Mindenki bekaphatja, meg minden - J. D. Salinger: Rozsban a fogó

„A szövegelés 50-60 év alatt nem változik sokat. Ami változott, az irodalmi köznyelv” – hangsúlyozza Barna Imre, J. D. Salinger leghíresebb regényének legújabb magyar fordítása kapcsán készült interjúban. Mindennél fontosabb, hogy a fiatalok ne csak hírből ismerjék a régi nagyok munkáit, hanem kedvet kapjanak saját élményeket szerezni.

Éppen ezért, nem ördögtől való gondolat a világirodalmi klasszikusok újrafordítása, de rendkívüli kihívás és felelősségteljes feladat. Hűnek kell maradni az eredeti szöveghez, miközben meg kell felelni a mindenkori olvasói igényeknek is.

Az első fordítás óta eltelt bő ötven év, ezért Salinger regénye esetében feltétlenül helyeslendő az új magyar szöveg megalkotása. De rögtön az elején szembetalálkozunk egy izgalmas kérdéssel, ami sokaknál éles vitát váltott ki – már jóval a megjelenés előtt. Ez pedig a címadás. Barna Imre logikus magyarázatot ad arra, miért pontosabb az általa választott Rozsban a fogó, mint a Gyepes Judit-féle Zabhegyező (1964). Hiszen a cím utal a benne szereplő kifejezésekre, a baseball játék fogó nevű játékosára és az angol nyelvet beszélő gyerekek körében gyermekmondókaként ismert Robert Burns-versre.

Abban is igazat lehet adni Barnának, hogy az új cím felhívhatja a figyelmet magára az új fordításra is, hangsúlyozottan megkülönböztetve azt a korábbi kiadásoktól. De a 1964-es változat, legyen bármennyire is félrevezető az eredetihez képest, fogalommá vált, kultikussá lett az évek alatt. Nagy bátorságra vall tehát megváltoztatni.

Barna Imre címadása csak akkor lehetne sikeres, ha kellően frappáns, fülbemászó lenne, ha megszólíthatná a magyar olvasót. De (sajnos) meglehetősen jellegtelennek tűnik, talán mert az eredeti cím alapvetően az angol nyelvterületen érthető (pontosabban: más kulturális aurájú) szavak összegyúrásából jött létre. A Rozsban a fogó ezért bár pontos, de a magyar olvasó kevésé tud azonosulni vele. Természetesen e kérdésben is majd az utókor fog végérvényes döntést hozni. (Talán kevéssé közismert, hogy az olasz, francia, spanyol stb. változatok egyszerűen kitértek a cím sokértelműségének visszaadásától. – A szerk.)

    Az új fordítás friss közvetlensége, a beszélt nyelvből ismert durva kifejezések spontán elevensége, a mai szleng következetes használata azonban ellensúlyozza, sőt feledteti a címválasztás keltette hiányérzetet. Barna visszatért az angol (amerikai!) nyelvű ősváltozathoz, és újrateremtette a természetesen beszélt nyelv képzetét. Nem a korhű kifejezések használatára koncentrál, hanem megpróbálja a mai olvasók számára is élvezhetővé tenni Salinger okos nyelvezetét. Nem az egyes szavak, hanem dumák hitelessége fontos a számára.

    Salinger művével kapcsolatban minden bizonnyal mindenkinek megvan a saját élménye. Évekkel ezelőtt magam is elolvastam a Zabhegyezőt, de akkoriban semleges maradtam Holden Caulfield története iránt. Sosem értettem a lelkendező véleményeket, amelyek nemzedékek kultuszregényének, vagy egyenesen minden idők legnagyszerűbb prózai alkotásának nevezték. Az meg végképp érthetetlen volt számomra, miért sarkallt bárkit is szörnyű tettek elkövetésére (lásd Lennon gyilkosát: Mark David Chapmant).

    Az új fordítást olvasva viszont magával ragadott a mű pontosan megtervezett zaklatottsága, a főszereplő dühödt ártatlansága. Vajon csak arról lenne szó, mostanra értem meg Salinger művének befogadására? Biztos vagyok abban, hogy a Barna Imre által teremtett friss nyelvi közeg is segített. 1964-es hazai megjelenésekor a Zabhegyező szenzációszámba ment a tinédzserek hangján megszólaltató bátor keresetlensége miatt – ma olvasva, főleg az új verzió mellé rakva, sok helyen kifejezetten mesterkéltnek tűnik.

    Most már végre érteni vélem, miért nyomasztja olyannyira Holdent, ha valaki sok szerencsét kíván, amikor elmegy valahonnan, és miért érzi magát sokszor olyan mocskosul egyedül. De abban is biztos vagyok, hogy nem egy lázadó szellem ordítja bele a világba a harcias szembenállást. Holden sokkal inkább kétségbeesetten kutat, mert végre válaszokat szeretne kapni pofonegyszerű kérdéseire.

    Olvasás közben bevillant egy régi, semmiségnek tűnő emlékkép is. Fekszem a nappaliban a kanapén. Nem csinálok az égvilágon semmit, és ebben a mozdulatlanságban ér a felismerés, hogy halandó vagyok. Elemi erővel zuhant rám a megfogalmazhatatlan, amit Kundera a lét elviselhetetlen könnyűségének nevez. Nem véletlen az asszociáció, hiszen Holden Caulfield nyugtalanságát is a létezés kulcskérdésének megválaszolatlansága hozza elő. Ami Tamási Áron trilógiájának híres Ábelét is folyton foglalkoztatja, s amit újra meg újra megfogalmazunk magunknak: mi a csudát is keresünk mi e világon?

    Holden fejét folyamatosan azzal tömi a környezete, hogy az élet olyan játék, aminek szabályait be kell tartania. De Holden csak egyetlen törvényt fogad el, mégpedig, hogy nem szabad mellébeszélni, handabandázni. Mert „aki kamuzni próbál, az mehet a francba”. Ebben az egyszerű kijelentésben rejlik a regény kulcsa. Salinger tizenéves főhőse ugyanis rendíthetetlenül áhítozik a szellem és a jellem tisztasága után, de az emberek alkotta világban ez megtalálhatatlannak tűnik. A képmutatás pedig rohadtul kiábrándító tud lenni, sőt képes megbetegíteni. És ahogy Holden ezt elmeséli, az egyszerre nagyon mulatságos – és rémületesen elszomorító.

    Salingert olvasva rá kellett jönnöm, hogy kezdetben mindannyian olyanok vagyunk, mint Holden. Itt vannak azonban körülöttünk ezek az átkozott társadalmi elvárások, amiket – akármilyen ironikus is – mi magunk teremtünk. A megfelelni akarásunkkal aztán rendre beállunk az össznépi kamuprogramba, és onnantól kezdve cseszhetjük az egészet. Aztán jönnek más Holdenek, akik ugyanúgy felháborodnak, milyen álszent seggfejek is vagyunk mi (egykori Holdenek).

    De ha okosan figyelünk, mi is észrevehetjük, amikor Salinger felmutatja Holdennek a reményt. Még most is libabőrös leszek a regény végi jelenettől, amikor Holden gyönyörködik az önfeledten ringlispílező kishúgában. Maga sem tudja, mitől nyugszik meg. Mondhatnám, hogy csak egy pillanat az egész – de hát ezt úgyis mindenki tudja.

    Vajon Holden érti-e már az osztrák orvos, pszichológus, Wilhelm Stekel gondolatát, amit kedvenc tanára körmölt le neki egy firkapapírra? („Az éretlen ember arról ismerszik meg, hogy hősi halált halna az ügyéért, az érett meg arról, hogy egyszerűen csak élni akar érte.”) Mert „amihez nincs kedve az embernek, azt megette a fene.”

    Adblock detektálva

    Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

    Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu