[img id=430943 instance=1 align=left img]Az Aprószentek, ahogy a fülszövegben is szerepel, kicsit talán tényleg a magyar Hidegvérrel. A két könyv hasonlít egymásra: a szerző itt is, ott is egy gyilkosság nyomába ered, a valóság egy tragikus szeletét választja ahhoz, hogy műalkotást hozzon létre. Elutazik a helyszínre, megkeresi a régi szemtanúkat, riportokat és jegyzeteket készít, dokumentál, minden részletet alaposan szemügyre vesz.

Vannak különbségek persze.

Először is: míg Capote sikeresen befejezte – igaz, óriási művészi küzdelmek árán –, a maga munkáját, addig Rubin Szilárd sohasem ért a végére. Éppen ezért az Aprószentek kevésbé kiérlelt szöveg, mint Capote műve. De talán épp a töredékesség és balladai homály képes igazán megragadni a törökszentmiklósi rémtörténet feldolgozhatatlan misztikumát.

Másodszor: Capote nem évekkel később próbálta felderíteni, hanem a jelenidőben követte figyelemmel a holcombi esetet és többször találkozott is az elítéltekkel A szerző és a gyilkosok között megteremtődött emberi viszony, az ebből származó társadalom-lélektani gondolat és létfilozófia a regény fő tárgya. Rubin Szilárd viszont sohasem találkozott Jancsó Piroskával. A szerző évekkel a gyilkosságok után pillantja meg a fiatal lány portréját, aki 1953 és 1954 között 5 kislányt gyilkolt meg és ásott el törökszentmiklósi házuk régi kútjába.

Az Aprószentek szerkezeti sajátosságai több helyütt mégis emlékeztetnek amerikai rokona montázstechnikájára, bár ez talán a gondos szerkesztésnek is köszönhető. Mintha mozaikszerű történetet látnánk filmen: időben és térben ugrálva, szinte asszociatív technikával, mégis jól követhető elbeszélői íven haladunk előre és ismerjük meg a szörnyű eseményeket, amelyek simán elérik a Hidegvérrel feszültségét és iszonyfokozatát, sőt némely ponton talán meg is haladják azt.

A szerzőt itt is a gyilkos személyisége izgatja elsősorban. Ahogy Capote, úgy Rubin Szilárd is megszállottan igyekszik hőse közelébe férkőzni. Árnykép után rohan, akit legfeljebb tanúk és képek, beszámolók idézhetnek meg, akivel személyesen csak a saját vízióiban beszélgethet, akit mégis létezése kulcsának érez. Megmagyarázhatatlan kíváncsiság, szinte már fanatikus vonzalom lobog benne a gyilkos lány iránt. A lány, akit 1954-ben kivégeztek, kulcsfontosságú szerepet tölt be a szerző életében.

[img id=430963 instance=1 align=left img]Hogy miért ilyen fontos neki, nem tudhatjuk biztosan. A szöveg egyik legfontosabb eleme, hogy Jancsó Piroska motivációja mindvégig megnevezetlen marad. Talán azért foglalkoztatja őt a lány ennyire, és erre maga a szerző tesz félreérthetetlen utalásokat, mert Rubin hitt az ártatlanságában. 

Úgy vélte, a valódi tettesek az akkor nálunk, Törökszentmiklós környékén is állomásozó, fiatal lányok szexuális szolgáltatásait élvező szovjet katonák voltak, akiket persze, lévén a megszálló hatalom emberei, nem hurcolhatott meg az akkori magyar állam. Ezzel a prekoncepcióval persze amúgy is szükségszerűen sérül a mű esztétikai hitele.

De leginkább talán azért kötődik a lányhoz, akit egy látomás szerint „farkasok neveltek”, mert ő valójában Rubin démona. A pusztító erő, amelyben írói énje megtestesül és széthull. A teremtett fikció, amely mindent egyesít magában: az időt, a múltat, írói és emberi kudarcait, a beteljesületlen vágyakat, és a kísértő halált.

Tulajdonképpen mindegy: az Aprószentek így is meglepő teljesítmény a 2010-ben elhunyt szerzőtől, aki a kánonból kiesett, de a Csirkejátékkal végre feltámadt. Egy fontos írói pálya nagyszerű lezárása, amely, ahogy Capote műve is, hatalmas akarat, temérdek idő és energia árán jött létre.

Egy izgalmas művészi kudarc töredékben maradt lenyomata, amely nemcsak krimi, thriller és horror egyszerre, hanem lélektani próza, halálregény, csipet költészet, sőt kegyetlenül pontos kortörténeti dokumentum, társadalomrajz és szociológiai tanulmány az ötvenes évek vidéki Magyarországáról. Lehet, hogy befejezetlen és nem tökéletes, de aki hajlandó felfedezni, és később Törökszentmiklósra vetődik – biztosan megérinti a borzalom levegője.