Hiúság vására

Végül minden irodalmi alkotás sorra kerül, hiszen a kiapadhatatlan étvágyú filmgyártásnak szüksége van a történetekre. Még meglepő is, hogy a kimeríthetetlenül gazdag, az emberi életsorsok és magatartásformák sokaságát felmutató XIX. századi regények nem kerülnek gyakrabban vászonra. Most Mira Nair rendezőnő vállalkozott arra, hogy megfilmesítse W. M. Thackeray művét, a Hiúság vásárát. Bár az angolszász kritika nem az eredetileg a Regény hős nélkül címmel készülő alkotást tartja a Thackeray-életmű csúcsának, a magyar irodalmi köztudatban e regény reprezentálja az írót, a főszereplő Becky Sharp pedig előkelő helyet foglal el a felejthetetlen nőalakok olvasói panteonjában. Öröm és várakozás kísérte a film bemutatóját, sőt, a lelkesebb néző még le is vette a polcról az ezeroldalas regényt, hogy felfrissítse emlékezetét. És jól gondolta, a mű zárógondolata az illúzióvesztés egyszerre korhoz kötött és időtlen megfogalmazása: "Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?..." És eszünkbe jut, hogy körülbelül két évtizeddel az angol regény megjelenése előtt Kölcsey Ferenc hasonlóan vallott a Vanitatum vanitasban: "Mind csak hiábavaló!" De azért bíztunk benne, hogy a moziban eltöltött két és negyed óra nem erősíti meg a bibliai eredetű bölcsesség érvényét...

Az utóbbi hónapokban, éppen a Nobel-díjas magyar regény megfilmesítése kapcsán merült fel újra az adaptáció problémája. Nem hiszünk az olyan markáns kijelentések tévedhetetlenségében, mely szerint az irodalmi remekművek természetüknél fogva megfilmesíthetetlenek. Nyilvánvaló, hogy az adaptáción nem kérhetjük számon saját olvasmányélményünket, de azt mindenképpen, hogy - az irodalmi alapanyaghoz hűen - valami eszébe jusson a rendezőnek, s a vége felirat után el tudjuk dönteni, miért éppen ezt a regényt választották a mozgóképes alkotók kiindulópontnak. A rendezőnő legnagyobb hibája, hogy erre az alapvető kérdésre nem kapunk választ. Pedig ha a koncepcióból valami is megcsillanna, akkor rengeteg mentséget találnánk a fiaskóra. Elmondhatnánk, hogy a Thackeray-regény rendkívül bonyolult, sokféle beszédmódot ötvöző, meghatározóan ironikus stílusát nem kérhetjük számon. Azt is megértjük, hogy a több száz szereplő és a megnevezhetetlenül sok helyszín közül - már csak anyagi okok miatt is - nem mindegyiket látjuk viszont. Az is rendben van, hogy a kültéri jelenetek erősen díszletszagúak, s a XIX. század első felének angol fővárosában filmről filmre mindig ugyanazok az idomított disznók röfögnek...

Becky Sharpnak, egy párizsi kóristalány és egy szegény londoni festő korán árvaságra jutott gyermekének tündöklése és bukása közel két évtizedet fog át. A forgatókönyvírók a történet elején szakítottak a regény nagy hatású nyitányával: 1801-ben járunk, s az apa műtermébe betér a dúsgazdag lord Steyne, hogy képet vásároljon, s a cserfes, nyolc év körüli Becky felveri a festmény árát. Az alkotók nyilván attól féltek, hogy ha elmarad a lord korai bemutatása, akkor a nézők a későbbiekben nem tudják azonosítani a figurát. Pedig ő az, akin kifog még Becky hatalma is. A női praktikák teljes arzenáljával rendelkező, a felemelkedés és hanyatlás kettősségében is egyre magasabbra törő lány, később asszony benne találja meg azt a férfit, akivel szemben tehetetlen, mely kapcsolatban már nem ő irányítja az eseményeket. A korábban Doktor Szösziként megismert Reese Witherspoon nem eleve alkalmatlan a női főszerep megformálására, csak leegyszerűsíti a figurát. A film befejezéséről pedig csak annyit, hogy a finálé egyszerűen meghamisítja a regényt. Amit többletként kapunk az indiai származású rendezőnőtől, azok a nosztalgikus indiai jelenetek és táncok, melyekről szívesen lemondtunk volna. Helyette nosztalgikusan olvassuk újra Thackeray regényét.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu