A '74-es eredeti (rendezte: Joseph Sargent) David Shire húzós főcímzenéjével kezdődött, és egy filmtörténeti tüsszentéssel ért véget, a kettő között pedig Walter Matthau gyűrött arculatáé és rikító sárga kravátlijáé volt a főszerep, meg egy New York-i metrókocsié, melyet álbajuszos fegyveresek (a Tarantinót is megihlető Blue, Green, Grey és Brown urak) kerítettek hatalmukba. Ahhoz képest, hogy Matthau már a legelső percekben bohózati tempóra kapcsolt, a végére egész belevaló thrillerré fajultak a dolgok. Nos, ez, akárhogy is fénylik manapság, a maga idejében maga volt a tisztes másodvonal. Ugyanennek a vonalnak ma Tony Scott az egyik élmunkása, akinek a dobhártya-hasogatáson és a vizuális matyóhímző-technikákon túl még soha semmi nem jutott eszébe a rábízott anyagról. Matthau karakterépítő nyakkendőjének szerepét a metróeltérítő John Travolta harcsa-biker-bajsza veszi át, az utasok életéért követelt összeg egyről tízmillióra ugrik, de maradt az egyórás teljesítési idő. Ez mind szép és helyes, csakhogy semmi sem bírja ellensúlyozni Scott mélyen gyökeredző félelmét az emberi tényezőktől. Különösen tart szegény a megállók népétől: azt a vizuális pánikot, ami akkor vesz erőt rajta, amikor embert (és nem sztárt) kell mutatnia, tanítani kellene a filmiskolákon. Ami pedig a Matthau-verzió eltüsszentett csattanóját illeti, emlékezetes befejezés ide is került; az év legcikisebb haldoklási jelenetével zárunk, egy olyan vallomással, melyhez képest a Szemtől szemben rabló-pandúr duettje szenvtelen szakmai párbeszéd két könyvelő között.
