Buddy Endre

Amikor azt hiszed, kiszabadultál, akkor vagy benne

George Lucas fiatalkori sci-fijétől két görög festő rivalizálásán át addig, hogy létezik-e a piros pirula. Van-e kiút a falanszterből vagy a mátrixból?

George Lucas még a hetvenes évek elején, az Amerikai graffiti és a Star Wars előtt, fél lábbal a főiskolán készített egy disztópikus sci-fit THX 1138 címmel. Nem aratott vele nagy közönségsikert, a kritikusok is csak félszívvel szerették, ma már persze kultikus státusza van.

A THX 1138 a 25. században játszódik, amikor az embereket az androidrendőrség drogokkal tartja kontroll alatt, a kihágásaikat brutális kegyetlenséggel büntetik, megvonják tőlük a szexuális szabadságot, miközben a hangszórókon más se szól, mint az, hogy milyen csodálatos és örömteli a föld alatti világban élni. A falanszter-világban nem léteznek családi kapcsolatok és egyéniségek: mindenki fejét kopaszra borotválták, az emberek név helyett pedig betűkből és számokból álló azonosítót viselnek.

A főhős, akit Robert Duvall alakít, társa, LUH 3417 biztatására abbahagyja a kötelezően előírt tudattompító drogok szedését. THX és LUH hamarosan szerelembe esnek, és az első aktusra is sor kerül közöttük. A többit talán ki lehet találni. Ebben az orwelli világban, ahol a szerelem és az egyéni érzelmek tiltottak, a két főhős magukra vonják a rendőrség figyelmét.

Jelenet a THX-1138 c. filmből. Forrás: Warner

 

George Lucas 1971-es filmje nyomasztó disztópia – a díszletek szinte kizárólag fehér, végtelen terekből állnak, a kínzóknak nincsenek arca, a szenvedéshez nem tartozik vér. Bár elsőre úgy tűnhet, az alkotás nem több, mint George Orwell-utánérzés, az 1984 laza parafrázisa, érződik rajta a tehetséges rendező keze nyoma, egyfajta tisztaság és őszinte melankólia –

Lucas filmje a kornak szólt, annak a jelenségnek, hogy Amerika a hatvanas évek végére felébredt a hippiálomból, és azt nem pótolta semmi mással, csak öncélú fogyasztással, kíméletlen haszonelvűséggel, örömtelen örömhajhászással.

Az élményt Lalo Schifrin zenéje teszi hátborzongatóvá, a láttató kamerabeállításokból és a rendező abbéli ügyességéből, ahogy az üres tereket használja a hozzáértő talán már sejthette, hogy Lucas – a következő évtizedben legalábbis biztosan – meghatározó alkotója lesz a filmszakmának, a színészek meg, akik látták, hogy a fiatalembert jobban érdeklik a kütyük, azt is észrevehették, hogy nem ő a század legjobb színészvezető rendezője. (A visszaemlékezések szerint Lucast tényleg nem érdekelték a színészek, gyakran még azt is elfelejtette, hogy a jeleneteket el kéne próbálnia Duvall-lal és a női főszerepet alakító Maggie McOmie-val.)

A film végén THX-nek sikerül kimenekülnie a falanszterből. A zárójelenetben – elnézést a spoilerért, de hát ez egy több mint ötven éves film! – a főhős kijut a felszínre, és miközben a háttérben Bach Máté-passiója szól, először látja a lenyugvó napkorongot a látóhatáron. (Ez a jelenet egyébként egy az egyben visszaköszön a Daft Punk Get Lucky című albumának borítóján, de nem tudjuk, a hommage szándékos volt-e a zenészek részéről.)

A film egy pontján már elképzelhetetlen, hogy a cselekmény máshova lyukadjon ki, mint a főhős kiszabadulása, kimenekülése a falanszterből, és a sci-fi irodalomban bőven találunk példát hasonlóra. A leghíresebb talán Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regénye, amelynek tűzszerész-főszereplője kijut a városból, és találkozik az emberekkel, akiknek nem tilos könyvet olvasni. De ilyen a Mátrix első része is: Thomas Andersont választás elé állítják a pirulákkal, és a piros tabletta azt ígéri, hogy kijuthat a rendszerből. A kérdés persze nem az, hogy miként:

sokkal inkább az, hogy egyáltalán lehet-e.

Létezik egy ókori történet két festőről, Zeuxisról és Parrhasiusról, akik azon versengtek, ki tud élethűbb festmény alkotni. A legenda szerint Zeuxis olyan élethű szőlőszemeket pingált, hogy a madarak fel akarták csipegetni őket. Egyik nap a festő átment a vetélytársához, hogy megnézze, min dolgozik. Parrhasius műtermében egy fátyollal letakart festményt talált. Amikor megkérte társát, hogy vegye el a fátyolt, kiderült, hogy az maga a festmény, Parrhasius a fátyollal letakart vásznat is megfestette. Zeuxis elismerte a vereségét.

A történet, amit Plinius fedezett fel, azért jut eszembe, mert jól illusztrálja azt a jelenséget, ami a THX 1138 végén felmerül.

Mi van a fátyol alatt? Mi van a falanszteren túl?

– kérdezzük, amikor a főhős kijut a felszínre, de válasz nincs, csak felgördülő stáblista. Az igazság talán az lenne, hogy a naplemente, a falanszter bejárata, a felszín, a szabadság maga is a rendszer része, végpontja és betetőzése, olyan pont, ami mögött már nem létezik semmi. A fátyol maga a festmény. Amikor erről beszélünk, ugyanarról a kérdéskörről beszélünk, amiről Karl Marx, Jacques Lacan és Slavoj Žižek – három filozófus három különböző generációból – „beszélgetett”. Marx még úgy tartotta, hogy az ember levetheti az ideológiát, akár ha feladná a téveszméit. Lacan és Žižek azonban már arról beszéltek, hogy ideológia nélkül nincsen jelentés, anélkül nem lehet látni és értelmezni. (Ugyancsak Žižek példája Elpusztíthatatlanok című 1988-as sci-fi akciófilm, amiben egy különleges szemüveg megmutatja a dolgok valódi természetét: nem véletlen, hogy a „valóság” megpillanatásához a szemüveg viselésére, nem pedig a szemüveg levételére van szükség.)

Hiába látjuk a THX zárójelenetében a képet, amikor a főhős feljut a „valós világba” – ez a világ valójában nem létezik.

„Amikor azt gondoljuk, hogy kiszabadultunk belőle, az álmaink által, akkor vagyunk benne”

– mondja Žižek arról, mit jelentene elhagyni az ideológiát és a rendszert. 

A THX 1138 végsősoron ennek az illusztrációja, bár nem vagyok benne biztos, hogy az ideológia levetkezésének kritikája szándékos volt Lucas részéről. THX kijut a felszínre, de a történetnek itt véget kell érnie. Mi is történhetne? Talán bolyong a sivatagban, és ha túléli, esetleg társakra talál, újra egy másfajta történetben találja magát, egy másik rendszerben és más viszonyok között, amiből újra szabadulni akar.

George Lucas később elmondta, hogy a THX 1138 – ahogy minden sci-fi – nem a jövőről szólt, hanem a hetvenes évek jelenéről, ami azóta is tart: arról, hogy a modern világ önkívületben tartja az embert, miközben gazdasági hasznot csinál belőle, és megfosztja önmagától.

A rendszerből kitörő egyén mítosza azóta is tartja magát.

Most éppen a fogyasztói kapitalizmusnak ácsolnánk koporsót, de hiába halljuk youtuberektől, bloggerektől, íróktól, költőktől, hogy a materializmusnak, a tőkeközpontúságnak véget kell vetni, végül őket is megveszi a rendszer – ahogy Lucas is megcsinálta a maga blockbustereit, és Star Wars-filmekből, no meg akciófigurákból és egyéb merchandise-termékekből csinált vagyont. Azt hiszem, erre mondta Hamvas Béla:

„Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.”