A második (sőt: harmadik, negyedik) részeket általában elég lesajnálóan szoktuk emlegetni, feltételezvén, hogy csak anyagi érdekből készültek. De vannak bizonyos ritka alkalmak, amikor egy-egy folytatás sokkal jobban sikerül, mint az eredeti film.
Thor: Ragnarök (2017)
Habár a Marvel moziuniverzumban valahol mindegyik film folytatása az előzőnek, most maradjunk a hamarosan tetralógiává bővülő Thor-moziknál, amelyek esetében egyértelműen kijelenthető, hogy a Taika Waititi által rendezett harmadik rész sokkal ihletettebb és eredetibb volt, mint a Kenneth Branagh-féle shakespeare-i Thor (2011) és az azt követő, émelyítően belassult Sötét világ (2013). Az első két film unalmas főhőséből a függetlenfilm világából érkező Waititi ugyanis – kihasználva Chris Hemsworth komikusi vénáját – vicces figurát csinált, és ráerősített a karakterek közötti dinamikára is (lásd Thor és Hulk, Thor és Valkűr, Thol és Loki stb. kettősét), anélkül, hogy a sok poénkodás miatt a cselekmény tét nélkülivé vált volna. Szóval kíváncsian várjuk a közelgő Thor: Szerelem és Mennydörgést!
A sötét lovag (2008)
Akár pusztán Christopher Nolan trilógiáját vesszük, akár a korábban készült Batman-filmeket, A sötét lovag egyértelműen jobb, mint az előzményei – sőt, megkockáztatnánk, hogy ez a valaha készült legjobb szuperhősfilm. Mindez Nolan zsenije mellett
nagyrészt a Jokert alakító Heath Ledgernek köszönhető,
akinél nehéz tökéletesebb gonosztevőt elképzelni. Bemutatása idején forradalminak számított, hogy az alkotók egy teljesen realista közegben játszódó, súlyos és sötét bűndrámát tártak elénk, csak feldúsították szuperhős (és „szupergonosz”) karakterekkel. A rendező által megálmodott mocskos és kaotikus Gotham ráadásul kiváló háttérként szolgált Joker kacagó őrületéhez.
Star Wars V. – A Birodalom visszavág (1980)
Ez az a film, amellyel kapcsolatban a legbiztosabb a közmegegyezés, hogy ott a helye minden „a valaha készült legjobb folytatások” listán. Nem csak amiatt a váratlan fordulat miatt, hogy a főhős elveszíti a kezét, hiszen ez csak egyetlen csavar a sok közül ebben a korábbinál sokkal sötétebb filmben, amelyben a karaktereket drasztikusan más, gyakran veszélyes irányba tereli a forgatókönyv. Darth Vader és Luke Skywalker kultikus jelenetével az alkotók megágyaztak egy családi örökséggel terhelt sagának, arról nem beszélve, hogy itt debütált Yoda és Lando Calrissian közönségkedvenc karaktere. A komorabb hangvételhez ráadásul Irvin Kershner rendező vezetésével egy, a korábbinál vizuálisan is sokkal átütőbb látványt társítottak. Mindennek köszönhetően
az Egy új remény jópofa sci-fijéhez képest a franchise itt nőtt nagyszabású űroperává.
Toy Story 2. (1999)
Amikor 1995-ben az első Toy Story bemutatkozott, az hatalmas áttörést jelentett az animációs filmek terén, hiszen ez volt az első, teljesen egészében komputeranimációval készített nagyjátékfilm (egyúttal egyébként ez az első egész estés Pixar-mozi is). Szóval a mű annak idején hatalmas durranás volt, így a stúdió elég magasra tette saját magának a lécet – a folytatással mégis sikerült megugrani, sőt le is körözni a korábbi teljesítményt.
Ez a film talán a Pixar történetének legjobban sikerült alkotása – ami elég nagy szó, ha áttekintjük, mi mindent tettek le azóta az asztalra. A Toy Story 2. ráadásul nagyon szépen öregedett, így olyan időtálló maradt, hogy kétséges, hogy valaha is készül nála jobb rész a franchise-ban (a közelgő Lightyear már az előzetese alapján sem közelíti).
Harry Potter és az azkabani fogoly (2004)
A Thor: Ragnarökhöz hasonlóan a Harry Potter és az azkabani fogoly is egy folytatás folytatása, ami mindkét elődjét lekörözi. A Christopher Columbus által rendezett első két rész korrekt adaptációja volt J.K. Rowling gyerekregényeinek – ehhez képest az Alfonso Cuarón által megálmodott harmadik film tónusát és színvonalát tekintve is magasabbra tette a lécet. Ezúttal már egy sötétebb, felnőtteknek (is) szóló mesét láthatunk, amelyben a mexikói rendező saját művészi ambícióit is megvalósíthatta. Az alkotó Rowlingtól is nagyobb szabadságot kapott, így olyan, rengeteg invencióval leforgatott jelenetet kapunk, mint például azt, amelyben Piton megvédi Harry, Hermione és Ron trióját a vérfarkastól, és ami
nemcsak önmagában emlékezetes, de csodálatos módon ágyaz meg egy érzelmileg igen összetett kapcsolatnak.
Mad Max – A harag útja (2015)
Habár már az 1981-es Mad Max 2. – Az országúti harcos lényegesen jobban sikerült folytatás lett, mint az 1979-ben bemutatott Mad Max (ami, valljuk be, nem egy igazán jó film, csak egy hosszúra nyújtott előhang, elmulasztott lehetőségekkel), George Miller rendező a koronát egyértelműen az egyszerre folytatásként és rebootként működő negyedik résszel tette fel az életművére. A feminista felhangokkal, Charlize Theron Furiosájának ikonikus alakjával és a lenyűgöző, szinte már fájóan éles látványvilággal az alkotó olyan sok ponton emelte magasabb szintre művét a korábbiaknál, hogy a bemutató idején minden néző dobott egy hátast tőle. Reméljük, az Anya Taylor-Joyjal a címszerepben most készülő Furiosával Miller tartja majd a színvonalat!
A bárányok hallgatnak (1991)
Sokan valószínűleg nem tudnak róla, de Jonathan Demme adaptációja gyakorlatilag az 1986-os Az embervadász folytatása, amelyben Clarice figurája még nem, de Hannibal Lecteré már szerepelt – csak az Anthony Hopkinsnál jelentéktelenebb Brian Cox játszotta. Az embervadász egyébként ugyanazt a „Fogtündér”-es sztorit meséli el, mint a később bemutatott A vörös sárkány, és mivel nélkülözi azt a hihetetlen feszültséget, amit A bárányok hallgatnakban egyebek mellett Jodie Foster és Hopkins hátborzongató kettőse szolgáltatott,
nagyon könnyű egy, a franchise-tól teljesen független filmként tekinteni rá.
Az 1991-es folytatásban viszont nemcsak a brit színész emelte új szintre a kannibálfigurát, de teljesen megérdemelten nyert öt Oscart (legjobb film, legjobb női és férfi főszereplő, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv), amivel azóta is nemcsak a Hannibal-filmek és -sorozatok, de a műfaj (egyik) csúcspontját is jelenti.
