Népmesébe illő fordulattal: a 80. élet évét betöltő amerikai színész-rendező Clint Eastwood hozott is ajándékot meg nem is, hiszen az Invictus se nem életrajzi dráma, se nem sportfilm. Mégsem felemás.
1990-ben a dél-afrikai apartheid rendszer bukása után, 27 évnyi raboskodását követően kiszabadul a börtönből Nelson Mandela, s négy évre rá megválasztják elnöknek. Mandela rájön, országának szüksége van a népcsoportok egymásra találására, s a '95-ös hazai rendezésű rögbi-világbajnokságban meglátja ennek lehetőségét. Csak az a gond, hogy a rögbi Dél-Afrikában a gazdag fehérek sportja. (Ahogy a helyi szólás tartja: a rögbi barbár játék, amit úriemberek játszanak, a labdarúgás pedig úrias játék barbároknak.) Ahhoz tehát, hogy a válogatott az egész országot jelképezze, Mandela politikájára van szükség, amely a megbocsátást hangsúlyozza. Végeredményt nem közlünk, hiszen olyan ez a film, mintha felvételről néznénk egy meccset. Annyit azonban érdemes leszögezni: sportfilmnek jobb az Invictus, mint portrénak. Felvillan benne egy-kettő az ország számos vérző sebéből, mégsem ismerjük meg igazán Dél-Afrikát, s ezzel azt a terhet, ami Mandela vállát nyomja. Eastwood terve azonban e hiányosságok ellenére is valóra vált: egyszerűen mutat be egy Nobel-békedíjas államférfit, pedig pont fordítva szokta: rendre egyszerű, hétköznapi drámákat ábrázol Oscar-díjas kivitelben. Mégsem vagyunk csalódottak.
