Együtt a banda

Gail Levin szereposztó irányításával olyan fiatal színészt kerestek a főszerepre, akiben megvan William összes tulajdonsága. "Olyasvalakire vártunk, aki nem egyszerűen felmondja a dialógusokat, hanem ő maga is nyitottan és kíváncsian figyeli a világot, ráadásul a szereplő idealizmusát is meg tudja ragadni - magyarázza Crowe. - Országszerte folyt a keresés, bár én arra számítottam, hogy végül mégis egy hollywoodi színésznél maradunk. Végül - hála Gail fáradhatatlan munkájának - egy napon belépett az ajtón, akire vártunk."
Ő volt Patrick Fugit, egy teljesen ismeretlen utahi srác, akinek bemutatkozó kazettáját a több száz jelentkezőé között találták. A hónapokon át zajló személyes meghallgatások és videófelvételek után benne találták meg a filmesek az igazán rátermett jelöltet. "Megnéztük a felvételt, és előttünk állt William Miller - mondja a rendező. - Patrick vicces volt, kicsit félszeg, és sütött róla a tehetség."
A filmesek Los Angelesbe szerveztek számára egy találkozót a rendezővel. "Patrick még sohasem járt itt - mondja Crowe -, és látszott rajta, mennyire megragadja a város. Rögtön éreztem, hogy bizonyos szempontból nagyon közel állunk egymáshoz."
Mint kiderült, Fugit képessége, hogy elragadtatott rajongónak mutassa magát, nem kívánt túlzott színészi erőfeszítést, mert - mint mondta - "végig nagyon ideges és ijedt voltam, s ez sokat segített, hogy közelebb kerüljek a szereplőhöz. Teljesen új világ tárult fel előttem, s ebben az élményben nagyon hasonlítok Williamre. Ez volt az első filmem, az első csók a vásznon, és így tovább ? Mindezt fel tudtam használni, hogy beleéljem magam William érzéseibe. Nem pontosan ugyanaz, de a hasonló érzések segítettek, és végül is bejött a dolog.
William valószínűleg sohasem járt San Diegón kívül - folytatja Fugit -, és nincsenek igazán barátai, de mivel vérbeli rajongó, nehéz lenne nem akarnia az imádott rocksztárok barátságát. Szeretné, ha beilleszkedne közéjük és jófejnek tartanák őt, de valójában egyfajta tükör számukra: William szemén keresztül azt látják, hogy ők milyenek. Aztán ott van Lester Bangs, a pártfogója, aki azt tanácsolja, hogy ne barátkozzon a sztárokkal, így aztán William valahol középen marad."
Mivel William figurája a fiatal Crowe élményein alapul, Fugit a felkészülés során beleásta magát Crowe régi cikkeibe is. Ezzel együtt arra törekedett, hogy a szereplőt saját magából építse fel, és ne a rendező utánzása legyen. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy hasson rá Crowe szenvedélyes zeneszeretete. Fugit nem ismerte a 70-es évek nagyhatású zenéjét, kivéve talán azt a néhány slágert, melyet mai napig játszanak a rádióadók. Ezen Crowe elég egyszerűen segített. "Egy csomó lemezt hozott nekem, volt köztük Led Zeppelin, David Bowie, Neil Young, The Who, Peter Frampton? Azt mondta: ?Szeretném, ha a véreddé válna ez a zene.? A szerep miatt kezdtem el hallgatni ezeket a lemezeket, de most már igazi áhítatot érzek, ha meghallom őket. A zene és a zenészek a filmtől függetlenül is életem fontos részévé váltak."
A filmbeli William számára mindezt a Stillwater együttes jelenti, melynek gitárosát Billy Crudup játssza. A színész úgy véli, Russell Hammond azért fogadja be Williamet az együttes belső köreibe, mert lát benne valamit, amivel azonosulni tud. "Russell nagyon sokra tartja a zenét, látja az értékét az életében - magyarázza Crudup. - Ugyanezt a nagyrabecsülést veszi észre a fiúban, nincs tehát abban semmi különös, hogy a zene világában olyan jól megértik egymást. Russell azt csinálja, amit szeret, de amint híresebb lesz, hirtelen azon veszi észre magát, hogy rajongói egyfajta hősként tekitnetnek rá. Izgalmas feladat volt eljátszani egy zenészt, aki váratlanul szembetalálja magát a felelősséggel - a rajongóival és az együttessel szemben -, és megfigyelni, hogyan reagál erre a változásra. A történet azt is látni engedte, milyen emberek a zenészek és a rajongóik, akik rendkívüli módon ösztönzik őket, hogy egyre jobbak legyenek. A remek sztori mellett Cameron Crowe is vonzott ehhez a munkához; nagy tisztelője vagyok és csodálom azt a képességét, ahogy a humoron át érzelmeket és igazságokat közvetít."
Crowe-nak pedig az tetszett, ahogy Crudup a rocksztár mögött lévő érző embert megragadta. "Billy intelligens, értelmes, de ellentmondásos embernek ábrázolta Russellt, akinek megvannak a maga értékei és hibái. Élő, hiteles figurát teremtett, nem egyszerűsítette le a szereplőt egy gitárral járkáló fickóra. "
A zenekar énekesét Jason Lee játssza, a banda másik két tagját pedig valódi zenészek, Mark Kozelek és John Fedevic keltették életre. "Ahogy a zenekar egyre népszerűbb lesz, úgy nő a feszültség a két frontember, Hammond és az általam játszott Jeff Bebe között - mondja Jason Lee. - Jeff észreveszi, hogy az összes figyelem Russellre irányul, míg ő fokozatosan háttérbe szorul. Ez nagyon felzaklatja, mert a zenekar olyan sokat jelent neki, Russellel való barátsága nemkülönben. A színpadon mindebből semmi sem látszik, de amikor kihunynak a fények, a problémák újból előkerülnek."
Russell életének nem ez a törés az egyetlen problémás pontja. Ott van még az együttes belső köreihez tartozó, elbűvölő Penny Lane. S hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, William is beleszeret a mindenki által csodált szépségbe. Kate Hudsont eredetileg más szerepre hallgatták meg, de a rendező később rájött, hogy Penny Lane-t egyenesen neki találták ki. "Kate felbukkanása revelációként hatott - mondja Crowe. - Megvolt benne a figurára jellemző vonzerő, kedvesség, őszinteség és sebezhetőség sajátos elegye. Pennyhez hasonlóan körülötte is megáll a levegő, ha belép egy szobába. Rendezőként legszívesebben állandóan ráirányítanám a kamerát, mert az ember le sem tudja venni róla a szemét."
Kate Hudson az ellentétes érzelmek sokféleségét találta vonzónak a szerepben. "Van valami ártatlanság ebben a lányban, bár sokat látott és tapasztalt már az életben - mondja. - Az a probléma, hogy Penny a zene világában talált otthonra és családra; s akkor hullik szét minden, amikor a dolgok többé nem a zenéről szólnak."
Fairuza Balk és Anna Paquin játsszák a zenakar másik két női kísérőjét. "Minden zenekarnak vannak rajongói, akik igazán ragaszkodnak hozzájuk, de Cameron azt akarta, hogy ezek a lányok nemcsak a bandával, hanem egymással is törődjenek. Ez valóban egyfajta családias hangulatot feltételez" - mondja Balk.
"Olyanok ezek a lányok, mint a múzsák - teszi hozzá mosolygva Paquin. - Azért vannak itt, mert szenvedélyük a zene, és támogatni akarják a zenekart, nemcsak legyeskedni körülöttük. Nem biztos, hogy a srácok értik a finom különbséget, de a lányok tudják, mit jelent ez."
William számára nemcsak a zenekar jelenti a családot, hanem a nővére, Anita (Zooey Deshanel) és az anyja, Elaine, aki még hiányával együtt is mindig jelen van a fiú életében. Elaine komolyan aggódik tizenéves fiáért, aki az utakat rója egy rockbandával, és nem is rejti véka alá előítéleteit, melyek nagyjából a "szex, drog, rock and roll" közhellyel azonosak. Anya és fia között egyre nő a távolság, melynek eredménye komikus és szívszorító egyszerre, s e hatás eléréséhez kivételes színésznőre volt szükség.
"Nagyon örültem, hogy olyen színésznőt sikerült megnyerni a szerepre, mint Frances McDormand - mondja Crowe -, mert ez a film sok tekintetben az anyám előtti tisztelgés is. Anyám a tudás harcosa volt és maradt máig, és Frances egy ilyen anyafigurát alakított. Elaine rájön, hogy bár a ?szex, drog, rock and roll? közhely sokszor igaz, mégis túlléphet ezeken egy kívülálló megfigyelő és tanulhat belőle anélkül, hogy maga is rabjává válna. Anyám eleinte csak a rock and roll árnyoldalait látta, de később észrevette az értékeit is, és ma már nagy rockrajongó."
"Nem hiszem, hogy Elaine különc lenne - mondja McDormand. - Talán én vagyok az, legalábbis az emberek ezt gondolják rólam. Azt hiszem, ő inkább eredeti. Mások talán úgy vélhetik, túl szigorú vagy elfogult a gyerekeivel, de nekem az a benyomásom, hogy egyszerűen a maga módján, az általa ismert egyetlen módon neveli fel őket. Akárcsak a fia, ő is most ?nő fel? és jut alapvető felfedezésekre önmagával és a családjával kapcsolatban. Arra tanítja gyerekeit, hogy okuljanak a hibáikból; de a történet során rájön, neki is van mit tanulnia a magáéiból."
McDormandnak a legnagyobb kihívást talán az jelentette, hogy Elaine rock and roll-lal szembeni ellenérzéseit megjelenítse. Ő ugyanis a 70-es években volt középiskolás, és imádta a hard rockot. Amikor a felvételek között Crowe zeneszámokkal igyekezett ráhangolni színészeit a jelenetekre, McDormandnak épp akkor volt a legnehezebb a szerepénél maradni. Egy napon például a Black Sabbath "Iron Man" című száma szólt, McDormand pedig felugrott, és léggitározni kezdett, a stáb legnagyobb örömére.
"Nehéz volt úgy rendezni Francest, hogy közben anyám a díszletek mellől figyelt - mondta Crowe azokról a napokról, amikor anyja is megjelent a forgatáson. - Nem lehet szabadulni a helyzet különös hangulatától. Előttem az anyámat játszó színésznő, mögöttem pedig tényleg ott áll az anyám. Nem bújhattam el sehova."
Volt még egy ember Crowe életében, aki óriási hatással volt rá és akinek "jelenlétét" gyakran érezte a forgatáson. Ő volt a ragyogó, meg nem alkuvó dalszerző, Lester Bangs. Ő az, akiben William megbízik - ahogy a fiatal Crowe is tette annak idején. "Lester már nincs közöttünk, de sohasem fogom elfelejteni - mondja a rendező. - Óriási volt. Erőteljes hangja mindig velem marad, gyakran hallani véltem most is, a forgatás során, és azt a szenvedélyt sem lehet elfelejteni."
Philip Seymour Hoffman kapta a megtisztelő feladatot, hogy eljátssza ezt a rendező számára oly fontos szerepet. "Cameron elmondta, ki volt Lester, és mit jelentett neki - mondja Hoffman. - Mikor elolvastam a forgatókönyvet, tudtam, hogy ez egyike azoknak a szerepeknek, melyeket okvetlenül el kell játszanom. Egyrészt mert Cameronnak olyan sokat jelentett, másrészt a feladat miatt, hogy hűen adjak vissza egy ilyen embert. Nemcsak magam miatt kellett jól csinálnom, hanem Lester miatt, és Cameronért is, mert a barátja volt. Mikor a díszletek közé léptem, mindig Lester lényegét, a szenvedélyét akartam megragadni, mert tudtam, hogy Cameron észreveszi a különbséget."

A film egyetlen szereplője esetében sem volt olyan fontos a valósághűség, mint a Stillwater együttesnél. Ezért Crowe a két színészt és a két zenészt "továbbképzésre" küldte. Az általuk "rock and roll iskolának" nevezett órákat Peter Frampton vezette, aki nem csupán elvont tudással rendelkezett a 70-es évek hangulatáról - tekintve, hogy maga is a legnépszerűbb sztárok közé tartozott. Frampton Comes Alive című lemeze minden idők egyik legkelendőbb koncertalbuma lett, a róla szóló cikket pedig történetesen egy Cameron Crowe nevű fiatal újságíró írta.
"Amikor a lemezt felvettük 1975-ben, a menedzsereim meséltek egy 16 éves, zseniális kölyökről a Rolling Stone magazinnál. Azt javasolták, mutassam meg neki az album anyagát, és ha tetszik neki, ő írhatja a cikket. Emlékszem, ott ültünk a stúdióban - akárcsak William a maga jegyzettömbjével a filmben -, és rögtön barátok lettünk. És most én dolgozom neki" - teszi hozzá nevetve Frampton.
"Szerettem volna, ha Peter is része a filmnek - veszi át a szót Crowe. - Mindent nagyon önzetlenül tett. A zene iránti lelkesedése mindenkit megfertőzőtt a forgatáson. Nem elégedett meg a mozdulatok és gesztusok átadásával, hanem igazi zenekarrá igyekezett kovácsolni a négy fiatalt. Hangszeres és énekórákat adott nekik, de ami ennél jóval fontosabb: rávezette őket, hogyan érez egy zenész."
Kozelek és Federich a valóságban is zenekarban játszanak basszusgitáron, illetve dobon, nekik természetesen könnyebb dolguk volt; ám Crudup és Lee most ismerkedtek a zenei alapokkal és a színpadi viselkedés fortélyaival. "Billy tudta, hogyan kell tartani a gitárt és lefogni néhány akkordot - mondja Frampton. - Tehát csak a minimumot. Nem volt túl sok időnk, ezért nem vehettük végig az összes hangot a gitáron. De annyira törekvő tanuló volt, hogy az egész szinte ösztönös dologgá vált. Hihetetlenül hamar együtt tudott játszani a zenekarral. Ami a legnagyobb örömet jelentette nekem, hogy bár a film kedvéért vette kezébe a gitárt, a forgatás végeztével sem tette le, és beállt a rock and roll gitárosok sorába."
A próbák után a San Diego Sports Arena színpadán állt először közönség elé az újdonsült zenekar. A színpad mögötti terület a korabeli plakátokkal és díszletekkel azokra a teltházas helyekre emlékeztetett, ahol Frampton, a Black Sabbath, a The Allman Brothers és mások egykor felléptek. Színes fények a színpad fölött, ahol egy csomó régi Marshall erősítő állt. Gibson és Fender gitárok várakoztak a színfalak mögött.
"Kihunytak a fények, és Noah Taylor, aki a menedzsert játszotta, bejelentette a zenekart, mire a kétszáz statiszta sikítozni és tombolni kezdett - meséli Lee. - Annyira valóságosnak tűnt az egész, hogy rögtön megugrott az adrenalinszintem. Ezt érezheti Peter és a többi zenész, ha a színpadra lép."
Crudup szintén az élmény hatása alá került, jóllehet színházi múltja révén nem ismeretlen előtte az élő közönség. "Egészen más érzés - mondja. - Amikor zenészként állsz a színpadon, az nem hasonlítható a színházban tapasztaltakhoz. Ha egy színdarabban lépsz fel, akkor nem te, hanem a szereplő áll a nézők előtt. Igaz, a végén már a színésznek tapsolnak, de az nem azonnali elismerés. Amikor először játszottunk a közönségnek, és láttam az arcokat, az egészen megindító volt. Hirtelen megértettem sok zenész viselkedését, mert rengeteg kiváltságuk van, s ezt a fajta ?hatalmat? a rajongóik ruházzák rájuk."
A leglelkesebb minden résztvevő közül Cameron Crowe volt. "Maga volt a csoda, hogy a zenekar ilyen gyorsan megtalálta saját hangját. A forgatás kezdetén attól tartottam, hogy tipikus mozis zenekarnak fognak tűnni, de alaptalan volt a félelmben. Nagyon elkapták a dolgot. Úgy néztek ki és úgy szóltak, mint egy turnézó amerikai együttes, mely újabb sikerek felé halad. Sajnálom, hogy a fiúk a forgatás végeztével négy különböző irányban válnak szét. Szerettem volna, ha továbbra is együtt játszanak."

A kor atmoszféráját nemcsak a zene idézte fel, hanem a film képi világa is, mely jórészt Clay A. Griffith és Clayton R. Hartley díszlettervezők, valamint Betsy Heimann jelmeztervező munkáját dicséri. Mindannyian célul tűzték ki, hogy eredeti formájában állítsák elő a 70-es évek elejének kulisszáit és kellékeit, mert nem a napjainkban elterjedt retrodivatot akarták követni, hanem azt akarták, hogy a néző úgy érezze, visszautazott az időben.
Crowe gyűjteménye a kor relikviáiból értékes kiindulópontnak bizonyult, emellett rendkívül sok tinédzsermagazint lapoztak át, és végignéztek számos filmet is. "Minden este 2-3 filmet néztünk meg, hogy magunkba szívjuk a kor hangulatát, kultúráját - mondja Griffith. - Láttuk többek között a Joe Cocker buszos turnéját végigkövető dokumentumfilmet, mely igen tanulságos volt."

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu