint kizárólagos mondanivaló, mégsem sarkallt eddig egyetlen mû létrehozására sem. Lehetséges, hogy túlságosan is lekötötték érdeklõdésemet azok a társadalmi összefüggések és problémák, amelyekrõl már annyit beszéltünk. Egy mély meggyõzõdés, már-már - úgy látszik - mánia. Például, hogy az ember szabadságra született."

A szerelem valóban mindig másodlagos Fábrinál, a Vízivárosi nyárban azonban meg lenne az esélye rá, hogy elõtérbe kerüljön. Meg lenne az esély rá, hogy a szomorú Nádas Mryrthill, Fonyó és a mindig halk szavú Végvári megalkossanak valami mágikusat a képernyõn.

1964-ben, a második számú magyar televíziós sorozatban, amelyet Fábri Zoltán rendezett.

És még annyi mindennek meg lett volna itt az esélye.

Ha másnak nem, hát a kegyetlenséggel szemben felemelt humánum és szabadság üzenetének biztosan. Egy olyan üzenet közvetítésének, amely Fábrinak bevallottan a sajátja volt. Sok minden történhetett volna itt...

De nem történ semmi...

De vajon ez hibának tekinthetõ-e, fõleg ebben a korszakban?

Részben egészen biztosan.

Mert tény: az elidegenítõ effektusok és eszközök a modern film sajátságai. Ilyen például az, hogy Antonioni a "Kaland" c. filmje egy Anna nevû lány keresésével indul, akirõl azonbana film felét nem sokkal követõen egyszercsak mindenki megfeledkezik. Minden szereplõ, akirõl azt hittük, hogy Annát keresi, egyszercsak egészen más szituáció fõszereplõje lesz, és valahogy, kézen-közön, elvész Anna keresésének az igénye. Valahol olyan ez, mint a Godot-ra várva alapszituációja. A várakozás sokkal fontosabb, mint a várt személy.

Az, hogy Anna eltûnt, jelentéktelen tény.

Az, hogy a Vízivárosi nyárban Gál Feri eltûnik, felszívódik, hogy nyoma vész, pedig rá épül látszólag az egész történet - ráadásul a történet egy olyan pontján vész oda, ahol az egyáltalán nem volna indokolt. Nos, ezt lehet pusztán modern filmes stíluseszköznek is tekinteni...

De a sorozat kontextusába helyezve mérhetetlenül zavaró és lényeges információk vesznek el...

De lehet, hogy e "hibák" itt nem is Fábri hibái?

Lehet, hogy a forgatókönyvet jegyzõ Horváth Márton tette tönkre az egészet?

Nos, mivel lassan összegezzük az eddigi információkat, csak annyit mondhatok: nagyon hamar kiderül majd...

(Folyatatása következik...)

____________

*Nagy kérdés, hogy vannak-e egyálalán ilyenek, de én az elmúlt évtizedek ezzel szemben állást foglaló kutatókkal szemben úgy vélem, igen.

Válasz

offtopic

Elnézést, hogy belekotyogok a vitába. Csak egy kérdésem lenne: Ön a kicsi, vagy a bazárja?
Látszólag irreleváns a kérdés, de megmagyarázom. A kis termetû emberek sokszor küzdenek kisebbségi érzéssel és ezt sokszor kompenzálják indokolatlan személyeskedéssel. Ha pedig a bazárja kicsi, akkor nyilván irigykedik a Sárkány Centerre, vagy a Józsefvárosi Piacra és ettõl ilyen izgága.

Válasz

Beállítottam a felvevõt, az elsõ két epizódot fel is vette, de a 3.részt azóta sem...leadta egyáltalán a TV???

Válasz

"Pálos György az egyik legszebb orgánumú színészünk volt.
Ilyen mély, átélt, súlyos alakítására nem is nagyon emlékszem, "A tizedes, meg a többiek"-ben játszott, nagyon jól, természetesen, de ebben a tv játékban egészen újszerû élmény a számomra a játéka."
Kedves Uram!
Ezt a badarságot,amit aztán a szemére hánytam, Ön írta ezelõtt néhány hozzászólással,majd most,a legutóbbiban leírta nekem ugyanennek az ellenkezõjét is,miszerint Ön soha nem állította,hogy Pálos Györgynek ez az alakítását többre tartaná,mint a többit, akár az Elveszett paradicsomban.Nem került kissé ellentmondásba saját magával?Akkor most hol az igazság? A kérdés persze költõi.
Nem kell félnie,hogy további hozzászólásokat intézek Önhöz.
Hiteles emberekkel jobban szeretek még vitatkozni is,egyetérteni velük meg pláne.
Kicsit úgy kezdem érezni magam,mint az óvodai homokozóban,úgyhogy hagyom az urakat tovább játszani.

Válasz

Köszönöm a normális,intelligens válaszodat!:-) További jó szórakozást!

Válasz

offtopic

Ámen és BUÉK! :D

Válasz

Az utolsó mondatról jut eszembe:
Nagy mûvekhez nagy mûvészek (hiteles élettel) kellenek! Kis marhaságokhoz, blöffökhöz elég, ha életmûvész az illetõ.
BUÉK!

Válasz

offtopic

Ha megköveznél, sem tudom, mibõl gondoltam, de tegnap, mikor megemlítettem az "Off Hollywood"-ot, homályosan egy olyan kósza érzésem támad, hogy: "nem Veled beszélgettem véletlenül errõl már a film topic-jában?" A dolog csak egy pillanatra jutott eszembe, aztán el is felejtettem, így odáig már nem jutottam el, hogy lecsekkoljam: igazam van-e?

És most meg kiderült, hogy a megérzésem helyes volt! :)

Igen, most hogy visszanézem, egész részletesen kielemeztük a magyar film akkori helyzetét. És úgy látom, most meg a mostanit. :)

Kéne csinálnunk egyszer egy pódiumbeszélgetést a témában - ha más nem is, mi biztosan élveznénk, mint Jancsó Miklós a saját forgatásait! :D

Válasz

Úgy látszik, nem csak a véleményünk, de az ízlésünk is nagyon hasonlít - akartam írni, az Off Hollywood kapcsán.
De aztán rájöttem, beszélgettünk mi már errõl egy jót. Csak akkor én még "alex 4427" néven írtam. (A közelmúltban valami technikai probléma miatt újra kellett regisztrálnom. Ezért változtattam.)

Válasz

Összes hozzászólás