Hippi a lápon

Íme, egy jóságos szörnyeteg: Jack, a hippinemzetség utolsó élő példánya, egy harcias mozgalmár, akinek senki sem merte megmondani, hogy Woodstockból már réges-régen hazazavarták az utolsó sárban dagonyázó szerelemgyereket is. Az a fajta konok csodabogár, akiről, ha történetesen nem egy túlfűtött forgatókönyvíró-elme szülte volna, kaján vigyorral tudósítanának a híradó végi kis színesekben. Nyolcvanhatot írunk, s Jack még mindig Bob Dylan-re kaszál saját napelemes rezervátumában: valahol az USA keleti partjainál, a saját pénzen vett egykori kommuna területén. Ha már a világot nem sikerült megváltani, pedig az ideológia és a csekkfüzet időben kéznél volt, az elvhű apa legalább egy szem leánygyermekét igyekszik megóvni a kerítésen túli civilizáció betegségeitől - hogy ez miként nem sikerül neki, erről a látványos és szép kudarcról kíván szólni a Jack és Rose balladája.

Mi tagadás, egy kissé mache az alapállás, nem sok híja, hogy nem fordul már a rajtvonalnál viccbe az egész. A paradicsomi állapotok álnaiv falvédőképei tökéletesen alkalmasak arra, hogy hamar elpárologjon a jóindulat. A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve és vadvirágokkal benőve - ezt és a veszendőfélben lévő ártatlanság nem kevés szimbólumát kell lenyelni ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessük azt a színészi tűzijátékot, amit, ki tudja, már hányadszor, Daniel Day-Lewis rendez mindanynyiunk legnagyobb örömére. Ebben az autokrata hippikövületben annyi a harag, mint a Dühöngő bika ütéshez készülő De Nirójában. Nem véletlen, hogy ha teheti, Scorsese is szívesen forgat Day-Lewisszal: persze nem teheti, legalábbis nem túl gyakran, a maga is remete hírében álló színész köztudottan nehéz eset. Egy veszélyes elem, olyan művész, aki mellett a legkisebb hamisság is feltűnő ormótlanságnak tűnhet. A rendező (és feleség) sokszor nem tudja beérni főszereplőjét, ilyenkor aztán kétségbeesetten kapaszkodik a kékharisnyás trükközésbe. Pedig különösen jók az apa és lánya köz-ti egyszerre brutális és gyengéd csatározások: ebben a vihar előtti csendben ugyanúgy benne van a tiltott vonzalmak viszszafojtottsága, mint a kinőtt életformának szóló lemondás. Kár, hogy Miller sokszor beléjük fojtja a csöndet, Dylanre állítja a magnót, és a nagybetűs művészet reményében megfojtja a kisbetűs intimitást. Jók az arcok, de giccsesek a tájképek, jók a piszkos kis csatározások, de hamisak az érzelmi kitörések. A mű végül is egyes-egyedül a csekkfüzetével tekintélyt parancsoló, haldokló hippinek állít emléket. A rendezőnő hőse sorsára jut: akármennyire is szeretne, képtelen tudomást venni másokról.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu