Ungváry Krisztián történész tudományos igényességű, átfogóan sokrétű és ekként informatívan rendkívül érdekes előadása Fekete Istvánról:

https://youtu.be/6J3zYDBf-Fs?si=WD_YS04Cfi_RcZEO

Fekete István: Június

Hosszú, hûvös, esõs tavasz után úr lett végre a nyár.
A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajaldoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.
A sok esõ nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, késõn virágoztak, és késõn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtoznak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat…, pedig ez az enyészet illata.
A késõi kaszálás sok apró élet megmentõje. Alig látni még valahol renden a szénát, és fészkevesztett foglyok sem futkosnak hajnalonként. Az utak porában azonban annál több kisebb és még kisebb nyúlnyomokat találunk, melyek szép köröket ígérnek akkorra, amikor a szikrázó nyár szinte elérhetetlenül messze lesz tõlünk.
Az esõk utáni hirtelen meleg gombát terem, a gomba pedig gombászt, minden vadásznak nagy lelki gyönyörûségére… A gombás néni korábban kel mindenkinél, és ismertetõjele, hogy a gomba alatt a kosárban fácántojást hord, melyet „otthagyott az anyjuk, és már egészen hidegek voltak szegények”. Kellemetlen tulajdonsága még, hogy bekiált a kapun: – Szép, finom vargányát vegyenek! – amibõl a vadász felesége is megtudja, hogy a gombászás ideje immár visszavonhatatlanul megérkezett. Ilyenkor a háziasszonyt titkos ösztönök olcsó gombászásra ösztökélik, családi kirándulásokkal és kullancsokkal egybekötve. A kullancsok nagy számban helyezkednek le a gyerekeken, s azokat este a vadász férj óvatosan kiszedegeti. De csak ami hátul van, mert az elõl levõkkel hadd szórakozzanak a gyerekek…
Az idén nehezen vedlettek a bakok, és csak egy hete még, hogy rókavörös csuhájukban pompáznak. A gyengébbje most is nyugodtan mutogatja magát, de az erõse, a halhatatlanja csak sötétségben mozdul, és a hajnal már ismét megközelíthetetlen rejtekén találja. Nincs az ilyen kívánatos öreg jószágnak megszokott járása, hogy ott kivárná az ember; és belopni…, ebben a szárazságban? Cserkészutak nélkül?... Hahahaha!
Egyik vasárnap estefelé mégis megpróbáltam a lehetetlent. Az erdõ mellett zsenge bükköny. Hátha kint van rajta az a bak, mely már három éve gyártja a legrosszabb vicceket a rovásomra, és a kibabrálás széles skáláját hárfázta végig vadászönérzetemen.
A bak kint volt!!
Köztünk ritka rozs, mellettünk az erdõ, mely sûrû, mint a kender, abban megközelíteni nem lehet. Távolság háromszáz méter. Nagyon fárasztó csúszással ezt a távolságot felére csökkentettem. Közben veszedelmesen sötétedett. Felemelve fejem, látom, hogy a bak is figyel. Megmerevedek, de lábaim citerázási állapotra helyezkednek. A bak tovább legel. Nagy, de csendes sóhajtással továbbcsúszom. Még húsz lépés…, még tíz…, csak egy bokor lenne közben – gondolom. – De nincs. Megint felemelem a fejem. A bak közelebb húzódott a rozshoz, s csak a fejét játom. Célozni próbálok.
Elkéstem!
Nem látom a már a célpontot. A bak pedig elindul egyenletes, gyors lépésekkel a mezõk fel… Hej, az a fegyvertávcsõ! Három éve álmodozom róla…, hiába.
Csendesen visszavonulta, de még kinéztem egy alkalmas fát, melyre legközelebb, ha ráérek, felülök. Ekkor már este volt. Valahol messze riasztott egy bak. Lehet, hogy nekem kívánt további szép álmokat.


Ez a bak aztán egy hétig láthatatlanná vált. A vadõr is csak egyszer látta, egészen sötéttel. De az is lehet, hogy a másik bak volt. A hosszú erdõszélen több apró bükköny- és heretábla van, rozsokkal tarkítva, és sohase tudja az ember, hogy melyiken jött ki a keresett.
Egyik ünnep délután azután mégiscsak felültem a kiszemelt vadkörtefára. Nem is annyira ültem, mint inkább álltam. Túlzás lenne hát azt állítani, hogy nagyon kényelmes helyem volt. Hátam egy vastag ágnak támasztottam, és bevezetõül lecsipkedtem a kilátást akadályozó kisebb gallyakat.
Aztán csend lett. Az erdõ egyik fája elnyelt engem is, más meg nem járt arrafelé. Hat óra volt.
Nemsokára egy feketerigó ült fám sudarára, és furulyázott egy-egy sort. Le is pislogott néha hozzám, de mivel nem mozdultam, tovább fütyörészett. Lehet, hogy azt gondolta: mi, feketék, összetartozunk…, így aztán megvoltunk békességben.
Késõbb egy lódarázs zúdult a domb közé mérges zúgással, és én leemeltem a kalapomat, részint respektusom látható bizonyítására, részint pedig, hogy kellõ pillanatban nyaka közé vágjak a feketesárga legénynek. Szerencsére nem került rá sor. Ahogy jött, mérges zümmögéssel odábbállt. Közben rigóm is elröppent fámról, és egyedül maradtam.
Múlt az idõ, és nõtt az árnyék. Az araszos bükkönyben nyulak nõttek. Csak a fejük s billegõ kanálfülük látszik. Eszegetnek.
Megint bezúg a darázs, mint egy kisebbfajta gránát.
- Kalap le! – vezényelem magamnak. Darazsam a körtefa egy kopasz ágára telepszik, melyen egy szarvasbogár harcol egy csomó léggyel. Már elõbb észrevettem a szarvasbogarat a légydöngés nyomán. A legyek közt van kicsi, nagy, színes és egyszínû. Az agancsos bogár hátán, nyakán ülnek, szívójukkal tapogatják, körülötte zümmögnek. Mit akarnak vele? Hiába erõltetem homályos természetrajzi ismereteimet, nem találok magyarázatot. A nagy bogár néha szarvaival tiltakozik, lábával hadonászik, de ezzel csak egy pillanatnyi nyugtot nyer. A legyek tovább piszkálják.
Amikor a darázs is odatelepszik melléjük, azt kell hinnem, hogy a szarvasbogár valami édes nedvet választ ki, s arra gyûl a bogárhad. A darázs is szájával tapogatja a sima ágat, de az ágon nem látok semmit. Félelmetes nagy darab ez a darázs. Olyan kisujjnyi nagyságú. Erre való tekintettel tartom kezemben kalapom.
Zuuuuu…, a darázs ismét kilódult a lombok közül. Nem tudom, miért szeretik ezek a bestiák a vadkörtefákat.
A bükkönyben most már három nyúl mozog, és az alkonyatot is bejelentette a lappantyú, mely elvitorlázott a fejem felett.
A lappantyúról eszembe jut, hogy kifelé jövet egy karvaly keresztezte utamat, és karmai közt egy rigó nagyságú madár vergõdött. Mérgemben kispuskámból egy golyót küldtem utána. Persze hiába. De azt gondoltam, hátha megmentem szegény áldozatot, melyet a karvaly alig bírt el, és szinte súrolta vele a búzakalászokat, amelyek felett elrepült.
Valami mozdult most a rozsban. Vagy csak a szél mozgatja? Hajladoznak a rozsszálak, és egy kis hantmadár is odafigyel. Eddig a földön ugrándozott, de most csillogó kis szemei a rozson vannak. Talán látok is valami árnyékot lapulni, de hát a megfigyelésben könnyen téved az ember. A kis madár biztosan nem téved. Közelebb van a rozshoz, meg a szem is jobb…
Huss…, rebbent el a madár, és én is puskámhoz kapok a fán, mert a madár helyén most már egy kopott róka áll, és sunyin néz a kis csemege után, mely érthetetlenül nyolc-tíz lépésnél nem repült messzebb a támadás után, és egy jókora göröngyön billeg. Szinte ingerkedik a rókával. Kínozza.
Kedvem volna a ravaszt oldalba támasztani, de olyan kopott, ütõdött, vedlett, leszoptatott öreg szuka, hogy nem bántom. Apró vadat úgysem lehet itt nevelni, és a téli hajtásokban majd sorra kerül.
Szinte fitymáló közöny van az orrára írva. Szaglászik a földön, oldalt nézeget, de közeledik a kis madárhoz. Az meg csak billeg nyugodtan, de szemeit – azt a két kis fekete gyöngyszemet – le nem veszi a komáról egy pillanatra sem.
Puff! A róka két elsõ lába pontosan a göröngyön van, melyrõl a hantmadár fellibbent, és megint csak pár lépésre szállt le, de most már felé. Talán itt van valahol a fészke, és azért játszik a rókával, hogy arról elterelje a vészt? Nem tudom.
Annyira lekötött a kis madár veszélyes játéka, hogy szinte megdöbbenek, amikor a rozson túlra nézek, hol ott áll száz lépésre a bak. Sajnos, nagyon közel a rozshoz, hoy a fejébõl is csak alig látok valamit.
Nem baj, vigasztalom magam. A rozs úgysem kell neki, s ha beljebb megy a bükkönybe: az enyém.
A róka most hibázta el harmadszor a madarat, de már nem érdekel, inkább idegesít. Mit szamárkodik itt alattam, hiszen nyilvánvaló, hogy a madár bolonddá teszi. Még ha valami kölyök lenne…, de egy ilyen kiérdemesült családanya…
A bak nem mozdul el a rozstól. Néha eszik egy keveset, de inkább figyel. Valószínû, hallja a róka mozgolódását. Néha látom agancsát, mely nem hosszú, de szép vastag, gyöngyös. Haj, de szép gyöngyös! Próbálom megcélozni, de testébõl nem látok semmit. Vaktában meg csak nem lõhetek…
Megint mozog a rozs, s erre a mozgásra most már hárman figyelünk. A madár, a róka és én a vadkörtefán. Szétnyílnak a szálak, és kibaktat egy nyúl. Leül, körülnéz, billegeti füleit, de olyan bután, olyan vaksi közönnyel, mintha az õ bõrét semmi, de semmi veszély nem érhetné. Talán elnevetném máskor magam, de most a bak megszerzése remeg bennem, a sok kudarc, a szép gyöngyös trófea, hát nem vagyok fogékony a humor iránt.
A bak megint figyel, a róka lehasal, és csak úgy szikráznak szemei. A kis madár halkan csettent néha, talán ezt a bamba kanálfülût figyelmezteti a veszedelemre, én meg azt sem tudom, hová nézzek, mert féltem a bakit is, hogy kilép a takarásból, és elkések a lövéssel, de meg a nyúl sora is érdekel. A bak még mindig takarva áll, így hát a nyulat nézem, mely végre megértette a hantmadár figyelmeztetését, és felül két lábra. A róka még jobban lelapul, de úgy látszik, megmozdulhatott valamelyest, mert a nyúl észrevette, és ész nélkül vágtat vissza a rozsba. A rozs túlsó oldalán bakom felveti fejét, és megrémülve a feléje törtetõ zizegéstõl, elugrik, de olyan szerencsétlenül, hogy nem látok belõle semmit.
Hangos csörtetése ide hallatszik még egy darabig, aztán csend.
Most érzem csak, hogy mennyire nyom az ág, a kényelmetlen üléstõl mily fáradt vagyok. Bosszút lihegve nyitom ki a zárócsapot puskámon:
- Megállj, róka!
De aztán mégiscsak meggondolom a dolgot. Nem szabad igazságtalannak lenni. Nem a róka a hibás, hanem a nyúl. Felverném az egész környéket lövésemmel, és még el is hibázhatnám az anyót, ki már a tábla vége felé ballag, és biztosan szidja magát, hogy lepocsékolta idejét ezzel a piszlicsáré madárral. Mit is akart tulajdonképpen vele? Hazavinni? Nem, erre gondolni sem lehet. Hat éhes száj várja otthon a falatot… Bizonyára éhes az öreg szuka, hiszen hat helyett dolgozik, és neki csak a maradék jut… Gond, gond! Ösztövér teste már alig látszik ide, amint lépésrõl lépésre beballag a sötétedõ homályba.
Mérgesen mászom le a fáról, ide se jövök egyhamar! Csendesen mozgom azért, mert mégis…, ha vasárnap mégis eljönnék…
Hûvös szellõ jön kelet felõl, és a zizegõ kalászerdõk meghajolnak nyugat felé, mintha az estét köszönnék lágy bókolással, melynek hangtalan, fekete hullámai telefolyták már a völgyeket.

Fekete István: Május

Erdõn visz át az út. Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fûszálak nõttek rá, és én csak lépegetek csendesen a május allelújás országában. Süt a nap, vidám üzeneteket kiáltanak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos bankák is valahol a legelõ szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán, be a májusba és ki a májusból.
Csupa békés zsongás az erdõ.
Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az idõt, megállítani a felhõket, álmokat és éveket.
Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú katicabogarak a toronyõrök.
Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdõt, megrántják a kis bogarak a pókhálókötelet, és kling-klang megszólal a májusi erdõk harangja: a gyöngyvirág.
Aztán megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de el is visz magával az örök menyasszony, a hûtlenül is hûséges, magát mátkacsókra kínáló, gerleszavú – május.

:)

Fekete István: Április

A tavasz eleje jól kezdõdött. Sok esõvel. Megmozdult a vetések és rétek világa, zsendültek a füvek és fák, sárgult a gólyahír, és a békanemzetség zenekara már összetanult muzsikával köszöntötte Szent György havát, mely tudvalevõleg egyúttal a Bika hónapja is.
Szomszédunkba megjöttek a gólyák. Hárman. A harmadik lehet idegen is, lehet, hogy a tavalyi fiakból való, de a fészek békéjét alaposan megzavarta. Csak azért is odaszállt a régi pár mellé, alig tudták kiebrudalni. Állandóan a kémény körül keringett, és látható irigységgel szemlélte a másik kettõt, akik hangos kelepeléssel és összebújással igyekeztek bizonyítani, hogy a házibarát intézményét nem hajlandók gólyailag tisztességes állapotnak minõsíteni. Ez azonban nem zavarta a házibarátjelöltet. Leszállt a szomszéd kéményre, és várt. Rosszul tette. Mert a „tisztességes” pár erre olyan szerelmes jelenetet rögtönzött, hogy a harmadiknak a könnye csoroghatott belé. El is szállt undorral. Ezt már nem bírta ki. Azóta nem láttam.
A régi pár pedig – miután a kisgólyák alapját lerakta – tatarozni kezdte a fészkét. Ezt onnét tudom, hogy bátyám egyik reggel mély meggyõzõdéssel szidta a gólyák minden le- és felmenõ nemzetségét, mert hogy: elviszik egy szálig a fészkünket…
Ebbõl látható, hogy nekünk is van fészkünk, nem csak a gólyáknak. Ez – hogy úgy mondjam – privát fészek. Építése három éve kezdõdött. Mindig szerettem volna udvarom táján gólyafészket, mert részint – szakértõk szerint – ilyen házba nem üt a mennykõ, részint pedig a gólyafészek a békesség és a konzervatív, csendes jólét jele… Mennykõmentesség és békés jólét – egy gólyafészekért – igazán megéri!
Három éve tehát feltettünk egy rossz kocsikereket istállónk ormára, mert a gólyaszakértõk szerint nincs az a gólya, amely az ilyen kerék felett elrepüljön komoly fészeképítõ szándék nélkül.
Nem mondom: meg is nézték a gólyák a kereket, de valami hiányossága lehetett, mert le sem szálltak rá, s így gólya nélkül maradtunk.
Alig múlt el a tél, már újabb tanácsaim voltak. A kerékre egy jókora használt kosarat helyeztünk. A kosár birtokáért – szakértõk szerint – véres gólyacsatáknak lehetek szemtanúja, mert ilyen fészekért messze özönlenek piros lábú gólyavitézek és –asszonyságok…
Sajnálom, de semmiféle gólyaháborúról nem számolhatok be. A kereket még csak megnézték, de a kosár felett olyan semmibevevéssel szálltak el, mintha az a világon sem lett volna. Talán azt hitték, nem komoly dolog az egész, a kosarat csak ottfelejtette valaki…, de majd elviszi, ha a szegény gólya belerakta tojásait… De a szegény gólyának is van ám esze, és vigyáz a nemzedékére!...
Szerettem volna a kosarat földhöz vágni.
Újra eltelt a tél, és a békés, mennykõ nélküli jólét kívánása újra felburjánzott bennem, mint az árnyékban a bürök.
Ne aprózzuk a dolgot – gondoltam –, és egy olyan gólyafészek került nádas tetejû istállónk ormára, hogy szinte kedvem lett volna beleülni. Alul a kerék, rajta a szétmállott, nagy kosár. Ezer ággal és boggal és mindennel, ami egy gólyaotthon kelléke lehet – a fészkek fészke…
Titkos gondolatom pedig az volt, hogy a szomszéd gólyái, ha ezt meglátják, egy pillanatig sem tanakodnak, hanem saját öreg tákolmányukat otthagyják, és beköltöznek ebbe a gyönyörûségbe.
Velük – természetesen – a jólét stb.
A gólyák megérkeztek, és „egyelõre” a régi fészekbe szálltak meg. Másnap messzelátóval figyeltem õket. Látszólag pihentek, de közben sûrûn átpislogtak az új fészekcsodára. Aha!...
Délelõtt már átszálltak, és innét nézték a régi fészküket, mely gyenge dolog volt a miénkéhez képest, ezt a vak is láthatta.
Délután arra mentem haza, hogy feleségem elõadást tartott a gyerekeknek a gólyákról, melyeket „édesapátok átparancsolt”. …Derék asszony! Növeli a tekintélyemet…
És ma reggel beütött a mennykõ!
A gólyák elkezdték bontani a fészket. Nem ám a régit. Fenét! Az újat. A fészekremeket. Az enyémet… Szálanként húzogatják ki az alkalmas ágakat, és viszik a szomszédba, régi fészküket kijavítani. Mintha a hajam huzigálták volna. Néztem egy darabig ezt a barbárságot, aztán elkezdtem hessegetni õket. Mégiscsak aljasság! Ha nekik nem kell, hagyják békében. Van még becsületes gólya, aki szívesen eljönne hozzám házi gólyának.
A gólyák azonban nem zavartatták magukat. Elrebbentek, de visszajöttek, és az én csodálatosan szép fészkembõl megrakták a magukét.
Feleségemnek pedig megmondtam, hogy a gyerekeknek azt kell mondani, hogy a gólyákat „visszaparancsoltam”, mert rosszak voltak.
Az asszony gúnyosan mosolygott… (Ezt a mosolyt majd a tavaszi kabátvételnél eszébe juttatom!)
És most itt állok gólya, fészek és tekintély nélkül.
De azért nem haragszom rájuk!
.
.
.
.

Fekete István: Szeptember

Õszi hálót szõnek már a pókok,
vizek tükrén vándor csillagok.
Bokrok árnyában üresek a fészkek,
mint az erdõ szélén nyári kis lakok.

Szõlõhegyen a rizling meg a saszla
cukrot szûrnek a napsugárból.
Hasad már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.

Levegõben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
kinyílik a zsúpos présházajtó,
s régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék,
hûvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek majd mind az utak...
Nem marad más, csak a csend és álom,
mohos tetõkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.

"Ilyenkor - így karácsony táján - a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élõbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idõk és elmúlt barátok halk, puha ölelése."
(Fekete István)

"Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt idõt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegõ fényében.

(Fekete István)

Na, hallod, nem jó azt gondolni, hogy miattam egy egész család éhezik. :P :)
Köszönöm az ajánlatot, valamikor oda is ellátogatok, biztosan érdekes lesz számomra.

Ma egy kicsit /sajna, nem volt több idõm/ "Lutráztam"... de jó is újra olvasni. :)
Még nem kerestem meg a Tarka rét- ben a novellát, de nem felejtettem el.

Azt hiszem, nem vagyok olyan nagy "rajongó", mint Te, annak ellenére mondom ezt, hogy hozzád hasonlóan, nagyon sajnálom, hogy nem találok már olyan mûvét, amit nem olvastam. :(
Nagyon szeretem az írásait és tisztelem, mint embert. :)
De más írókkal kapcsolatban is, akiktõl szintén sokat "kaptam", vannak hasonló érzéseim - ezért eléggé megosztott a rajongásom...