Így kell ezt. Csak semmi cicó, oda kell vágni határozottan, nem tisztelve senkit és semmit. Persze, Matt Stone és Trey Parker a South Parkkal meglehetősen feladták maguknak a labdát, amit leütni csak akkor lehet, ha nagyon magasra ugranak. Viszont könnyen megjátszható alibi-játékkal meg minek kísérletezni...
Nos, a fiúk oda is vágnak. Ez a film persze ízig-vérig amerikai, nem is születhetne meg ilyesmi egyetlen túlpörgött Amerikán kívüli, vagy akár földönkívüli agyban sem. Vagy ha megszületne, nem lenne hiteles, hiszen pályán kívülről bekiabálni elég súlytalan dolog, ugye. Emlékszünk, a South Park című rajzfilmsorozat, valamint hozadékaként a két mozifilm elsősorban az amerikai társadalom visszásságait karikírozta ki bő gyomortartalom-ürítéssel és egyéb emésztési végtermékekkel, persze nem esztétikai, jobban mondva anti-esztétikai, mint inkább hangulati aláfestő elemként. Mások szerint szimpla kreténséggel, lelkük rajta. Bizonyos körökben a siker kultusz tárgyává emelte a sorozatot, míg bizonyos körök egyenesen a Sátán rajzfilm-rendezői aspirációjáról beszéltek. Na ja. Gyanús is az, ami mindenkinek tetszik. Nem árt tisztán látni, erre sarkall Stone és Parker új filmje is.
Olvasatuk szerint a dolgok a következőképpen zajlanak a világban: először van ugye az Amerikai Egyesült Államok, másodszor vannak a nyugati világ jólétbe szenderült államai, ők nem lényegesek ez alkalommal, úgyis azt teszik, amit az USA diktál, harmadrészt van a Harmadik Világ, vagy a világ szegényebb, de legnépesebb harmada. Itt élnek a terroristák, akik megelégelve sorsuk sanyarú voltát, világuralomra törő zsebdiktátor hisztérikus visítozását prófétájuk szent szavainak vélve harcot hirdettek az ördögi ellenség, az USA ellen. Itt-ott robbantanak, ami azt eredményezi, hogy USA, mint a világ önjelölt rendőrsége mi tagadás, oktalan céltudatossággal, de hatékonyan rendet rak. Hogy ez mennyire van messze az igazságtól, azt mondja meg az, aki tudja mi az igazság...
A filmben az összes szereplő a szó szorosan vett, de az átvitt értelmében is felülről drótok segítségével mozgatott marionett-bábu. Bábuk a világrendőr szuperkommandó hatalmas üvegszemű marcona harcosai, bábu a "Terroristasztán" összes lakosa, és bábu a valóságban is szeretett vezető észak-koreai zsebdiktátor, Kim Dzsong Il is. De bábukból áll az amerikai Bush-ellenes tömörülés is, a világ legjobb színésze, Mr. Alec Baldwin (sic!) vezetésével, hogy kapjanak ők (a globalizációellenes, öko-biodivatmajmoló, és más alternatív mozgalom jóllakott és unatkozó követői) is egyet. Azt hiszem a világ filmtörténetében először készült egész estés marionett-film, de ez mellékes. Bravúros a marionett-technika választása, hiszen a film témájához egyedülállóan kapcsolódó, gazdagon áthallásos közeget biztosít, a vélt-valós valóság és a film világa között. És bravúros a film kivitelezése is, hiszen az alkotók valószínűleg egy darab digitális effektet sem használtak, ami a mai korban minimum tisztelendő, ráadásul nem lebecsülendő mértékű sziszifuszi munkát sejtet.
Az pedig, hogy a film érzelmi és dramaturgiai csúcspontjában a főhős, a színészből lett világmegmentője (Reagan, majd Schwarzenegger, sic!) sorstalanul áradó émelyítő zenére sugárban szabadul meg belső kétkedéseinek emésztése közben bekövetkezett alkoholizmusából fakadó gyomortartalmától, a South Park rajongóinak már várt esemény. Azok, akik az efféle sajátos humornak nem kedvelői, ekkor már úgyis elhagyták a termet. A film végén látható acélos stáblista alatt pedig a végig kitartó okosokban különös boldogságérzet keletkezhet, élnek még gondolkodó emberek a nem éppen erről az oldaláról ismert Amerikában is, akikben még lehet bízni. Azt a nyilatkozatot, amelyet a filmet rendező Parker tett, miszerint ez volt az utolsó filmjük, nem kell komolyan venni, hiszen ugyanezt mondta akkor, amikor a South Park nagyobb, hosszabb és vágatlanabb részét fejezték be. Úgyhogy, van remény!
