Abraham, az igazságos

  • Huber Zoltán / Prizma

Új-Hollywood egykori csodagyereke, az ipari filmtermelés biztos kezű slágerkovácsa a kilencvenes évek közepe óta már két oldalról ostromolja a spielbergi giccs csúcsait. Miközben menetrendszerűen érkeznek a különc figurákra húzott, negédes meséi, a rendező "történelmi midcult" címén vonzó, nézőcsalogató árucikké egyszerűsíti a múlt meghatározónak gondolt eseményeit. Bár ez a vonal látszólag Spielberg “komolyabb” oldala, közelebbről megvizsgálva a Ryan közlegény megmentése nem sokban különbözik a Hadak útján állathőssel elmesélt, háborús gyerekfilmjénél. Az alkotó fényesre csiszolt történelmi tablói nemcsak azért problémásak, mert esztétizálják és képeslap-élményekké varázsolják a gyakran kifejezetten szörnyű eseményeket. Történelemszemléletének nagy ellentmondása, hogy az eposzi igényű drámái a számtalan figura és mellékszál ellenére is egyszavas tanulságokkal, a leszűkített, elnagyolt és gyakran pontatlan válaszokkal bombázzák a közönséget.

Spielberg szándéka szerint tanít, feltár és elrettent, ám valójában még akkor is szórakoztat, ha a múlt legsötétebb foltjaihoz nyúl. Bármennyire is paradox, a Schindler listája fekete-fehér képei egyértelműen kellemesek a szemnek, a normandiai partraszállás elsöprő audiovizuális orgiája pedig egy hiperrealista fps-játékká szelídíti a brutális világháborús vérfürdőt. A sajtófotózás régi dilemmája már, hogy az ábrázolásmód óhatatlan szépségei trivializálják és eltávolítják a horrorisztikus eseményeket – ám Spielberg egysíkú értelmezései mindezt még azzal is megfejelik, hogy az instant feldolgozás, a felszínes tudás hamis illúzióiba ringatják a nézőt. A holokauszt, a világháború vagy a rabszolgaság összetett kérdései puszta szlogenekké, szerencsesüti-bölcsességekké egyszerűsödnek, és így tovább sulykolják a nyilvánvalóan jó szándékú ám alapvetően káros közhelyeket. Az Egyesült Államok egyik legfontosabb elnökéből már-már népmesei hőst faragó Lincoln tovább halad a kitaposott alkotói ösvényen, és nem a politikus portréját, hanem a fehér bűntudattól fűtött, rendkívül népszerű Lincoln-mítoszt fényezi tovább.

A hazájában éppen mostanság kisebbsége kerülő, ezért lappangó indentitásválságba kerülő fehér középosztálynak természetesen szüksége van az efféle önbizalomfröccsökre. Spielberget nem érdeklik a rabszolgaság különböző vetületei, nála a szégyenteljes intézmény egyenlő az elnyomással, ami rossz. A patkányarcú déliek természetesen elmaradott népek, míg a vonakodó ellentábor eltévelyedett, szűk látókörű vagy korrupt politikusok hangos hordája – de szerencsére akad itt egy csapat mindenre elszánt, jó szándékú protestáns fehér ember, aki szembeszáll velük. Az elnök és pártja a saját bölcsességüket követve visszaadják a feketéknek a szabadságot, akik oktalan gyermekként a karzatról figyelik, ahogyan az okos “felnőttek” döntenek végre felettük. Kiderül, hogy Lincoln nagyon jól tud sztorizgatni, és végül sikerül meggyőznie az értelmesebb társait, hogy a rabszolgaság eltörlése a helyes út. Az elnök beszédekkel és anekdotákkal megrajzolt portréja éppen annyira elnagyolt, mint az egész kérdéskör bemutatása: a hórihorgas Lincoln Igazságos Mátyásként intézi az ügyeket, álruhában szavazatokat szerez és megsimogatja a pórnép buksiját.

A Lincoln egyik nagy meglepetése, hogy Spielberg hihetetlenül unalmas drámát kerekít a potenciálisan izgalmas és kétségtelenül fontos történelmi események köré. A közel két és fél órás, kellemetlenül hosszú játékidő a legendás alkotmánymódosítás folyamatát mutatja be, nagyrészt a modoros dialógokra, a tévedhetetlen elnöki jellemvonásokra építve a narrációt. A szavazás azonban korántsem elég súlyos dramaturgiai csomópont a nézői figyelem fenntartásához, különösen azért, mert a résztvevők nem vitáznak, hanem az üres közhelyeiket puffogtatják. A rendező ráadásul egy jó óra után elkezdi begyújtani a patetizmus rakétáit is: Lincoln egyre többet és egyre emelkedettebben szónokol, a háttérben finoman rákezdik a vonósok, majd a kamera is közelíteni kezd a szenvedélyes arcokra. Spielberg erre még egy kínos magánéleti szálat (Lincoln jó apa és férj, hihetetlen!), illetve egy feleslegesen elnyújtott, tripla-finálét is rápakol. A nagy felszabadítás után van még tábornokos menőzés, majd a fekete szolga párás szemmel figyeli, ahogyan a nagy ember elindul arra a hírhedt színházi előadásra. Az alkotóknak azonban még ez sem elég: a gyertyalángra montírozott arcképpel ellentmondást nem tűrően az arcunkba dörgölik, milyen nagy szellem távozott az élők sorából.

A fájdalmas manírok, a giccses kliséhalmok mellett egyedül az szolgáltathat némi izgalmat, hogy a kortárs amerikai színjátszás krémje vicces pofaszakállakkal jelenik meg a vásznon. Daniel Day-Lewis, Tommy Lee Jones, James Spader és Sally Field mind nagyon jók, ám gyakran ők is megszenvednek az egydimenziós jellemekkel, a szájukba adott üres szólamokkal. A Lincoln csöpögős tablója nyilvánvalóan fontos visszaigazolás az amerikai átlagnéző számára, hisz Spielberg a csillogó arcél ürügyén az Egyesült Államok finom felsőbbrendűségéről, a politikai berendezkedés hatékonyságáról, a demokrácia tévedhetetlenségéről mesél. A rendező vitatható ábrázolásmódja a célközönség felől talán igazolható, és a történészeket is vigasztalhatja a tudat, hogy az érdeklődőbb néző a film után vélhetően belenéz a hitelesebb forrásokba is. Az Atlanti-óceán innenső partjáról szemlélve azonban a Lincoln nem egyéb, mint egy hosszúra nyújtott, unalmas és émelyítően hamiskás tanmese.

Swing Karácsony Gájer Bálinttal
Swing Karácsony Gájer Bálinttal

Gájer Bálint először ad koncertet a MÜPÁ-ban december 7-én.

Jegyvásárlás