A mennyországban márpedig csirkehúslevest osztanak, szarvacska tészta, sárgarépa meg petrezselyem van benne, bőven. Én csak tudom, hiszen ott voltam. Hívtak, mentem, és ha nem is laktam jól, de jól esett így, ezen az estébe hajló délutánon, az Orczy kert szomszédságában, a Bárka vívótermében.
A "minden rosszban van valami jó" közmondás boldogságosan igaz a Bárka Ilja próféta című előadására. Hiszen, ha Szikszai Rémusz térdét nem kellett volna megoperálni, s Czintos Józsefet sem viszik kórházba, akkor én most nem érzem ezt az édes ízt a számban, annak ellenére, hogy a tyúkhúsleves, amit ettem, bizony kicsit sós volt.
Ünnep volt a pillanat: advent utolsó vasárnapja előtt pár nappal: a keresztények a Megváltót várják, s a Megváltó eljött. Igaz, hogy rongyos lenvászon-nadrágban, de itt volt, s általa mi is bejutottunk a mennyországba.
Lehetetlen nem elfogódottan szólni erről a produkcióról, amely azonban bőven kacagtatja a nézőt. A történet ugyanis rólunk szól, rólunk, akiknek természetét leírni elég egy-egy "franc", "bazmeg" vagy "jézusatyaúristen". Mert hogy mi, nézők vagyunk azok, akik ezekkel a ki tudja, honnan termett szerencsétlenekkel nádon-poron keresztül hordjuk a keresztet, hogy Ilját keresztre feszítsük. Hogy miért, ki tudja. Mi vagyunk a három káráló fiatalságában is vén asszony, akik csak a saját igazukat hajtogatják.
Gazsó György Ilja szerepében szinte folyton kifelé néz: fürkészi a nézők tekintetét: no, mit szóltok?- kérdi folyton a szeme. Pálmai Anna, Varga Gabriella és Moskovits Krisztina triója háromtagú női karként kíséri minden mozdulatát. A világos lenvásznakba öltözött fiatal nők mintha egyik pillanatról a másikra növesztenének ráncokat és fekete posztócipőt. A férfiak egyformaságukban is különbözőek: egyen-együgyűségük mögül már az első pillanatokban előtűnnek az egyéni vonások: Lucskay Róbert hosszú karjaival szinte körberepüli a teret. Kardos Róbert mintha egész életében arra várt volna, hogy valaki sisak gyanánt egy régi gramofon tölcsérét nyomja a fejébe. Czukor Balázsban az állandó békétlenkedés munkál. Horváth Illés Lucskayval ellentétben önmagába szédült kakasként mászkál fel-alá. Az egyetlen falubeli asszonyt Takács Kati személyesíti meg. Alakításában benne van a drámairodalom minden tramplija és ősasszonya. Megejtő a fehérnép (Nagy Ilona) és a vak (Kőmíves Sándor) kettőse. Rendületlenül, bár kicsit értetlenkedve követik a megháborodott férfiakat és az asszonyt. Kőmíves Sándor szomorkás-huncut mosolyában benne van egy egész élet bölcsessége.
A néző meg csak pislog: ül, kezében kanállal s néz. Hiszen ilyen örömszínházat ritkán láthat, s ha hozzáteszzük, hogy a Bárka Ilja prófétája a megszokott próbaidő töredéke alatt született, csak jobban tudunk örülni ennek a gyöngyszemnek. Hiszen Tadeusz Slobodzianek szövege, s Pászt Patrícia magyarított változata látványos ugyan, de igazán attraktívvá csak jó rendező és jó színészek keze alatt alakulhat. A Bárka csapata pedig, vendégekkel és a rendezői szerepben a Józsefvárosban először bemutatkozó Czajlik Józseffel kiegészülve, egyszeri és megismételhetetlen élményt hozott létre. Hiába, hogy sokszor (remélhetőleg minél többször) játsszák, egészen bizonyos, hogy minden egyes estén a néző a "csak nekem" érzésével és a zöldséggel bőven ellátott tyúkhúsleves ízével a szájában indul el a metró felé. Ámen.
