Enter the Void

Két éve azon kevesek egyike voltam, akik - ha csak kicsit is - csalódtak a zseniális Nicholas Winding Refn Drive – Gázt! című filmjében. A Csak Isten bocsáthat meg viszont már olyan, amilyen Refn előző filmjének kellett volna lennie, az év egyik, ha nem a legjobb mozija, rendezője pedig még mindig fejlődik.

Ha nem nézzük, ki rendezte, bárki megmondja, hogy a Drive – Gázt! jó film, mert stílusos, látványos, erőszakos, kiszámíthatatlan és az új James Dean, Ryan Gosling feszít benne. Ha viszont Refn többi filmjéhez hasonlítjuk, mainstream iparosmunka, belépő Hollywoodba. A projekt már jóval Refn színre lépése előtt létezett, regényen alapul (a középszerű sztorira épülő filmet látva eszem ágában sincs elolvasni a könyvet). Refn a Valhalla - A vikingek felemelkedése után rögtön a Csak Isten bocsáthat meg rendezésével folytatta volna, e filmet Gosling kérésére vállalta. Nem én voltam az egyetlen, aki nem alélt el a Drive - Gázt! erényeitől, Tarantino inkább rakta éves toplistájára a Három testőr nézhetetlen 3D-verzióját, sőt, pár kritikus antiszemitizmussal vádolta a filmet (Refn zsidó származású, és bírálta anno Von Triert). Úgy éreztem, Refn tud ennél sokkal súlyosabbat is, és ebben már nem csalódtam.

A főhős ismét a rendező heteró múzsája és alteregója, azaz Gosling karaktere. A helyszín Bangkok, a hős az amerikai Julien, aki boxklubot működtet bátyjával, de ez csak álca, valójában drog-bizniszük leplezésére szolgál. A szadista fivér megerőszakol és meggyilkol egy helyi lányt, de lecsap rá a félistenként tisztelt, önbíráskodó rendőrfőnök, mire a városba utazik hősünk gengszterfőnök anyja, és elszabadul az erőszak. A sztori tehát gengszter-, harcművészeti- és bosszúfilm egyszerre. Refn azonban itt már nem zsánerekben, hanem szerzőiségben gondolkodik, megtagadja az elvárt műfaji attrakciókat és fordulatokat (egyetlen harcművészeti akciójelenetet kínál, a gore pedig inkább szubverzív-szürreális avantgárd látványosság). Akik inspirálták: Jodorowsky, Lynch, Noé.

Refn olyan spirituális utazáson ment keresztül a film készítésekor, mint protagonistái teszik filmjeiben (nem véletlen). Elzarándokolt az „éjféli filmek” ősatyjához, a legendás Jodorowskyhoz (neki ajánlja a filmet), aki spirituális fiává keresztelte, és tanácsért fordult Noéhoz is (aki köszönetet kapott a stáblistán). Ahogy a Fando és Lis Jodorowskytól, ez is fantáziafilm, Refn földöntúli, mitikus, sosemvolt világot teremt (ahogy a Valhalla - A vikingek felemelkedése alkalmával is). A látvány- és színvilág ultrastilizált, mintha egy Argento- vagy Bava-filmet látnánk, vagy akár a Szent hegyet (kevés a külső jelenet, belterekben játszódik). Művészfilmesként használja a műfajokat, ahogy az El Topo alkalmával példaképe a westernt. Refn filmje is fizikai erőszakkal teli szellemi odüsszeia, miközben Bibliába illő morálmese is egyben.

A Csak Isten bocsáthat meg Jodorowsky filmjei közül a legújabbra, a Szent vérre (Santa Sangre) hajaz inkább: komplexusos családot mutat be tabusértő erőszakkal (görög tragédiák után szabadon), ahol a hős megölte apját (Jodorowsky gyűlölte az apját, a Metabárók kasztja c. képregényében is domináns fordulat az apagyilkosság), a bajok forrása pedig zsarnoki anyja (Jodorowsky bevallott nőgyűlölő). Jodorowsky utál mindent, ami normális: Refn az utóbbi években a fantáziafilmek felé orientálódott a Pusher-trilógia realizmusától. A valóságot rögrealistán, objektíven egy jobb televíziós operatőr is tökéletesen tudja ábrázolni, fantáziafilmbe viszont végtelen kreatív, művészi energia fektethető be. (Ezért választom a horrort és a fantasyt dokumentumfilmek helyett.) Filmes erőszak-esztétikában jelenleg Refn a csúcs, imádja az erőszakos filmeket, tanul a nagymesterektől, mindenkinél jobban ráérez, hogy hogyan kell eljutni a feszültséghez, majd a katarzishoz. A lehető legerősebb hatást akarja a nézőre gyakorolni, nem is eredménytelenül.

Refn e filmmel Lynch-esebb Lynch-nél, átvesz tőle szubverzíven horrorisztikus nőábrázolást, szürreális képiséget és avantgárdos hang-tudatosságot, szüzsészerkesztést. Mélyvízbe dobja a nézőt, figyelmeztetés nélkül: sosem tudjuk, hogyan végződik majd az adott snitt, mi igaz a film valósága szerint és mi a képzelet játéka. Refn filmjeiben az erőszak visszafordíthatatlan, ahogy Noé legismertebb munkájában, de úgy saccolom, nem veti meg a francia direktor véleményem szerint alulértékelt és félreértett Hirtelen az üresség című filmjét, mely a legjobb drugsploitation, ami valaha készült. A Csak Isten bocsáthat meg nagyközönség-, és mainstream filmkritikus-gyűlölő sokk-film, amilyenek Noé legjobbjai. A film domináns narratív vonala az isten-, mentor- és apakeresés, Refn is ezt teszi, amikor Jodorowsky, Lynch és Noé előtt hajt főt tisztelettel. A Csak Isten bocsáthat meg eddig az év filmje nálam, Refn arra használja a filmművészetet, amire való. Minden idők legjobb filmese akar lenni, és mivel nem rest a legnagyobbaktól tanulni, jó úton halad.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu