Robert De Niro a két legjobb aktív hollywoodi filmszínész egyike, amit sokadszor bizonyít Az ügynökség (The Good Shepherd) című mű mellékszerepében is. Azt azonban egyáltalán nem bizonyítja ugyanitt, hogy a hollywoodi filmrendezők közt is az élmezőnyben kéne őt számon tartanunk. Filmje hosszú, unalmas, és még az sem derül ki belőle, hogy miről szeretne szólni.
De Nirónak a 90-es évek első felében volt már egy rendezése, és bár nem sok mindenre emlékszem a Bronxi meséből, arra igen, hogy nem lövöldözős akciófilmet, hanem színvonalas kamaradrámát bírt összehozni a buszsofőr és a bronxi gengszterek között támadt antagonisztikus ellentétek kifejtéséből.
A korosodó mester Az ügynökségben sem a járt utat választja. A CIA fogantatásának, megszületésének és első nagy válságának sztorijában ? Kuba, Castro, Disznó-öböl, miegymás ? nem szuperkémek vívnak látványos csatát a világ újrafelosztásáért, hanem okos és képzett hivatalnokok bonyolódnak néha nehezen követhető logikai játékokba. Dicséretes ez, hiszen az orosz?amerikai konfliktushalmazból nem egy harcos-dugós látványmozi nőtt ki az elmúlt évtizedekben. Az ügynökségben azonban jószerével pofon is alig csattan, igaz, amikor mégis, akkor nagyot ? de erről picit később.
Nem akcióról akcióra, hanem köz- és magánéleti fordulatról fordulatra kellene tehát építkeznie az idősíkokat többé-kevésbé ritmusosan váltogató filmnek, csak hát az a baj, hogy a néző már az elején elbizonytalanodik, hogy akkor most egy ? vagy maximum két-három ? érdekes ember, vagy maga a CIA történeteként kellene-e értelmeznie azt, amit lát. Vagy ez is egy újabb mese arról, hogyan darálja be az embert a gépezet? Bármelyik stimmeljen a háromból ? esetleg mindhárom ?, egyik sem működik hibátlanul.
Nemcsak a CIA-ról, a főhős Edward Wilsonról sem tudunk meg eleget a játékidő 160 perce alatt. A hálózat működését felületesen ábrázolják az alkotók, maga Wilson meg egyszerűen nem izgalmas annyira, hogy megsajnáljuk, megszeressük vagy meggyűlöljük. Noha alapjában véve mindháromra lehetne okunk. Ehhez annyi kellene, hogy a történetnek legyen íve. Meg annyi, hogy a történelmi-politikai és a magánéleti szálak ne összekuszálódjanak, hanem erősítsék egymást.
Benne van a kudarcban az is, hogy Matt Damon képtelen hozni a 18 éves fiatalembert és - főként - a negyven fölötti, megkeseredett főügynököt is. De Angelina Jolie is tökéletlen az életbe és a titkokba belefáradt középkorú asszonyként. Más kérdés, vannak néhányan, akiknek hála mégsem muszáj menekülni a moziból: Michael Gambon mint Dr. Fredericks, John Turturro Brocco ügynökként, William Hurt, a korrupt főnök. Továbbá maga De Niro a vén Sullivan tábornok szerepében, na meg Oleg Stefanko mint orosz főkém. A film csúcspontja a Turturro alakította CIA-s és a Mark Ivanir játszotta KGB-s kínzásos jelenetsora. Abban a három percben több a dráma, mint a többi 157-ben összesen. Amit ellenben csúcspontnak szánhattak ? nőt dobnak ki egy repülőgépből, szegény hosszú másodpercekig szálldos aztán ?, az inkább komikus és kínos, mintsem megrázó.
Mostanában kezdem azt hinni, filmen képtelenség elmesélni huszonöt évet - hogy ilyet csak nagyregényben lehet. Hogy hiába a közel három óra, akkor sem jöhet össze az epikus hömpölygés. Persze lehet, hogy ez butaság. Lehet, hogy másoknak sikerülhet - ám Robert De Nirónak ezúttal nem sikerült. Akárhogy is, senki ne bízzon senkiben.
