Hazai para

Elég különös volt látni, hogy Gigor Attila filmjét, A nyomozót szinte mindenki úgy dicsérte: annyira jó, mintha nem is magyar film lenne. De nem kellett sokáig nélkülöznünk a sajátságos hazai ízeket, máris itt a Para, ami olyan, mintha magyar film lenne. Sőt: az is. És egyre inkább azt látja az ember, hogy ilyet csak Magyarországon lehet létrehozni.

Az egész a forgatókönyvvel kezdődik, hogy nálunk az elmúlt évben mondhatni kizárólag bűnügyi filmeket készítettek (ez alól egyébként A nyomozó sem kivétel, de legalább a Delta igen), mintha az egész ország bűnözéssel vagy bűnüldözéssel foglalná el magát, mintha az életről vagy a világról csak pisztollyal a kézben lehetne hitelesen beszélni. Fazakas Péter műve, a Para azért különleges ebben a sorban, mert mintha az erdőben nőtt volna a forgatókönyve, mintha az alkotók azt az egyszerű kérdést elfelejtették volna feltenni maguknak, hogy tulajdonképpen mit is akarnak elmondani. Olyan világról beszélnek, amelyről sok fogalmuk nincsen, viszont annyi tehetség már nem szorult beléjük, hogy ha a valóságot nem tudják ábrázolni, legalább egy hihető alternatívát építsenek föl.

A Para forgatókönyvének azonban nemcsak az a baja, hogy lebeg, se keze, se lába, hanem hogy a törzse is nyomoronc. Ha megpróbálná valaki a történetet röviden összefoglalni, a végén mégis azt kell mondania, hogy az egész arról szól, hogy egy biztonsági őr összetör egy macskaszobrot, és a szobor tulajdonosa követeli az árat. Ennél azért valószerűbb mozgató kellene a cselekményhez, ha nem csak vicc az egész. Ha vicc, az más. Akkor rossz vicc.

A szegény forgatókönyvet még a rendezés is húzza. Sikerül mindent úgy bonyolítgatni, hogy nehézkesen döcögjön az alig-cselekmény, hogy még a legjobb tréfát is olyan légüres térben kelljen elmondani, amelyben épp csak nem írják ki: ez most egy poén volt. A technikásan megoldott, sárgásan öregre fényezett első jelenetsor csak a lényeget nem tudja megmutatni, emiatt aztán teljesen fölöslegessé válik, egy másik filmet kezd el, semmit nem ad hozzá a szereplőkhöz, akik nem is ugyanazok, és nem is ezer százalék, hogy mindenki rájön: akit Spáh Dávid játszott, abból lett Scherer Péter. De ha nem jön rá, akkor sincs semmi.

Unottak az alakítások. A jobb színészek kissé kétségbeesetten vergődnek a dialógusokkal, a rosszabbak nem kínlódnak, csak ügyetlenkednek. Az igényesebbek erőlködnek, hogy pályájuk feledhető állomására érjenek, az igénytelenebbek hozzák azt, amit hozni szoktak, Vajdai Vilmos úgy beszél, ahogy mindig, minden filmben, hátha most is jó lesz. Nem lesz jó. Egyszer talán azt is megérti a néző, miért találták ki Szervét Tibor számára ezt a nagyon kúl, nagyon higgadt és nagyon veszedelmes szerepkört, amikor igazán rosszul játssza.

Ehhez társulnak még az ismerős kínoskodások, hogy a gyilkos a világoskék mellényét rózsaszín, de ugyanilyen márkájú pulóverre cseréli, aztán a főnökének is ugyanez a cég készítette a melegítőt, és lehet tudni, hogy majd a stáblistán ki lesz írva a támogató - tessék már eldönteni, hogy reklámfilmet vagy mozifilmet akarnak forgatni. Mert az se baj, ha az egész film hosszúra nyúlt reklám, csak akkor nem illik jegyet árulni rá.

Parno Graszt lemezbemutató koncert a Müpában február 14-én!