10 remake, ami jobb, mint az eredeti

Ma már a remake szóhoz egyértelmű pejoratív felhang társul, hiszen Hollywood fantáziátlanságának korában szinte egyet jelent a kreativitás hiányával, az alkotói lustasággal és a pénzhajhászással. De nem volt ez mindig így...

Rémségek kicsiny boltja (1986)

Frank Oz rendezése nem egyszerűen a trashfilmpápa, Roger Corman 1960-as eredetijén alapul, hanem azon az adaptáción, amely színdarabként készült belőle 1982-ben, és bekerült a Broadwayre. A közönség ítélete szerint egyértelműen az 1986-os verzió a legjobb a három közül, amelynek a sikere annyira elhomályosítja az ugyancsak kiváló korábbi műveket, hogy sok néző vélhetően még csak nem is látta az 1960-as eredetit.

Az új változat kiválóságához minden bizonnyal a nagyszerű szereposztás is hozzájárul: Rick Moranis, Jim Belushi és John Candy játsszák a főbb szerepeket – és a mai napig ez az első és egyetlen nagyjátékfilm, amelyben a komédia két nagyágyúja, Steve Martin és Bill Murray megosztja egymással a vásznat.

És hogy a történet kerek legyen, és a fent említett kreativitáshiány, lustaság és pénzhajhászás se maradjon ki: Hollywoodban már készül az újabb feldolgozás, Scarlett Johansson, Chris Evans és Taron Egerton főszereplésével.


Evil Dead – Gonosz halott 2. (1987)

Sam Raimi 1981-ben rendezte meg az első Gonosz halott-filmet, mindössze 90 ezer dollárból, ami igencsak meglátszott rajta. Ami még azonban meglátszott rajta az 1982-es premieren a Cannes-i Filmfesztiválon, az a tehetség, így miután Stephen King (!) írt a horrorról egy pozitív kritikát, az alkotást elkezdték szélesebb körben is forgalmazni. Ennek köszönhetően Raimi öt évvel később már elég ismert lett ahhoz, hogy a befektetők hozzávágjanak egy (a korábbihoz képest legalábbis) nagyobb összeget, 3 és félmillió dollárt, hogy készítse el az Evil Dead folytatását. A direktor először egy időutazós, a középkorban játszódó második részt akart, de a producerek jobban szerették volna, ha a Gonosz halott 2. jobban hasonlít az első filmhez.


Raimi ezért leforgatott egy olyan filmet, ami a felszínen ugyan folytatás, de a cselekmény annyira hasonlít az első részhez, hogy nyugodt lélekkel nevezhető remake-nek (magyarul az ilyesmit rejtett remake-nek hívjuk, a filmek főszereplője, Bruce Campbell viszont sokkal frappánsabban ’requel’-nek nevezte, a sequel és a remake szavak egybeszikráztatásával). A Gonosz halott 2. pedig tipikusan az a produkció, aminek minden kockáján meglátszik, hogy alkotója ezúttal közel negyvenszer annyi pénzből gazdálkodhatott. Az új Evil Dead ráadásul nemcsak jobb és látványosabb lett az elsőnél, de Raimi egy egész franchise-t épített rá (a folytatásaként például az időutazós sztorit is megvalósította: ez lett az 1992-es A sötétség serege).


A Riviéra vadorzói (1988)

Frank Oz a jelek szerint igazi mestere a kreatív újrahasznosításnak, hiszen a Rémségek kicsiny boltja után két évvel újabb remake-kel jelentkezett, amelynek a minősége túlszárnyalta az eredeti filmét. Az 1964-es Dajkamesék hölgyeknek című alkotással sincs semmi baj, csak nem maradt olyan emlékezetes, mint az újrája – annak ellenére sem, hogy olyan színészóriások játszottak benne, mint David Niven és Marlon Brando. Az 1988-as, Michael Caine és Steve Martin főszereplésével készült verzió viszont mára klasszikussá nemesült, és

olyan zseniális poénok vannak benne (lásd például a lenti videót), amiket a mai napig idézhetünk.

A mű újabb párhuzama a Rémségek kicsiny boltjával és az ott emlegetett fantáziátlansággal, hogy ebből is készült egy újabb remake: a 2019-es Csaló csajok, ami rettenetesen sikerült – annyira, hogy bátran nevezhető a benne szereplő tehetséges színésznők (Anne Hathaway és Rebel Wilson) szakmai mélypontjának.


A dolog (1982)

John Carpenter sci-fi/horrorja John W. Campbell Jr. 1938-as, Who Goes There? című novelláján alapul, amiből azonban már sokkal korábban, 1951-ben készült egy feldolgozás A lény – egy másik világból címmel, így A dolog egyszerre tekinthető az elbeszélés adaptációjának és a film remake-jének. S miközben az 1951-es verzió is egyértelműen jól sikerült alkotás, az 1982-es film (a kezdeti bukás után) az évek során klasszikussá, sőt a nyolcvanas évek egyik legnagyobb hatású horrorfilmjévé vált (köszönhetően Carpenteren kívül Stan Winston speciális effektesnek is), ami annyira elfeledtette a korábbi változatot, hogy sokan még a létezéséről sem hallottak. Az alapműnek egyébként 2011-ben elkészült egy újabb variációja, szintén A dolog címmel, női főszereplővel (Mary Elizabeth Winstead), amit hivatalosan folytatásként hirdettek, de aki látta a filmet, pontosan tudja, hogy valójában itt is egy rejtett remake-ről van szó.


Az utolsó mohikán (1992)

James Fenimore Cooper 1826-os regényéből húsznál is több adaptáció készült: a legkorábbi egy 1909-es rövidfilm, a legutolsó pedig Michael Mann szóban forgó rendezése, Daniel Day-Lewisszal a főszerepben. Sokáig az 1936-os, Randolph Scott főszereplésével készült feldolgozást tekintették a legjobbnak – egészen addig, amíg Mann nem jelentkezett a maga verziójával. Hollywood ugyan híres arról, hogy szeretnek időről időre visszanyúlni a régi sikerekhez, de Az utolsó mohikánból 1992 óta nem forgatott senki filmet, hiszen az olyan kiválóan sikerült, és olyan remekül ragadta meg a könyv lényegét, hogy még a pénzhajhász újrahasznosítók is belátták, hogy teljesen felesleges lenne. Így ha ma valaki kimondja, hogy Az utolsó mohikán, szinte száz százalék, hogy mindenki Mann és Day-Lewis művére gondol, és nem a regényre, pláne nem a korábbi filmekre.


A légy (1986)

Annak idején, 1958-ban a nézők megőrültek a Kurt Neumann által David Hedison, Patricia Owens, Vincent Price és Herbert Marshall főszereplésével forgatott horrorfilmért, A légyért, amiből így nemcsak azonnal klasszikus lett, de két folytatást is megért. Amikor azonban 1986-ban egy David Cronenberg nevezetű zseni szintén feldolgozta George Langelaan novelláját, amin a film alapult, egy csapásra megváltozott minden. Azóta már senki sem nevezné az 1958-as verziót klasszikusnak, sőt,

a legtöbben nem is tudnak a létezéséről.

A remake lett egyébként az első és egyetlen alkalom, hogy egy Cronenberg-film Oscart érdemelt (a legjobb maszk kategóriában kapta), és nem mellesleg elindította a főszerepet alakító Jeff Goldblum karrierjét is.


A sebhelyesarcú (1983)

Hinnéd vagy sem, annak ellenére, hogy A sebhelyesarcút az új-hollywoodi irányzat egyik legtehetségesebb tagja, Brian De Palma rendezte, nem nevezhető eredeti alkotásnak, hiszen egy 1932-es gengszterfilm remake-je. Ugyan mindkét film Armitage Trail 1929-es, azonos című regényén alapul (ami Al Capone figuráját alapul véve mutatja be egy Antonio „Tony” Carmonte nevű gengszter felemelkedését a chicagói alvilágban), de

maga De Palma ismerte el, hogy nem egy újabb adaptációt, hanem remake-et készített, azzal, hogy munkáját az 1932-es mű forgatókönyvíróinak, Howard Hawksnak és Ben Hechtnek ajánlotta.

S habár a korábbi alkotás is abszolút klasszikusnak számít, az új film azonnal felülírt mindent, és ha a mai néző hallott is az első A sebhelyesarcúról, szinte biztos, hogy csak a másodikat látta, ami nemcsak a filmkánonba került be, de kifogyhatatlan idézet- („Köszönj szépen a kis barátomnak!”) és mémgyűjtemény lett.


Tízparancsolat (1956)

Cecil B. DeMille neve szinte egybeforrt a látványos, nagyszabású történelmi filmeposzokkal, de kevesen tudják, hogy legnagyszabásúbb meséjét kétszer is megrendezte: az 1956-os színes-szagos Tízparancsolatnak ugyanis van egy 1923-as, némafilmes elődje. Habár a korábbi mű a maga korában haladónak számított (a bibliai Exodusszal párhuzamosan egy korabeli, modern család életét is megjelenítette), vibráló Technicolor színei, monumentális hangkeverése és látványos kiállítása miatt a későbbi alkotást szokás minden idők legnagyobb filmjei között emlegetni. Hét Oscar-díjra jelölték (amiből egyet el is nyert), és olyan sztárok szerepelnek benne, mint Charlton Heston, Yul Brynner és Edward G. Robinson, szóval nem csoda, hogy a mai napig előveszik a tévék a karácsonyi és a húsvéti időszakban.


A máltai sólyom (1941)

Ha bárkit megkérdezünk, valószínűleg nem is hallott róla, hogy a John Huston által Humphrey Bogart főszereplésével rendezett noiron kívül van másik adaptációja is Dashiell Hammett regényének. Pedig amikor a Warner Bros. megszerezte az 1930-ban megjelent könyv megfilmesítési jogait, nem vesztegették az időt, és már 1931-ben előálltak a filmverzióval, amelyben Ricardo Cortez (az meg ki?) alakította Sam Spade-et, a kőkemény magándetektívet. Az alkotás hatalmas pechje volt viszont, hogy teljesen újravágták, hogy eltávolítsák belőle az „erkölcstelen” jeleneteket, a végeredmény pedig közel nézhetetlen lett. Az eredeti elképzelések szerinti változatot csak 1966-ban állították vissza – addigra viszont már Humphrey Bogart halhatatlanná tette a figurát, egyértelművé téve, hogy a remake ezúttal (is) túlszárnyalta az eredetit.


Óz, a csodák csodája (1939)

A máltai sólyomhoz hasonlóan arról sincs szinte senkinek tudomása, hogy a Judy Garland főszereplésével készült musicalklasszikus remake. L. Frank Baum Óz, a nagy varázsló című meseregényének az Óz, a csodák csodája megjelenéséig öt filmfeldolgozása született, amelyek közül 1939-ig az 1925-ben bemutatott némafilm volt a legismertebb. Adottságainál, pontosabban hiányosságainál fogva azonban az eredeti nem lett túl emlékezetes, mivel sem a későbbi feldolgozás látványvilágával, sem fülbemászó musicalslágereivel nem büszkélkedhetett – így a vérszegény adaptáció legérdekesebb tulajdonsága most már csak az, hogy szerepelt benne a fiatal Oliver Hardy a Stan és Pan duóból (ő volt a Bádogember). Ezzel szemben Victor Fleming rendezését máig minden idők egyik legjobb filmalkotásaként tartjuk számon.


(via Listverse)

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu