Elöljáróban máris szögezzük le, hogy az eredeti film, John Carpenter 1982-ben készült azonos című alkotása minden idők egyik legjobb horrorfilmje, sőt, a nyolcvanas éveknek egyenesen *A* legjobb horrorfilmje. Akár mesterműnek is nevezhetjük. Ebből következik, hogy kritikám tárgyának, a Dolog 2011-es változatának/remake-jének/előzményének/mittudomén-mijének elképesztően nehéz a dolga – túl kell(ene) szárnyalni a túlszárnyalhatatlant.
Ott meg ki megy má' megin?
Becsszóra megpróbálok objektív maradni, bár a fentiekből azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy az 1982-es filmnek nagy rajongója vagyok. Mindkét film története Joseph Campbell "Who goes there?" című novelláján alapszik, amelynek 1951-ben már készült egy feldolgozása, de az kimondottan gyengére sikerült, úgyhogy semmiféle összehasonlítást nem állna ki.
Mary Elizabeth Winestead játssza a Kurt Russell-pótlék főszereplőt, aki egy antarktiszi kutatóállomás norvég csapatába igyekszik beilleszkedni. A norvégok az Antarktisz jege alatt rábukkantak egy évmilliókkal ezelőtt lezuhant idegen űrhajóra, abban pedig egy organizmusra, amely feltehetőleg elpusztult a becsapódáskor. Nagyobbat már nem is tévedhetnének: miután kioperálják az űrhajóból, a lény életre kel, és elkezdi felzabálni a kutatócsapat tagjait, akiknek kinézetét képes egy az egyben leutánozni (hogy ez a vírusszerű szörnyűség hogyan funkcionál, azt sem a '82-es filmnek, sem ennek nem sikerült egész pontosan megértetnie velem.)
Nyomj egy entert
[img id=320712 instance=1 align=left img]Mivel a horrorrajongók állandóan köpködnek a remake-ekre, ezért a filmesek úgy határoztak, hogy kedvükre tesznek, és telerakják a filmet az 1982-es változat mozzanataira utaló motívumokkal (mivel Carpenter filmje a 2011-es verzió történetének folytatása. Eléggé össze vagy már zavarodva?) A műfajhoz igazán értő kezekben ebből a filmből sokkal több lehetett volna, ám a videoklippek és reklámok világából szalajtott rendező sorra követ el olyan hibákat, amelyek a film, úgymond szavatosságát szabotálják.
A forgatás során bármennyit is esküdöztek, a szörny és vérengzésének megalkotása során szinte kizárólag csak komputer-effekteket alkalmaztak. Az 1982-es film a mai napig a filmes effektek mérföldkövének számít, amit abban Rob Bottin és csapata un. praktikus, tehát kézzel fogható effektek terén összehozott, az egész egyszerűen zseniális, és a legjobb értelemben rettenetes. A 2011-es film számítógépes effektjei súlytalanok, komolytalanok, fantáziátlanok. Ugyancsak "kiveszi az embert a filmből", hogy ha ez a sztori egyszer előzmény, akkor miért nincs semmiféle díszletbeli utalás erre? Sehol egy walkman, egy ősrégi számítógép vagy egy videomagnó (a '82-es filmben ilyesmi szép számmal jelen volt.) Mintha valamiféle steril idővákuumban játszódna a 2011-es változat/előzmény/remake.
Jövő hétre ebből semmi nem marad
A film zenéje hollywoodi kaptafa. Mikor Morricone a korábbi filmhez írt minimalista prüntyögése pár percre megszólal, na az egyedül emlékezetesebb, mint az egész film soundtrackje. A rendezés rutinos de (megint csak) fantáziátlan. Akad ugyan pár félelmetes jelenet, de a legtöbb beijesztés un. "jump scare", tehát mikor képen kívülről hirtelen valami beugrik a látószögünkbe + adnak hozzá egy idióta hangeffektet. A történet csak időnként ül le, de akkor fenékre: több kimondottan unalmas szakasz is akad.
A filmben igazán csak a színészi alakítások jók, valamint a vége, amit nem lövök le természetesen. Attól függetlenül, hogy aki látta az 1982-es eredetit, tudja, milyen sorsra jutnak a norvégok, a 2011-es verzió befejezése nem érződik erőltetettnek.
Időnként szórakoztató, de felejthető szörnyfilm, amely teljesen feleslegesen szívja rá magát Carpenter klasszikusára.
Kinek ajánljuk?
- Azoknak, akik bírják a hideget.
- Azoknak, akik odavannak a számítógépes effektekért.
- Azoknak, akik alig várják, hogy leessen az első hó.
Kinek nem?
- Carpenter rajongóinak.
- Kurt Russellnek.
- Goldie Hawnnak.
6/10
