Pierre Salvadori új francia filmje, a szerencsétlenül Semmihasznákra keresztelt Tanoncok, amelyet a holt szezonban, tehát meglehetősen előnyetlen időpontban indított útjára a forgalmazó, megosztotta a hazai kritikusokat. Pontosabban fogalmazva, többen pikírten leszólták, de olyan bíráló is akadt, aki védelmébe vette. Jóval a premier után azért szeretnék hozzászólni a kérdéshez, mert - azon túl, hogy az erre a hétre rendelt hollywoodi evangéliumról szentségtörő módon csak káromkodni lenne kedvem - a dráma ürügyén néhány tanulság megfogalmazható bizonyos törekvésekről és stílusjegyekről. Ami az eltérő véleményeket illeti, természetesen nem lehetek döntőbíró, különben sincs ellenszenvesebb a csalhatatlan igazságosztóknál, "olvasatomat" azonban nem hallgatom el. A történet két férfi barátságáról szól. Egyikük, Antoine íróféle, már negyven felé jár, másikuk, a még szinte pelyhesállú Fred nagyvárosi életművész, amilyen ezrével szaladgál a modern kőrengetegekben. Hamar azonos hullámhosszra hangolódnak a kényszerűségből megosztott közös fedél alatt, jönnek-mennek, kisebb-nagyobb stikliket követnek el, nagyokat dumálnak és kitartóan elszalasztják minden esélyüket a szürkeségből való kiemelkedésre. Ők a ma kallódó emberei (persze semmi közük ama híres amerikaiakhoz és John Hustonhoz), mégsem tudunk pálcát törni fölöttük, hiszen kedves svihákokként viselkednek, gesztusaik megnyerően esendőek, mernek nagyon elkeseredettek, rámenősek és felszabadultak lenni. A filmnek eléggé széles a hangulati skálája, egyes jelenetekben a megrendezetlen élet lüktet, néhány szituáció (ilyen a fiúk leleplezése a közös ágyban, a szexuális teljesítménnyel kapcsolatos hőbörgések, a hódítás ravasz trükkje) mulatságos - ez, ami tetszik. És ami nem: bizony el-ellaposodik a mese, és amikor Salvadori feldúsítja, még inkább unalom ömlik el a vásznon; csikorgóak a párbeszédek; erőltetett a befejezés napsugaras optimizmusa. És most néhány általános következtetés. A kallódás ábrázolásában - a tendencia egyre jobban szedi áldozatait Európától Amerikáig - közhelyek torlódnak egymásra. Antoine és Fred (noha remek színészek játsszák a hősöket, Francois Cluzet és a Depardieu-utód Guillaume egyaránt illúziókeltő) sokszor látott helyzetekben feszengenek. A környezetet megörökítő kisrealista ecsetvonások - ez sem csupán francia betegség -, gyanúsan ismerősek. Sztereotípiák nélkül roppant nehéz semmihaszna-atmoszférát teremteni, gyakran viszont, ezúttal is mintha ez volna a legfőbb kötőanyag. A szerző nagy elődöket kíván követni, itt-ott a tisztelgés szándéka is kimutatható (új hullámos beállítások), a mozidivatok előtti behódolás azonban nem feltétlenül rokonszenves. A figurák lezsersége - szintén terjedő szokás! - mintha a stábra is ráragadna: a jelenetek "bele a világba"-alapon kapcsolódnak egymáshoz - igaz, a dokumentáris hitelesség látszatát keltve, viszont a kompozíció szigorú rendje nélkül. Summa summárum: a vaskos kifogások ellenére, a gyengélkedő francia filmgyártás figyelmet érdemlő újdonságai közül való, a pályáján éppen csak elindult Salvadori munkája. Meggyőződésem: az egyenetlen színvonalú életképsorozatban egy kiérleltebb és átgondoltabb opusz ígérete rejlik.
