A Jékely Zoltán által Városok sűrűjében-nek fordított Brecht-drámát rövid időn belül másodszor mutatják be Budapesten, igaz, ezúttal sem az eredeti címén. Tavaly a Szkénében Szorító címen játszották, most az Egy nagyváros dzsungelében elnevezést kapta. Ám a két előadás létrehozói nemcsak arra éreztek késztetést, hogy a címet megváltoztassák, hanem arra is, hogy a szerző korai, expresszionista, songmentes darabját "megzenésítsék". A Szorító alkotói kézenfekvő megoldást választottak: későbbi Weill-songokkal dúsították a darabot. Ács János viszont Kamondy Ágnessel komponáltatott önálló zenét a mostani új színházi előadáshoz.

Sokat gondolkodtam azon, mennyiben koncepcionális választás ez. Hiszen Kamondy a magyar zenei élet jelentős és öntörvényű alakja, ha ő komponál zenét egy bemutatóhoz, az már önmagában véve különlegesség. Ráadásul saját műsorával állandó vendége az Új Színháznak, vélhetően közeli viszonyban van a társulat vezetőivel, akik bizonyosan könnyebben rá tudták venni a feladatra. Arról nem is beszélve, hogy a Kamondy-féle zenei világ még felületes asszociációval is hozzákapcsolható a darab egyik főszereplôje, a maláj fakereskedô alakjához. Csakhogy ez a nagyon erős hatású zene rögvest olyan misztikus, egzotikus hangulatot kölcsönöz az előadásnak, amely a színpadi történéseket igencsak eltávolítja tőlünk (vagyis a nézőtértől). Mintha egy teljesen idegen, furcsa, ezoterikus
világ jelenne meg a színen, melyhez sok közünk nem lehet. Lehet persze, hogy éppen ez volt Ács János szándéka, legalábbis az előadás több eleme ezt látszik megerősíteni. Menczel Róbert díszlete tökéletes szinkronban van a zenei világgal: titokzatos enteriőrök, koszlottságukban is díszesnek tűnő díszletfalak, sejtelmesen világított zugok. Ebben a keretben zajlik a két férfi, Shlink és George Garga metafizikus küzdelme, melynek során mindent és mindenkit felégetnek maguk körül, s amelynek mindketten vesztesei lesznek. Feltehető a kérdés: nincs-e tökéletesen igaza Ácsnak, ha ezt a cél nélküli küzdelmet misztikus messzeségbe helyezi? Hiszen napjainkban olyannyira idegen ez: kíméletlen küzdelmet folytatni, amely nem anyagi javakért, netán ősi gyűlöletből, féltékenységből, bosszúból zajlik, hanem - nem is könnyen megfogható - elvekért. Mégis úgy gondolom, nincs igaza. Mert ha a harc metafizikus jellege idegen lehet is, eszközei, kíméletlensége annál közelibbek, ismerősebbek; szenvedélyének, lendületének pedig mindenképpen magával kellene rántania. A fiatal Brecht elemi költői erejét, sorainak lendületét éreznem kellene. Ács munkájának igazi problémája számomra az,
hogy kidolgozottsága, koncepciózussága, szakmai igényessége és a Kamondy-zene misztikus varázsa ellenére sem "jön le" a színpadról, s néhány kivételes pillanatot leszámítva nemigen érint meg.

Ezzel talán már azt is elárultam, hogy az Egy nagyváros dzsungelében-t az utóbbi év-adok legigényesebb, legelmélyültebb Ács-rendezésének tartom (ami persze a rendező néhány közelmúltbéli munkáját felidézve azért önmagában nem akkora dicséret). Ügyes és célszerűen kialakított a szövegváltozat: a Brecht: Jékely-sorok szikárabbak, prózaibbak, ami illik a megteremtett atmoszférához, a húzások pedig pragmatikusak (dramaturg: Vörös Róbert, irodalmi munkatárs: Rácz Erzsébet). Pontosan értelmezett az alapszituáció (még ha Shlink Mefisztó-szerű maszkja kissé túlzás is), a megjelenő szereplőknek van aurájuk, kell rájuk figyelni - ez nyilvánvalóan Ács határozott színészvezetését is dicséri. Annál is inkább, mivel a szerepek kiosztásakor néhány érzékelhető kompromisszumot is kellett kötni. Az ugyan csaknem mindegy, hogy a könyvtár tulajdonosa férfi-e vagy nő (más kérdés, hogy Falvay Klára számára talán lehetne méltóbb szerepet találni), ám Marie Garga figurájának "átalakítása" kissé problematikus.

Györgyi Anna ugyan nagyon meggyőzően játszik el egy erkölcsi tartását, érzelmeit részben az elzüllés közepette is megőrző fiatal nőt, és többekkel ellentétben igen jól énekel - ám Brechtnél mégiscsak egy nagyon fiatal, szende szüzet tesznek teljesen tönkre, ő válik a harc egyetlen ártatlan áldozatává, az ő elzüllése nyomasztja leginkább bátyja lelkét is.

Nyilvánvaló, hogy minderről, ha Györgyi játssza a szerepet, szó sem lehet (szerencsére ezzel sem színész, sem rendező nem próbálkozik; a szövegváltozatban Marie nem húgként, hanem nővérként szerepel), miáltal a veszteség kevésbé súlyos és fájdalmas. Hozzá "idomul" Pat Manky alakja: Derzsi János alkata és alakítása által azonban a halványabban megírt figura egyértelműen gazdagodik. Az, hogy ez a kisstílű, agresszív, rasszista léhutő veszi át a végén a helyi hatalmat, akár kegyetlenül ironikus is lehetne (ha a zárójelenetet Ács igazán meg tudná oldani, s nem csak a bemutató messze leghatásosabb, legsikerültebb utolsó előtti jelenetét követő lábjegyzetként fityegne az előadáson). A többi figura nem tér el lényegesen a brechti alapképlettől. Kecskés Karina (Jane Larry) mára csaknem tökélyre fejlesztette a finoman szólva sem apácaerkölcsökkel rendelkezô, könnyen "táncba vihető", fokozatosan elzüllő nő alakját, s noha még mindig érdekes és izgalmas tud lenni a szerepkörben, félő, hogy a skatulya előbb-utóbb rázáródik. Nagy Zoltán viszont számára szokatlan szerepkörbe kerül, s az apa, John Garga önzését, keseruségét, cinizmusba fojtott kétségbeesését egyaránt nagyon meggyőzően játssza el. Szintén kitűnő a család körüli robotot csak látszólag váratlanul feladó anya szerepében Nagy Mari (még ha a család elhagyásának ténye lehetne is valamivel hangsúlyosabb). A Shlink környezetéhez tartozók alakítói (Schneider Zoltán, Dengyel Iván, Galkó Balázs) valamivel halványabbak a szokottnál, igaz, számukra sem Brecht, sem Ács nem kínál túl sok színészi lehetőséget.

Almási Sándor (aki most kapta első főszerepét az Új Színházban) ezúttal is csillogtatja azokat az erényeket, amelyek főiskolás kora óta jellemzik: szelídből pillanatok alatt keménnyé váló tekintet, ruganyosság, kitűnő mozgáskészség, érzékletes orgánum - mindezt George Garga figurájánál kiválóan kamatoztatja. Csak a szenvedélyek indukálta erő szuggesztivitása hiányzik még játékából, ehhez vélhetően a kelleténél kevesebb segítséget kaphatott rendezőjétől. Eleinte kevéssé erőteljes a Shlinket alakító Helyey László is, ami főképp azért kelt hiányérzetet, mert a fakereskedő egy tömbből faragott, inkább súlyos, mint színes figura. Helyey szerencsére a produkció előrehaladtával egyre inkább rátalál a szerepre, egyre többet megéreztet Shlink kétségbeejtő magányából. Az utolsó előtti jelenetben pedig, ahol szerelmét megvallva, immár kiszolgáltatottan áll Garga előtt, játéka csaknem megrendítő. Ez az a kivételes pillanat, amikor a játék végre megérint, közel kerül a nézőkhöz, s talán innen válik érthetővé, hogy mi volt igazán fontos Ács Jánosnak ebben a történetben: valószínűleg az önpusztításba torkolló emberi magány megérzékítése. Legalábbis ez itt nagyon plasztikusan megjelenik. Hogy a történet többi része és a játék többi eleme nem válik átélhetővé, tudatos rendezői szándékból ered-e, vagy csupán így alakult (erre vitte az előadást a zene, a díszlet), nem tudom. Ha gyakran unatkoztam is, a tétjét mindenesetre érzékelni véltem az előadásnak, s szakmai kvalitásait elismerem. Csak nem bánnám, ha majdan közelebb tudnék kerülni egy Ács rendezte előadáshoz, vagy - horribile dictu - ő akarna kicsit közelebb kerülni (s nem csupán egyetlen jelenet erejéig) hozzám.