Ha Eastwood mondja (mutatja), akkor annak így kellett történnie: Nelson Mandela ország-egyesítő kísérletének szép sikere volt, amikor a dél-afrikai rögbiválogatott fehérek és feketék közös örömére megnyerte az 1995-ös világkupát. Kellett ehhez politikai akarat is; na nem a győzelemhez, azt önerőből érte el a csapat, hanem ahhoz, hogy a rögbi, ez a hagyományosan fehér játék továbbra is élvezze a sportvezetők támogatását - minden jó, ha jó a vége: a támogatás maradt, a csapat győzött, Dél-Afrika pedig egy emberként ünnepelt. Eastwood ezt az egy emberként ünneplést készíti elő két órában, s ahogy megszokhattuk, férfias elérzékenyülésben nincsen nála rátermettebb master of ceremony. Vele kéne rendeztetni március 15-ét, és talán még a Szabadság, szerelem 2-ből is jól tudna kijönni - erre akár fogadni is mernénk, különösen azok után, hogy a Gran Torinóban még énekelt is, miközben saját magát búcsúztatta, és ezzel nemhogy nem fürdött be, de eggyel még nagyobb isten is lett tőle. Megrendelésre megrendülést - ezt a Mandela-emlékest is tudja: Morgan Freeman bölcs jediként vezeti nemzetét, míg Matt Damon csapatkapitányi sportszívébe újfajta nemzeti érzés költözik; az, ami fehérnek és feketének egyaránt meg akarja nyerni a bajnokságot. A túlhabzó nemeslelkűségtől kicsit rezeg a léc, és a testőrség sztorija (mint szoknak össze de Klerk emberei Mandela őrző-védőivel) még jobb is lett volna filmnek, mint a sűrű mandelázás, de minek kötözködni: ha már hidat, szobrot vagy filmet kell átadni, még mindig Eastwood a mi emberünk.
