Básti Juli szenvtelenül utálatos Hedda Gablert állít elő. Nem fér össze kicsinyes környezetével, nemcsak könyvmoly férjét unja félévi házasság után, de annak túlbuzgóan jóságos nénikéjét sem állhatja, nem is beszélve a régi családi bútordarabnak számító öreg cselédről. Gothár Péter rendezővel elejét vették a darab mindenféle érzelmes felfogásának, de még annak is, hogy valamiféle tragikusan emelkedett ideológiai üzenetet hallhassunk ki az asszony sorsából. Nem annyira szabadságharcos egyéniség, mint amennyire elkényeztetett tábornoklány, a város szépe, irigyelt társasági középpont. Ha mindenáron történelmi-társadalmi szituációba akarnánk helyezni személyiségét és történetét, akkor persze elmondhatjuk, hogy lázad a kisstílű polgárvilág ellen, de inkább a feudális múlt, az önkényúri szeszély, mintsem bármiféle demokratikusan értelmezett szabadságeszme nevében. Szabadságvágya inkább határtalan önzés, mintsem magasabb rendű elv. Öntörvényűségében inkább rideg szörnyeteg, mintsem megszállott szent. Házassága cinikus megalkuvás, amelyért azonban nem magát, hanem jámbor és átejtett férjét veti meg, volt szerelmétől viszont tragikus hősiességet, legalább szép halált követel. S végül bizonyára saját öngyilkossága sem igazán felelne meg az ízlésének, legföljebb látszólag, a hirtelen szeszélynek tetsző kivitelben, hiszen lényegében ez sem más, mint szánalmas menekülés abból a csapdából, amelybe maga kergette magát. Básti Juli inkább intellektuális, mintsem érzelmi tragédiát ábrázol, belső feszültségeit, örök elégedetlenségét csak apró rebbenések jelzik. Heddája mindig ura önmagának és ura az éppen adott helyzetnek, érzelmileg-idegileg sohasem omlik össze. Akkor sem, amikor kénytelen tudomásul venni, hogy Brack bírónak kiszolgáltatottá vált, hogy soha többé nem lehet szabad. Akkor sem borul ki, csak levonja a konzekvenciát.
Az előadás természetesen nem könyörületesebb a környezetéhez sem, mint a címszereplőhöz. A rendező jelképesen abszurd teret és abszurd szituációkat alkot. Hedda álmainak villája egymáshoz képest furcsa szögekben álló ajtókeretekből és a dramaturgiai funkció szerint elhelyezett bútordarabokból, a nagypolgári lét töredékeiből áll össze. A kályha, amelyben majd a kézirat elég, középen van, és benne valódi lángok várják szerepüket, a legfontosabb beszélgetések színhelyéül szolgáló kanapé - amely kissé magasabb a kelleténél, s így komikus helyzetbe hozza, ha a ráülőnek nem ér le a lába - szinte a közönség közé nyúlik. Kovács Andrea ugyancsak erős jellemfestő szándékkal és a darabbeli szerepüket is hangsúlyozva öltözteti föl a játszókat. Hedda nem a kertben, hanem a házban folytatja lőgyakorlatát, s a hiányzó falak következtében is képtelen helyzetek adódnak: olyan szereplők vannak jelen, akiknek akkor ott nem lenne szabad, olyan szövegek hangzanak el, például Hedda és hajdani szerelme között, amelyeket a férje és a bíró semmiképpen sem hallhatnának, ők mégis ott keringenek körülöttük, amíg beszélgetnek, ahelyett, hogy a szomszéd szobában innának. A rendező túlfeszíti a szituációt: nemhogy bármikor betoppanhatnak, de egyszerűen lehetetlen, hogy ne halljanak mindent. És ők mintha mégsem hallanának semmit.
Ebben a képtelen világban ugyanakkor pompás mikrorealista játék is folyik, a Katona színvonalához méltó jellemek és jelenetek sorjáznak. A jámbor lelkek természetesen kicsinyesek és értetlenek. Minél több bennük az önfeladásra, önfeláldozásra való hajlandóság, annál komikusabbak. Máté Gábor Tesmanja tisztában van tulajdon közepességével, de nem csinál belőle ügyet. Hogy esetleg versenyeznie, küzdenie kell a megígért állásért, az számára nem hiúsági kérdés, nem önbecsülés dolga, hanem anyagi gond. Mi lesz a Hedda miatt felhalmozott adóssággal? Komikus kicsinyessége legjobban a hajnali részeg hazatérés, a papucscsal való reménytelen küzdelem jelenetében nyilatkozik meg. Máthé Erzsi és Olsavszky Éva a nagynéni és a vén cseléd szerepében a régi, rendes, konvenciók által jól eligazított világot hozzák színre: mindent tudomásul vesznek, és semmit sem értenek. Kiss Eszter játssza Elfstednét, aki mindent fölad, hogy megmentse a renitens zsenit. Ő a legkomikusabb figura. Szinte mindig kínos helyzetben van, hova üljön, hova álljon, mit csináljon, s épen miért kell hálásnak lennie, miközben küldetéstudata lehetetlenné teszi, hogy elmeneküljön. Fekete Ernőnek jutott az alkohollal szemben végül is alulmaradó zseni, a fényes, ám kibontakozni képtelen szellem szerepe. A színész megőrzi e jellem titkát: ugyanazzal a belső hideg izzással indul mindent, tudományos dicsőséget, társadalmi elismerést és régi szerelmét visszahódítani, mint a kudarc után a szégyenletes halálba. Haumann Péter Brack bírója diabolikus hedonista, cinikus racionalista, összességében egy pitiáner sátán.
Ibsen a polgári dráma klasszikusának számít, több mint bő évszázada az akkori (nyugati-északi) polgár alapvető erkölcsi, életformabeli problémáiról beszéltek darabjai. A szabadság, az önmegvalósítás, az önkiteljesítés lehetőségeiről és korlátairól. Gothár Péter előadása végig nagyon élvezhető, de leginkább arról tanúskodik, hogy a mai polgár az állítólag újrapolgárosuló világban nemigen tud mit kezdeni ezekkel a kérdésekkel. Talán már nem is léteznek a számára.
