10 remake, ami jobb, mint az eredeti

Ma már a remake szóhoz egyértelmű pejoratív felhang társul, hiszen Hollywood fantáziátlanságának korában szinte egyet jelent a kreativitás hiányával, az alkotói lustasággal és a pénzhajhászással. De nem volt ez mindig így...

Rémségek kicsiny boltja (1986)

Frank Oz rendezése nem egyszerűen a trashfilmpápa, Roger Corman 1960-as eredetijén alapul, hanem azon az adaptáción, amely színdarabként készült belőle 1982-ben, és bekerült a Broadwayre. A közönség ítélete szerint egyértelműen az 1986-os verzió a legjobb a három közül, amelynek a sikere annyira elhomályosítja az ugyancsak kiváló korábbi műveket, hogy sok néző vélhetően még csak nem is látta az 1960-as eredetit.

Az új változat kiválóságához minden bizonnyal a nagyszerű szereposztás is hozzájárul: Rick Moranis, Jim Belushi és John Candy játsszák a főbb szerepeket – és a mai napig ez az első és egyetlen nagyjátékfilm, amelyben a komédia két nagyágyúja, Steve Martin és Bill Murray megosztja egymással a vásznat.

És hogy a történet kerek legyen, és a fent említett kreativitáshiány, lustaság és pénzhajhászás se maradjon ki: Hollywoodban már készül az újabb feldolgozás, Scarlett Johansson, Chris Evans és Taron Egerton főszereplésével.


Evil Dead – Gonosz halott 2. (1987)

Sam Raimi 1981-ben rendezte meg az első Gonosz halott-filmet, mindössze 90 ezer dollárból, ami igencsak meglátszott rajta. Ami még azonban meglátszott rajta az 1982-es premieren a Cannes-i Filmfesztiválon, az a tehetség, így miután Stephen King (!) írt a horrorról egy pozitív kritikát, az alkotást elkezdték szélesebb körben is forgalmazni. Ennek köszönhetően Raimi öt évvel később már elég ismert lett ahhoz, hogy a befektetők hozzávágjanak egy (a korábbihoz képest legalábbis) nagyobb összeget, 3 és félmillió dollárt, hogy készítse el az Evil Dead folytatását. A direktor először egy időutazós, a középkorban játszódó második részt akart, de a producerek jobban szerették volna, ha a Gonosz halott 2. jobban hasonlít az első filmhez.


Raimi ezért leforgatott egy olyan filmet, ami a felszínen ugyan folytatás, de a cselekmény annyira hasonlít az első részhez, hogy nyugodt lélekkel nevezhető remake-nek (magyarul az ilyesmit rejtett remake-nek hívjuk, a filmek főszereplője, Bruce Campbell viszont sokkal frappánsabban ’requel’-nek nevezte, a sequel és a remake szavak egybeszikráztatásával). A Gonosz halott 2. pedig tipikusan az a produkció, aminek minden kockáján meglátszik, hogy alkotója ezúttal közel negyvenszer annyi pénzből gazdálkodhatott. Az új Evil Dead ráadásul nemcsak jobb és látványosabb lett az elsőnél, de Raimi egy egész franchise-t épített rá (a folytatásaként például az időutazós sztorit is megvalósította: ez lett az 1992-es A sötétség serege).


A Riviéra vadorzói (1988)

Frank Oz a jelek szerint igazi mestere a kreatív újrahasznosításnak, hiszen a Rémségek kicsiny boltja után két évvel újabb remake-kel jelentkezett, amelynek a minősége túlszárnyalta az eredeti filmét. Az 1964-es Dajkamesék hölgyeknek című alkotással sincs semmi baj, csak nem maradt olyan emlékezetes, mint az újrája – annak ellenére sem, hogy olyan színészóriások játszottak benne, mint David Niven és Marlon Brando. Az 1988-as, Michael Caine és Steve Martin főszereplésével készült verzió viszont mára klasszikussá nemesült, és

olyan zseniális poénok vannak benne (lásd például a lenti videót), amiket a mai napig idézhetünk.

A mű újabb párhuzama a Rémségek kicsiny boltjával és az ott emlegetett fantáziátlansággal, hogy ebből is készült egy újabb remake: a 2019-es Csaló csajok, ami rettenetesen sikerült – annyira, hogy bátran nevezhető a benne szereplő tehetséges színésznők (Anne Hathaway és Rebel Wilson) szakmai mélypontjának.


A dolog (1982)

John Carpenter sci-fi/horrorja John W. Campbell Jr. 1938-as, Who Goes There? című novelláján alapul, amiből azonban már sokkal korábban, 1951-ben készült egy feldolgozás A lény – egy másik világból címmel, így A dolog egyszerre tekinthető az elbeszélés adaptációjának és a film remake-jének. S miközben az 1951-es verzió is egyértelműen jól sikerült alkotás, az 1982-es film (a kezdeti bukás után) az évek során klasszikussá, sőt a nyolcvanas évek egyik legnagyobb hatású horrorfilmjévé vált (köszönhetően Carpenteren kívül Stan Winston speciális effektesnek is), ami annyira elfeledtette a korábbi változatot, hogy sokan még a létezéséről sem hallottak. Az alapműnek egyébként 2011-ben elkészült egy újabb variációja, szintén A dolog címmel, női főszereplővel (Mary Elizabeth Winstead), amit hivatalosan folytatásként hirdettek, de aki látta a filmet, pontosan tudja, hogy valójában itt is egy rejtett remake-ről van szó.


Az utolsó mohikán (1992)

James Fenimore Cooper 1826-os regényéből húsznál is több adaptáció készült: a legkorábbi egy 1909-es rövidfilm, a legutolsó pedig Michael Mann szóban forgó rendezése, Daniel Day-Lewisszal a főszerepben. Sokáig az 1936-os, Randolph Scott főszereplésével készült feldolgozást tekintették a legjobbnak – egészen addig, amíg Mann nem jelentkezett a maga verziójával. Hollywood ugyan híres arról, hogy szeretnek időről időre visszanyúlni a régi sikerekhez, de Az utolsó mohikánból 1992 óta nem forgatott senki filmet, hiszen az olyan kiválóan sikerült, és olyan remekül ragadta meg a könyv lényegét, hogy még a pénzhajhász újrahasznosítók is belátták, hogy teljesen felesleges lenne. Így ha ma valaki kimondja, hogy Az utolsó mohikán, szinte száz százalék, hogy mindenki Mann és Day-Lewis művére gondol, és nem a regényre, pláne nem a korábbi filmekre.


A légy (1986)

Annak idején, 1958-ban a nézők megőrültek a Kurt Neumann által David Hedison, Patricia Owens, Vincent Price és Herbert Marshall főszereplésével forgatott horrorfilmért, A légyért, amiből így nemcsak azonnal klasszikus lett, de két folytatást is megért. Amikor azonban 1986-ban egy David Cronenberg nevezetű zseni szintén feldolgozta George Langelaan novelláját, amin a film alapult, egy csapásra megváltozott minden. Azóta már senki sem nevezné az 1958-as verziót klasszikusnak, sőt,

a legtöbben nem is tudnak a létezéséről.

A remake lett egyébként az első és egyetlen alkalom, hogy egy Cronenberg-film Oscart érdemelt (a legjobb maszk kategóriában kapta), és nem mellesleg elindította a főszerepet alakító Jeff Goldblum karrierjét is.


A sebhelyesarcú (1983)

Hinnéd vagy sem, annak ellenére, hogy A sebhelyesarcút az új-hollywoodi irányzat egyik legtehetségesebb tagja, Brian De Palma rendezte, nem nevezhető eredeti alkotásnak, hiszen egy 1932-es gengszterfilm remake-je. Ugyan mindkét film Armitage Trail 1929-es, azonos című regényén alapul (ami Al Capone figuráját alapul véve mutatja be egy Antonio „Tony” Carmonte nevű gengszter felemelkedését a chicagói alvilágban), de

maga De Palma ismerte el, hogy nem egy újabb adaptációt, hanem remake-et készített, azzal, hogy munkáját az 1932-es mű forgatókönyvíróinak, Howard Hawksnak és Ben Hechtnek ajánlotta.

S habár a korábbi alkotás is abszolút klasszikusnak számít, az új film azonnal felülírt mindent, és ha a mai néző hallott is az első A sebhelyesarcúról, szinte biztos, hogy csak a másodikat látta, ami nemcsak a filmkánonba került be, de kifogyhatatlan idézet- („Köszönj szépen a kis barátomnak!”) és mémgyűjtemény lett.


Tízparancsolat (1956)

Cecil B. DeMille neve szinte egybeforrt a látványos, nagyszabású történelmi filmeposzokkal, de kevesen tudják, hogy legnagyszabásúbb meséjét kétszer is megrendezte: az 1956-os színes-szagos Tízparancsolatnak ugyanis van egy 1923-as, némafilmes elődje. Habár a korábbi mű a maga korában haladónak számított (a bibliai Exodusszal párhuzamosan egy korabeli, modern család életét is megjelenítette), vibráló Technicolor színei, monumentális hangkeverése és látványos kiállítása miatt a későbbi alkotást szokás minden idők legnagyobb filmjei között emlegetni. Hét Oscar-díjra jelölték (amiből egyet el is nyert), és olyan sztárok szerepelnek benne, mint Charlton Heston, Yul Brynner és Edward G. Robinson, szóval nem csoda, hogy a mai napig előveszik a tévék a karácsonyi és a húsvéti időszakban.


A máltai sólyom (1941)

Ha bárkit megkérdezünk, valószínűleg nem is hallott róla, hogy a John Huston által Humphrey Bogart főszereplésével rendezett noiron kívül van másik adaptációja is Dashiell Hammett regényének. Pedig amikor a Warner Bros. megszerezte az 1930-ban megjelent könyv megfilmesítési jogait, nem vesztegették az időt, és már 1931-ben előálltak a filmverzióval, amelyben Ricardo Cortez (az meg ki?) alakította Sam Spade-et, a kőkemény magándetektívet. Az alkotás hatalmas pechje volt viszont, hogy teljesen újravágták, hogy eltávolítsák belőle az „erkölcstelen” jeleneteket, a végeredmény pedig közel nézhetetlen lett. Az eredeti elképzelések szerinti változatot csak 1966-ban állították vissza – addigra viszont már Humphrey Bogart halhatatlanná tette a figurát, egyértelművé téve, hogy a remake ezúttal (is) túlszárnyalta az eredetit.


Óz, a csodák csodája (1939)

A máltai sólyomhoz hasonlóan arról sincs szinte senkinek tudomása, hogy a Judy Garland főszereplésével készült musicalklasszikus remake. L. Frank Baum Óz, a nagy varázsló című meseregényének az Óz, a csodák csodája megjelenéséig öt filmfeldolgozása született, amelyek közül 1939-ig az 1925-ben bemutatott némafilm volt a legismertebb. Adottságainál, pontosabban hiányosságainál fogva azonban az eredeti nem lett túl emlékezetes, mivel sem a későbbi feldolgozás látványvilágával, sem fülbemászó musicalslágereivel nem büszkélkedhetett – így a vérszegény adaptáció legérdekesebb tulajdonsága most már csak az, hogy szerepelt benne a fiatal Oliver Hardy a Stan és Pan duóból (ő volt a Bádogember). Ezzel szemben Victor Fleming rendezését máig minden idők egyik legjobb filmalkotásaként tartjuk számon.


(via Listverse)

 

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu