Túl magas labda ahhoz, hogy viccesen lecsapjuk az "Anya csak egy van…" kezdetű közhelyet egy olyan film kapcsán, melyben két nő tölti be a családfői szerepet. Épp ennyire adná magát – és épp ennyire felesleges lenne – a leszbikusok társadalmi kirekesztettségéről vagy toleranciáról értekezni. A gyerekek jól vannak melegsége ugyanis csak váza egy viszonylag jól működő vígjátéknak.
Nic (Annette Bening) és Jules (Julianne Moore) boldog házaspárként élik mindennapjaikat, mindketten egy-egy gyereket hozva közösnek kikiáltott családjukba. Az orvos anya és megbízás nélkül tengődő tájépítész felesége között már közel sem vibrál úgy a levegő, mint nosztalgiázásként gyakran felidézett fiatalkorukban: meleg férfipornóval katalizálni próbált szeretkezésük bénázásba, végül teljes kudarcba fullad.
Hogy ne ússzák meg ilyen kevés zűrrel, arról 15 éves fiuk gondoskodik: először csak félreérthető szituációba keveredik balhés haverjával, majd fejébe veszi, hogy felkeresi azt a személyt, aki testvérével való vérrokonságáért felel, vagyis kettejük közös donorapukáját. Ugyanis a két anya ugyanazon férfi hímivarsejtjeitől termékenyíttetett meg röpke három év eltéréssel.
Ha egy hollywoodi film nyugodt, kertvárosi környezetben játszódik, szinte biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb valami felkavarja majd a poshadt állóvízként leírható légkört. Tucatszámra lehetne sorolni a különböző műfajú példákat a Reszkessetek betörők kétbalkezes címszereplőitől, a Sikoly-széria maszkos gyilkosán át, akár John Waters elborult sexploitation-darabjaiig. Esetünkben azonban elég egy motor, és a rajta ülő, eleinte csak a gyerekeknek szimpatikus férfi, hogy minden boruljon, mint a kártyavár.
A spermadonor-apukát alakító Mark Ruffalo olyan meggyőzően hozza a szoknyapecér, gyerekekhez szinte egyáltalán nem értő agglegényfigurát, hogy már-már reménykedni kezd a néző, hogy a való életben sincs családja a színésznek. Anette Bening szintén nagyot alakít a pasiundoros, összetört szívű anya szerepében, és ezzel kicsit le is játssza a színről filmbeli házastársát, a szexuális beállítottságok között őrlődő, két szék között végül majdnem a földre pottyanó Julianne Moore-t.
A színészekkel ellentétben a film képi világáról nem nagyon lehet, sőt, az olykor belógó mikrofon miatt nem is nagyon érdemes szót ejteni. De itt nem is ez a lényeg, hanem a szellemes poénokkal operáló, tragikomikus történet, mely olyan észrevehetetlenül adagolja belénk az önmaga által legitimizált homoszexualitást, hogy a végére azon kapjuk magunkat, hogy az e téren toleranciát követelők élharcosaivá váltunk.
