A vágy törvénye

A cannes-i közönség imádta, az angolszász kritikusok egy emberként gyűlölték a díjakkal elhalmozott Testről és lélekről alkotója, Enyedi Ildikó új filmjét, A feleségem történetét. Megnéztük, kinek van igaza.

Enyedi Ildikó legfrissebb alkotása első ránézésre igencsak kilóg a munkásságából, hiszen egy 1942-ben megjelent Füst Milán-regény adaptációja. Az alkotó korábban sosem rendezett feldolgozást, és látatlanban az ízig-vérig macsó (sőt: esetenként kifejezetten hímsoviniszta) könyv is nehezen illeszthető be a finoman megmunkált és/vagy megfoghatatlan-misztikus alkotásokból álló Enyedi-életműbe. Füst Milán bő 400 oldalas kötete egy durva és faragatlan (saját megfogalmazása szerint: vadember) hajóskapitány, Störr Jakab monumentális, csapongó és gyakran fecsegő gondolatfolyama, amelyben a főhős-elbeszélő azt próbálja összegezni a múltba visszatekintve, milyen kapcsolat fűzte hűtlen feleségéhez, akinek házasságuk évei alatt egyenesen a megszállottjává vált.

Füst féltékenységáriája tulajdonképpen két játékos meséje: egy asszonyé, akinek a hűtlenségére a legvégéig a férjnek sosem sikerül döntő bizonyítékot szereznie, és a férfié, aki egyszerre szadista és mazochista, sokszor kifejezetten cinikus módon próbálja folyamatosan tetten érni a nőt, akit sem elengedni, sem elhagyni nem tud, szinte a végtelenségig nyújtva mindkettejük szenvedését. A Füst-féle Störrt nehéz szeretni (ahogy a regényt is), hiszen az író nem sok mindent tesz azért, hogy szimpatikussá tegye. Enyedi viszont

meglátta a szépet a szánalmasban és a durvában,

és nemcsak átélhetővé teszi a főhős szenvedéseit és szenvedélyeit, de kifejezetten szerethetővé a figurát.

Forrás: Mozinet


A legtöbb irodalmi adaptációban nem szokott jól kijönni, ha drasztikusan módosítanak az alapanyagon, de A feleségem története esetében nagyon szerencsésen alakult, hogy az alkotó finomhangolta és a maga képére formálta az eredetit. Érdekes, hogy habár Füst Milán inkább költő, mint író volt, ebből a regényéből – a záró mondatokat leszámítva – teljes mértékben hiányzik minden költőiség. Ami viszont Füstnél hétköznapi, sőt földhözragadt, az Enyedinél színtiszta költészet. A primitív, darabos figurából nála érzékeny, melankolikus hős válik, akinek brutális gesztusai ábrándos, romantikus aktusokká alakulnak.

Jó példa erre, ahogy a forgatókönyvet is író rendező megváltoztatja Störr és Lizzy megismerkedésének történetét. Míg a könyvben egészen profán módon az addig az evés örömeinek nagy kedvvel hódoló karakter kvázi orvosi receptre azért keres feleséget magának, mert gyomorbajos lesz, addig a filmben mindez úgy árnyalódik, hogy a gyomorbajra vonatkozó megjegyzést követően barátjával egy kávéházban ülve egy egyszerre frappáns és romantikus gesztustól vezérelve határozza el, hogy elveszi az első nőt, aki belép az ajtón.

Az ezt követő „nászéjszaka-jelenetben” pedig – amikor Störr és Lizzy vetkőzős pókert játszik – annyi a finom humor és a még finomabb erotika, amennyi Füst Milán egész életművében sem található.


De Enyedi nemcsak egyes mozzanatokon változtatott, hanem (hálistennek) nagyon szabadon kezelte az alapanyagot, és lenyirbált minden felesleget a túlírt Füst-regényből. Az ugyan időrendben elmesélt, de az emlékezés logikájára felfűzött csapongó anekdotázásból a rendező lemetszette az oda nem illő részeket, és keretek közé szorította, azaz logikusan felépülő fejezetekbe rendezte az eredeti feljegyzéseket.

A film cselekményének így lett egy szépen építkező íve, amelynek mentén fokról fokra bomlik ki a két ember kapcsolata.

A Füst-féle Störr kapitány feljegyzései alcímből ennek megfelelően Störr kapitány bolyongásai hét leckében lett. Hétben, ahány év alatt Füst Milán A feleségem történetét írta, amennyi idő (az eredeti négy évet megváltoztatva) eltelik az események csúcspontja és a kapitány lenyugvása között – és ahány év után a közvélekedés szerint mélypontra szoktak jutni a párkapcsolatok.

Enyedi, anélkül, hogy teljesen átírná a regényt, kisebb-nagyobb hangsúlyáthelyezésekkel és kihagyásokkal helyezi más megvilágításba a cselekmény egyes elemeit, így Störr Jakab monomániás, féltékeny őrült helyett a szerelem bolondjaként tűnik fel. Az alkotót ugyanis ugyanaz foglalkoztatja, mint a Testről és lélekrőlben: annak a misztikuma, ami megmagyarázhatatlan módon összeköt két embert. Ahogy nincs magyarázat arra, miért álmodja ugyanazt a korábbi film Máriája és Endréje, úgy azt sem tudni, mi köti olyan eltéphetetlenül Störrt Lizzyhez. Mi az a titokzatos valami, maga a szerelem, ami odaláncolja az egyik embert a másikhoz? Mitől nem tud elmenni, még akkor sem, ha a másik bántja, megcsalja, elküldi?

Forrás: Mozinet


A feleségem története
Enyedi verziójában

a szerelem leglényegét fogalmazza meg,

amibe belefér az izzó imádat és a lobogó gyűlölet is. Mindez csodálatosan jelenik meg a tangójelenetben: Störr és Lizzy végtelenül érzéki táncába sok és sokféle érzelem belefér, talán maguk sem tudják, hogy éppen mi – de annyi biztos, hogy akkor és ott kizárják a külvilágot, csak ők ketten vannak ezen a bolygón, talán ebben az univerzumban is. És a könyvben alamuszi manipulátorként ábrázolt figura itt, a filmben igazi femme fatale: gyönyörű és kiismerhetetlen, akire a főhős örökké vágyakozni fog, még a halál után is.

Amikor az egyik jelenetben Störr mond egy mesét Lizzynek, az egyszerű szimbólumaival a vágyról szól – és ahogy a főhős, úgy az alkotó is a vágyról mond mesét: szomorút, igazat és egyszerre olyan pontosat és megfoghatatlant, amilyet csak ő tud. A filmbeli Störr Jakab így szerencsére igazából nem is annyira Störr Jakab, mint inkább Enyedi Ildikó maga. A figura érzékenységét pedig a színészi játék is kiválóan jeleníti meg: a holland Gijs Naber úgy tud végig férfias maradni, hogy finom rezdülésekkel azt is megmutatja, hogy mi lakik a lelkében.

Forrás: Mozinet


A feleségem története
ezenkívül hangulatfestésből és atmoszférateremtésből is jelest érdemel, amihez egyebek mellett nagyban hozzájárul Rév Marcell kamerája – de az operatőri munka bőven túlmegy még ezen is. A film festmény szépségű képei ha kell, fényekkel fogalmazzák meg a mű mondanivalóját. A szerelmes együttlétet ábrázoló jelenet végén például távolról láthatjuk az ágyban Lizzyt, felülről és oldalról érkező aranyló fényben, szinte mint egy szentképen, ami csodálatosan fejezi ki azt az áhítatot, amit abban a pillanatban Störr érezhet. Máskor egy-egy hófehér tisztaságú, letisztult hátterű képkocka Hopper magányos alakjaiként vonultatja fel hőseinket, a film záróképe pedig a kör alakú képkivágásban a kamerába meredő kapitánnyal a Rembrandt-önarcképek önvizsgálatát idézi meg.

Röviden ennyi, amit a filmet támadó, primitív módon a szereplők akcentusán és az alkotás hosszán fennakadó angolszász kritikusok nem vettek észre Enyedi Ildikó művében. És A feleségem története még annyi mindenről szól ezen kívül is: elengedésről, megbékélésről, sírig tartó várakozásról, a másik ember misztériumáról, megismerésének képtelenségéről, választási lehetőségekről és sorsról.

Enyedi filmje végül a történések szintjén ugyanoda jut el, ahova Füst Milán regénye is, csak máshogy. És ez a máshogy nagyon nem mindegy.

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu