Róluk szól egy baromi érdekes dokumentumfilm, amiben a még életben lévő egykori kamaszok keresetlen őszinteséggel beszélnek mindenről.
Annak ellenére, hogy az 56-os forradalom az egyik legalaposabban feltárt magyar történelmi esemény, vannak egészen érdekes, különleges és ezidáig ismeretlen részletei. Egy ilyen fontos és érdekes részt foltoz most be egy hosszú idő alatt elkészült dokumentumfilm, ami a forrdalom után a Francia Idegenlégióba menekült magyar kamaszok sorsának járt utána.
Nóvé Béla Patria Nostra - ‘56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban című filmje a még életben lévő, jellemzően Franciaországban letelepedett magyar légiósok beszámolóiból és rengeteg, ritkán látható archív felvételből áll össze.
A filmben megjelenő egykori légiósok keresetlen őszinteséggel beszélnek arról, milyen volt megélni a forradalmat, miért vonultak egykor az utcára, milyen volt Ausztriába és Jugoszláviába menekülni, majd onnan tovább, és persze arról, hogy milyen volt 15-16 évesen beállni a világ egyik legkeményebb katonai alakulatába, ami öt év afrikai kiképzéssel kezdődött.
Az 1956 utáni években nagyjából 3000 magyar szolgált a légióban, köztük legalább 500-an a forradalom árvái voltak, vagyis olyan kamaszok, akiknek el kellett menekülniük Magyarországról, ha meg akarták úszni azt, hogy börtönbe kerüljenek, esetleg kivégezzék őket. Mára már csak egy maroknyian vannak közülük életben, ezért is különlegesen érdekes a dokumentumfilm. Ha most nem készült volna el, akkor valószínűleg sosem ismertük volna meg ezeknek a fiataloknak a sorsát.
A filmben megszólaló, mára kedves, idős bácsivá öregedő egykori forradalmi hevülettől fűtött kamaszok, majd légiósok egytől egyig nagyon érdekes karakterek, mindegyikük története önmagában lenyűgöző kezdve a már tízévesen a légióba vágyó sráctól odáig, hogy van köztük olyan, aki a forradalom idején focilabdában csempészte a röpiratokat. Ráadásul egészen különleges hangulatot ad az egésznek, hogy szinte végig magyarul beszélnek. Erősebb, gyengébb akcentussal, sajátos szóhasználattal, pont úgy, mint amikor valaki 15-16 éves korában felhagyott egy nyelv művelésével: szokatlan szófordulatokat használnak, kamaszos őszinteséggel fogalmazzák meg a mondandójukat.
A legtöbbjük nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, amikor elmenekült, a háború utáni franciaország pedig nem igazán tudott azokon segíteni, akik nem találtak gyorsan munkát. A francia állampolgárok között is sokan voltak, akik az utcákra kényszerültek ezekben az években, így a hirtelen érkezett menekültek ellátására sem voltak meg a kellő források. Sok kamasznak a légió volt gyakorlatilag az egyetlen hely, ami bármiféle biztos megélhetést tudott nyújtani, ráadásul úgy, hogy a leszerelés után nyugdíjat kapnak, és ami talán az egyik legvonzóbb volt: a légiósoknál nem volt elvárás, hogy beszéljenek franciául.
Azóta mindannyian azt mondják, hogy a légió lett az új családjuk, nem meghalni mentek a légióba, hanem élni. De nem akarjuk lelőni az egész filmet, tényleg olyan ritkán látható alkotásról van szó, amit mindenkinek érdemes megnéznie. Ez a film nem a látványvilágával fog sokkolni, hanem azzal, amikor sokadjára is leesik, hogy a meseszerű, de kőkemény történetek nem kitaláltak, hanem az utóbbi hatvan évünk történelmének a részei.
