A Manderley-ház asszonya – Csodaszép és kissé üres a nagy regény új feldolgozása

Alfred Hitchcock után persze nehéz próbálkozni egy ilyen veretes művel - a Lily James és Armie Hammer főszereplésével készült új verzió nem is lépett túl a külsőségeken.

Daphne Du Maurier 1938-as gótikus regényét a nagy Alfred Hitchcock dolgozta fel A Manderley-ház asszonya (1940) címmel első hollywoodi munkájaként a szintén fantasztikus Sir Laurence Olivier főszereplésével, amiért kapásból meg is kapta a legjobb filmnek járó Oscart. Ilyenkor persze nehéz azt mondani a soron következő filmesnek, hogy nem a mester munkájából csinál remake-et, hanem az eredeti műből építkezik, még akkor is, ha Ben Wheatley történetesen tényleg felhasznált a Netflix számára készített munkájában, az új A Manderley-ház asszonyában olyan elemeket, amiket Hitchcock nem tartott elengedhetetlennek - aki nyilván nem véletlenül döntött így annak idején.

Vicces, hogy pont Wheatley az, aki a legkevésbé logikus jelöltnek tűnik egy ilyen (irodalmi) feldolgozáshoz. Klasszikus művészfilmesként kezdte pályáját, de az olyan munkáiban, mint a Halállista, a Vérturisták vagy a Valahol Angliában mindig volt valami groteszk, valami gonoszkás, majd kicsit kommerszebbre váltott, és nagy sztárokkal kezdett dolgozni, de megőrizte fanyar humorát és egyéni látásmódját – a nálunk rejtélyes okból nem forgalmazott, de zseniális Free Fire Armie Hammerrel, Sam Riley-val, Brie Larsonnal és Cillian Murphyvel remek példa erre. Eddig mindig saját ötletből dolgozott, most viszont nagy fába vágta a fejszéjét, amihez hozta magával az előző filmjéből Riley-t és Hammert. Utóbbi az egyik főszereplő, a gazdag és jóképű Maxim de Winter, aki monte-carlói nyaralása során ismerkedik meg egy szerényebb származású, de csinos lánnyal (Lily James), akinek sem a regényben nem tudjuk meg a nevét, sem itt, és hamarosan meg is kéri a kezét. Az ifjú házasok elutaznak a férfi cornwalli birtokára, a Manderley házba, és minden nagyon szépnek és jónak tűnik. Csakhogy a ház előző úrnője, az előző Mrs. de Winter, a címbéli Rebecca „mindenütt ott van”.

Nem csak azért, mert kezdőbetűje az utolsó zsebkendőbe is bele van hímezve, és az utolsó fésűn is ott díszeleg, hanem azért, mert a hatalmas uradalom baljóslatú házvezetője (Kristin Scott Thomas) mindent megtesz, hogy az új feleség ne tudjon megszabadulni a régi emlékétől. És Rebecca a férj fejében is még mindig ott van, de nem úgy, ahogy azt új hitvese hiszi. És ugyebár ebből lenne a feszültség, de mai szemmel nézve Daphne Du Maurier regénye meglepően egyszerű rejtéllyel és megoldással dolgozik, így Wheatley dolga pont az volt, hogy az ehhez vezető utat tegye a lehető legizgalmasabbá, a lehető legnagyobb feszültséget teremtse meg, és ez nem minden ponton sikerült. Nem sikerült például hősét egy gyásztól és kétségektől gyötört férfiként bemutatnia – ez a Maxim de Winter csupán egy playboy, aki jól érzi magát a bőrében, így kissé nehezen hihető a váltás, amikor hazaérve Mandeley-be egy szeszélyes, kiszámíthatatlan figurát kapunk, de a csúcspontnak szánt nagy báli jelenet is döngve a padlón koppan kellő feszültség és előkészítés nélkül.

Meglepő módon pont Lily James (Yesterday, Nyomd, bébi, nyomd) az, aki – bár ezt sokan nem hitték el neki – el tudja vinni a filmet, de csak segítséggel. Ő ugyanis akkor igazán jó, amikor Kristin Scott Thomasszal van párban – persze borítékolható volt, hogy a zseniális veterán színésznő képes bárkit feljavítani, akivel játszik. És a házvezetőnő alakja az, amit a groteszkhez vonzódó rendező vonzónak találhatott ebben a történetben, és a legtöbbet hozza ki belőle, sőt, még modernné is teszi azt. Merthogy a sztori többi részében nincs sok modern elem – kárpótlásul viszont tényleg fantasztikus látványt és még annál is jobb zenét kapunk.

Értékelés: 7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu