A Die Hard: filmtörténeti tesztoszteron-fürdő. Csodásan erős sugarú. Férfiszaga van. Rohadtul menő. Az élmény többedszeri újraélése (újraszagolása) esetünkben persze még a szokásoshoz képest se okozhat meglepetést – inkább, vagy elsődlegesen, a viszontlátás (szaglás) örömét adja. Találkozunk egy régi ismerőssel, s boldogan nyugtázzuk, hogy nem véletlenül lett a haverunk. S okkal-joggal haragszunk rá most, hiszen elfeledte, ki is volt ő 1988-ban.
McClane, te drága
Mert jól láttunk (szimatoltunk) annak idején; nem hazudott az első benyomás. Meg a sokadik se. Hisz a Drágán add az életed első része, s akkor mondjuk fel a leckét is, elsősorban McClane figuráját tette hozzá az akciófilm műfajához: azt a fickót, aki úgy nyer tutira, hogy akár veszthetne is. S ez az illúzió, ez a hazugság, ez az „akár” volt az, amitől igazán izgalmas a móka a Nakatomi-toronyban. És sokadszor is az tud lenni. Persze, ahhoz, hogy a 2015-ös szem (és orr) se keresse a kompromisszumokat a vásznon, kellett az is, hogy John McTiernan stábja látványban, ritmusban, szókimondásban is feszegesse az akkori határokat: a korszak fősodorbeli akciófilmjeiben ritkán hangzott el ennyi őszintén indulatos fuck, s bizony csontok is úgy törnek a közelharcokban, a hús is úgy szakad a golyózáporban, ahogy azt csak utánozni érdemes.
McClane, te hűtlen
A Die Hard felett nem járt el az idő – mert egy szerencsés szerencsétlennek szurkolni igencsak időtlen elfoglaltság. A McClane nyakába szakadt, brutálisan szórakoztató infernó már akkor idézőjelesen hatott, amikor még nem is igazán lehetett tudni, hogyan működhet az irónia az ilyesfajta látványfilmekben. Bruce Willis pedig már akkor megérkezett a legnagyobb eksönhirók, azaz – a filmben ilyen-olyan utalásokkal többször is megpiszkált – Stallone és Schwarzenegger mellé, amikor még meg se mosakodott filmbeli felesége irodájában. Ezen a fickón még ma is látszik, hogy már akkor látszott: ikon lesz belőle. Az is lett.
Na de aztán mi lett? Tessék, hát most nézd meg magad, John McClane! Nagyvásznon, ismét. Hogy milyen voltál akkor, amikor még csak a neved volt Bruce Willis, nem a mesterséged. Innen is láthatod legalább, mennyit vesztettél azzal, hogy ma már magasról teszel arra a McClane-re, akinek annyi mindent köszönhetsz. Jó, tudom, kösz, hogy szólsz: McClane legalább annyit köszönhet neked. Igen, valóban: az a trehány, flegmán hunyorgó mosoly, a tiéd. A tiétek. Ketten raktátok egybe. Együtt adtátok drágán. De csakis te voltál az, aki aprópénzre váltottad aztán.
Kinek ajánljuk?
- Akik látták anno moziban.
- Akik nem látták.
- Akik azt hiszik, elégszer látták.
Kinek nem?
- Akik gyűlölik az akciófilmeket.
10/10
