Újra kellene gondolni azt a közhiedelmet, miszerint a sikernek megvan a receptje. Ha így lenne, akkor nem panaszkodnának a forgalmazók arra, hogy a mozikban világszerte húsz százalékkal esett vissza a látogatottság, a nézők pedig nem bosszankodnának, hogy a bőséges kínálat látszólagos: egyik kutya, másik eb. A négylábúak különben egy valamikori, vélhetően sosem elhangzott hollywoodi mondás szerint - a kisgyerekekkel együtt - a siker zálogainak számítanak. Ám aki vérengző harci ebek kölyökkori bájos pofácskáját akarja nézegetni, annak elegendő, ha egy állatbarát tévécsatornára vált, s aki huncutnak tűnő, valójában elviselhetetlenül neveletlen kölyköket szemlélne, annak ott vannak a családi műsorok. De hiába minden tapasztalat és figyelmeztetés, még mindig vannak alkotók, akik úgy gondolják, hogy biztosra mennek. Például Thierry Klifa francia rendező a Kék papagáj című film készítésekor. Sok jót mondtunk már a francia filmgyártásról, arról az államilag támogatott erőfeszítésről, hogy ne csupán megvédjék, hanem terjesszék is a mozin keresztül kultúrájukat és nyelvüket. A Kék papagáj a szabályt erősítő kivétel.
Az alkotók abba a hibába estek, hogy a szereplők kiválasztásával kezdték az előkészületeket. Abban bíztak, hogy a nagy nevek vonzzák a nézőket, így aztán olyan színészeket szerződtettek, mint Catherine Deneuve, Emmanuelle Béart és Claude Brasseur. Ezt a döntést akár üdvözölhetnénk is, hiszen sok férfinéző gondolja úgy, hogy amikor az Úr megteremtette Évát, azt Catherine Deneuve-ről mintázta. Csak azt az apró hibát követte el a rendező, hogy nem íratott nekik szerepet, vagy ami még rosszabb, karakterük ellen dolgoztatta őket. Így aztán Denevue-ből piaci kofa lesz, Béart úgy néz ki, mint a szomszédasszony, a most is sármos Brasseur pedig kénytelen transzvesztitát alakítani. Csatlakozik hozzájuk még a karikás szemű, örökké másnaposnak tűnő Gérard Lanvin az egykori szívtipró szerepében. Kimondottan kellemetlen érzés látni, hogy a nem csupán jobb sorsra érdemes, de kiváló művészek milyen rosszak is tudnak lenni.
Hol játszódjon egy francia film? Ha cinikusak lennénk, azt mondanánk, hogy műteremben, méghozzá a porosabb fajtából, de azonosuljunk az alkotókkal, és mondjunk inkább orfeumot, kabarét, mulatót. A Kék papagáj ugyanis éjszakai szórakozóhely, ahol vegyes műsorral, az elöl-hátul egyforma félmeztelen táncosnőktől az énekesen keresztül a bűvészig mulattatják a betévedt vendégeket. Ez tényleg jellegzetes francia helyszín, még ha nem is Párizsban, hanem Nizzában található. A díszlet arra is jó, hogy amikor nem történik semmi a filmben - elég gyakran előfordul -, akkor fölhangozzon egy-egy sanzon. És ha már a színtér megvan, már csak egy valamirevaló eseménysort kellett kitalálni. Például kezdődjön azzal a film, hogy öngyilkos lesz az egykor szebb napokat látott Kék papagáj tulajdonosa. A miértre nem derül fény, de szelleme - mint Arany János balladájában Vörös Rébék - visszajár. Így tudjuk meg, hogy a néhai Stern úr valamikor Kelet-Európából vándorolt Franciaországba, majd örökbe fogadott egy libanoni zsidó bűvészt, művésznevén Nicky Guazzinit. Ennek a fiatalembernek szinte egy időben született két gyermeke két különböző nőtől. Stern úr vállalta mindkét gyermek keresztapaságát, majd végrendeletében is őket jelölte meg örökösnek. Az immár harminc körül járó Nino és Marianne eleinte úgy vélik, hogy mindenki akkor jár legjobban, ha megszabadulnak a mulatótól. Ők már egy új generáció, amelyet nem hat meg a nosztalgia, a régen milyen volt érzése. Ez persze a film végére megváltozik, de addig Nino tisztázza szexuális identitását, Marianne pedig vásárol magának Kalinyingrádban egy gyereket. Mi meg a jegyet vásároltuk a pénztárban.
