Fiatalkorúak börtöne. Munka a gazdaságban. Barakkhierarchia. Smaszszerközöny. Fáradt börtönparancsnok - ő sem így képzelte, amíg képzelt valamit. A főszereplő fiú se, aki itt lett nagykorú. Most szabadulna, még pár nap, csak még pár nap a rohadt monotóniában. Fogat összeszorítani, csicskázást kibírni, most nem lehet visszaütni, semmit nem lehet, még pár nap.
Értelmiségiek jönnek, jól ápolt egyetemisták, fölmérik a sittesek elképzeléseit az életről. Csak sorolják a nagyon értelmiségi kérdéseiket, telik az ív, lesz belőle szociológia-szakdolgozat. Van köztük egy igazán csinos csaj, na, olyan nem lesz, amíg él, a szabadulófélben lévő fiúnak.
Aki hiába nyel le mindent, s remél egy jobb életet odakinn, egyszer csak megjelenik az öccse, azzal, hogy mire te kijössz, édes bátyám, addigra én, akit addig neveltél, míg ide nem kerültél, nos, én már olaszba mentem anyánkkal, aki ugyan egy kurva, és tönkrevágta a te életedet is, de mégiscsak az anyám, ha visz, mennem kell. Már nem lehet tenni semmit. A parancsnok nem adhat kimenőt, a festett hajú anyuka elszánt, és a megalázott, utolsó emberi köteléktől is megfosztott fiút még az őr is elveri.
Egy kicsinység is elég már. Egy okoskodó egyetemista, valami beszólás, valami kis gyomros, amit viszonzásul kioszt a kérdőívét is széttépő börtönlakó. Aztán az őrség. A székkel levert őr. A túszul ejtett lány. A kiszabaduló indulat és kétségbeesés, a minden mindegy.
Mi kell egy jó filmhez? Nem tudom. Ehhez itt elég volt néhány barakk, egy csomó, egytől egyig tökéletesen hiteles szereplő, egy szikár, sallangmentes képi nyelv (bármelyik dogmás dán sztár irigykedve nézné, mennyire mesterkéletlen is tud lenni egy végig kézből felvett film), s nem utolsósorban egy olyan konfliktus, amiben mindenkinek megvan a maga igaza, még sincs közös realitása semminek, mégis szükségszerűen fordul tragédiába a fojtogató, de fel nem oldható banalitás.
