[img id=387665 instance=1 align=left img]Aki ismeri a magányt, a cammogó időt az egyedüllét óráiban, a hétköznapi jelentéktelenségeket, aki befelé és kifelé egyaránt figyel, próbálja megérteni, ami történik benne és körülötte, annak rögtön ismerős lehet a regény hőse. 

Ez a tiszta, kérlelhetetlen, szuggesztív optika, a kívülálló nézőpont jellemzi a névtelen narrátort, akiről nagyon lassan, apránként és szórványosan tudunk meg dolgokat, hiszen a könyvben rengeteg az elbizonytalanító mozzanat.

„...hullámszerűen ugyan, de újra és újra minden összemosódik a fejemben”- hangzik el a könyv közepén. Aki idáig eljutott, aki átverekedte magát a fragmentumokból álló, néhol sejtelmes, máskor nyíltan elidegenítő elbeszélésen, kezdi belakni a szöveget. Nem egyszerű feladat, hiszen egy zavaros tudat ösvényein araszolgatunk előre, vagy inkább egy ismeretlen tudatzavar belső öntörvényszerűségében kell megtalálni a helyünket.

A szerző hőse valamiféle szellemi betegséggel küzd, miközben egy képzőművészeti galériában dolgozik. Budapest körútjain, mellékutcáin, kényszeres csavargásainak mozaikszerű darabjaiból és a galéria szűk világából próbálja összerakni önmagát és a valóságot. 

Az utca, bérházi otthona és elsősorban a galéria lakói, a tárlat atmoszférája és kifüggesztett alkotásai, a fotók, festmények és installációk saját élete, valamint kollégái és a múzeum látogatói lesznek végül azok a kapaszkodók, pontok az életében, amelyekből valami kerek egészet felépíthet. És persze néhány, az elbeszélő életében fontos szerepet betöltő ember, illetve az Átiratok című szöveg.

Miközben hősünk ezekből a ködös részletekből, néhol már-már irracionális cserepekből építi újjá a saját személyiségét, a nyelve alkalmazkodik ahhoz a világhoz, amelyben elbeszéli fejlődésének stációit. Mert fejlődéstörténet ez, a látszólagos mozdulatlanságban a szüntelen változás dokumentálása, amely csak az utolsó lapokon nyeri el végső értelmét.

Billegő és labilis mondatokból, itt-ott szinte dadogva, homályos történetelemekből, jellegzetes, egyszerre valóságosnak tűnő, mégis bizarr karakterekből építi ki Barnás Ferenc regénye különös nyelvét, amely végül a valóság új, több dimenziós, mértani szerkezetét fedi fel az olvasó és az elbeszélő előtt.

Barnás Ferenc regénye tehát metafizikus, mégis jólesően földhözragadt szöveg, amely egyúttal Budapest-regény is – ha van gyengesége, csak ez.  A várost, amely bár plasztikusan ábrázolt háttere a történetnek, a szerző indokolatlanul telerajzolja felesleges, nem túl időtálló vonásokkal, pillanatképekkel. De az is lehet, hogy mindez csak a szándékolt instabilitás újabb nyelvi bizonyítéka. Nem lehetünk semmiben sem biztosak.   

Egy ideje az a benyomásom, hogy a kortárs magyar próza az elmúlt években kiszámíthatóbb, egyneműbb lett. Részben talán a válság hatására és a könyvkiadók kockázatvállalásának hiánya miatt, részben az irodalom közönség felé tett - amúgy üdvözlendő - lépéseinek köszönhetően sokkal kevesebb egyedi hangú szöveg jelenik meg.

[img id=489327 instance=1 align=left img]Mintha már írás közben piacképessé tennénk, tisztán felismerhető támpontokkal bástyáznánk körül a műveket. Vagyis brendesítünk. A szövegeket úgy tesszük működőképes olvasmánnyá, kötetkész termékké, hogy ráhúzunk valamilyen ismerős brendet. Ezzel segítjük az olvasót eligazodni az irodalmi vadonban, vagy sokkal inkább, ezzel tesszük befogadhatóbbá, eladhatóbbá az írásokat.

A gasztro, a retró, a fantasy, a tárca és útinapló, az anekdoták, a családregény, a pastiche, a mese, az áltörténelmi és bűnügyi történet különböző variációi.... és persze a hozzájuk tartozó színezékanyag, a készen kapott konzerv történetséma, mely mind-mind egytől-egyig ismerős, legfeljebb együtt, egymásba préselve még nem láttuk őket. Népszerű házasítások, melyek azonban nyelvi, szellemi újdonságot alapvetően nem jelentenek.

Fontos, hogy az irodalom mindenki tápláléka legyen, de mintha ez a célszerű, irányított folyamat kezdené eltüntetni az eredetiséget. Ami egyéni hangvételű szöveg volt, talán már a megírása pillanatában valami más lesz. 

Amikor az író fejében megszületik, még élő-lélegző szövet, ám amint a papírra-monitorra és a kiadóba kerül, máris brendesített, műfajokba vagy műfaji elemek kombinációiba csomagolt kiszámítható könyvtárgy lesz belőle. Mintha mindenáron eladható produkcióvá kellene simítanunk az irodalmat, ez a jól felfogott, közös érdek. Csak közben a meglepetés ereje, a kiszámíthatatlanság, a kísérletezés öröme tűnik el.

Éppen ezért örülök, hogy Barnás Ferenc könyve, amely idén megkapta a rangos AEGON-díjat, nem sorolható egyetlen brendbe sem. Nem húzható rá egyetlen műfaji burkolat és nem fejthető meg a közismert olvasói stratégiákkal. 

A Másik halál társtalan, irányzatok, kánonok, irodalmi műhelyek feletti regény, amelynek legfőbb rokona talán Bernhard és Sebald: az ő várostörténetük, különleges valóságérzékelésük és nyelvteremtő képességük született meg Barnás Ferenc regényében, amely néhol talán zavarba ejti olvasóját, de végül sokszorosan meghálálja a bizalmat.