[img id=451981 instance=1 align=left img]A múlt század húszas-harmincas éveinek szinte szagolható és tapintható budapesti levegője lengi be Körmendi Ferenc regényét. Városregény a javából, időutazás az 1930-as Nagykörútra. 

Itt, az egyik kávéházban jön össze hétről hétre egy baráti társaság, hogy ügyes-bajos gondjaikat megtárgyalják. Mígnem Kelemen, a regény egyik főhőse, felfedezi egy újságban egykori iskolatársukat, Kádárt, akiből az évek során dúsgazdag dél-afrikai nagytőkés lett. 

Levelet ír neki a fiúk nevében. Kíváncsi rá, a tutyimutyi diákból hogyan vált vagyonos üzletember, de abban is reménykedik, hátha a levél hatására hazalátogat és talán őt is felkarolja. Mert Kelemen sajnos harminckét évesen sem tud mihez kezdeni az életével. Elveszett és szegény, állástalan fiatalember, ágrólszakadt senki a nagy Budapesten. 

A regény ezután hirtelen idősíkot és cselekményt vált, a következő fejezetben a másik főhős lép színre és Kádár, a kezdetben szintén nincstelen, később megtollasodó szerencselovag történetét mutatja be, az első világháborútól egészen addig, amíg Londonban feleségül vesz egy magyar származású gazdag lányt és ezzel egy csapásra milliomos lesz. Kádár a levél ösztönzésére tényleg hazautazik feleségével Budapestre és ezzel kezdetét veszi a voltaképpeni budapesti kaland, amely azonban nem boldog véggel zárul, hanem tragédiával.

Körmendi Ferenc műve a maga korában, 1932-ben egy nemzetközi regénypályázat győztese, amely megjelenésekor, számos nyelvre lefordított sikerkönyv, ám évekkel később mégis kiesik az irodalomtörténeti kánonból. Részben politikai okokból feledkeznek meg róla, hiszen a szerző a fasizmus és a sztálinizmus elől is külföldre menekült és végül Amerikában hunyt el 1972-ben. Részben talán azért, mert az utókor túl könnyednek, már-már lektűrnek tartotta az írásait, jobb esetben irodalomtudósaink nem találták eléggé kifinomult és figyelemre méltó szépprózának.

Holott a szerző, ha nem is közelíti meg nagy prózaíróinkat, Kosztolányis és Füstös ízekkel bíró, egészen tehetséges szöveggel büszkélkedhet, és különösen a tudatfolyamatokat megragadó nyelvi eszközök, a belső monológok ámulatba ejtőek. 

A cselekmény szépen, lendülettel pereg, egyszerre képes a lokális budapesti miliőt, és Bécs, London valamint Dél-Afrika révén a nagyvilág színeit is megfesteni. A történelem sem kerüli el a szöveget, de nem is tolakodik előtérbe, bár a regény játékossága mellett eluralkodó pesszimista hangulat bizonyára nem véletlen: diszkrét híradás az akkori évek általános nemzeti kedélyállapotáról. Kádár nyomorúsága és karriertörténete pedig a francia realizmus legjobb fejezeteit idézi – a társadalomkritika vagy a korrajz igénye nélkül.

A kiváló történet csak a regény derekán bicsaklik meg – épp a budapesti kaland esik áldozatul a szerző túlzott mesélőkedvének.  A címadó fejezet egy túl hosszúra nyúlt és cikornyás Jávor Pál-tucatfilmre emlékeztet, az összes dramaturgiai megoldással, sírvamulatós atmoszférájával, illetve a melodrámai hangvétellel. A háttérben egy pillanatra még a modoros Karády is felbukkant. A regény ezen a ponton lebilincselő kaland helyett szirupos szerelmi történetté silányul. Ám az olvasót a kíváncsiság szerencsére tovább hajtja. Az utolsó rész szerencsére ismét a könyv első felének stílusában ragyog fel és szépít a mérlegen. 

[img id=451995 instance=1 align=left img]A budapesti kaland rólunk, magyarokról és budapestiekről szól, akik elcsigázva várjuk, hogy ebből a középszerű pokolból majd gazdag barátunk egy szép napon önzetlenül kiragad és magával visz minket délre, az ígéret földjére, ahol nem taposnak minket agyon a négyes-hatoson.

Kelemen is ebben a valószerűtlen álomban hisz, és mint valami vallásos őrült, létezése egyetlen értelmének tekinti Kádárt, aki kiragadhatná melankóliájából és nincstelenségéből. Neki azonban sajnos nem sikerül, ami évekkel korábban a szerencsés Kádárnak megadatott. Keserű egzisztencialista tapasztalatként éli meg iskolatársa látogatását, mígnem saját illúziója pusztulásba hajszolja.

Körmendi Ferenc regénye ízig-vérig szomorú magyar történet, amely semmit sem veszített aktualitásából: Budapest most is ugyanolyan reménytelen hely, mint a Kelemen-féle elveszett széplelkek környezete. 

A nyelv, a lélekábrázolás és az epikus szálak élvezetes olvasmánnyá teszik a regényt, mégsem csodálkozhatunk, hogy a kánonból kiesett. Ha a szerző a szöveg negyedét kidobja és fülledt kávéházi romantika helyett valódi izgalmakat teremt Budapesten, talán remekmű volna. De az vitathatatlan, hogy hagyott néhány izgalmas oldalt a hálátlan utókorra.

(Illusztráció: A Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződése, Klösz György felvétele, 1910 körül)