Vannak művészek, akiknek jövőbelátó-képességük van. A jelek szerint a már évekkel ezelőtt egy európai háborúról forgató Pálfi György, a Hukkle, a Taxidermia, a Szabadesés és Az Úr hangja rendezője is közéjük tartozik. Kritika a Mindörökkéről.
Lehetne mondani, hogy Pálfi és a filmjét forgalmazó Vertigo Média egyszerűen véletlenül beletrafált, amikor pont az orosz-ukrán háború közepette mutatták be a Mindörökké című disztópiát, de ha egy érzékeny művészről van szó, könnyen lehet, hogy az időzítés ugyan a vakvéletlen műve,
A Hukkle, a Taxidermia, a Final Cut – Hölgyeim és uraim, a Nem vagyok a barátod, a Szabadesés és Az Úr hangja rendezője Tar Sándor El, valahová című 1995-ös novellája alapján dolgozott, de a jövőbe látás a sajátja: az eredeti irodalmi műnek ugyanis csak egyes motívumait használta fel (a falusi férfi, a „betolakodó”-ként érkező másik és egy magatehetetlen, értelmi sérült nő között kialakuló szerelmi háromszöget), a háborús közeg, a főbb fordulatok és az egész posványos, pusztulat miniuniverzum, amit ábrázol, a sajátja – bár utóbbira szintén lehetett hatással a szociográfus Tar, a periférián élők leghűségesebb krónikása.
A Mindörökké ugyanis egy olyan határ menti faluban játszódik, ami már háború nélkül is maga a posvány és pusztulat: amúgy is létbizonytalanságban élő lakóit pedig a háború még nagyobb létbizonytalanságba taszítja. Az itt üzemelő katonai kórházban lábadozik egy repesztalálat után felszíni sérüléseiből Ocsenás János, aki látszólag tökéletesen megtalálta a helyét mind a faluban, mind a kórházban. Mivel szinte mindenkinek segít maga körül, és felvidítja az embereket, úgy tűnik, mindenki szereti.
Ocsenás azonban, ahogy a település többi lakója is, állandó célkeresztben van.
Bármerre megy, mennek ezen a szűk területen belül, folyamatosan egy láthatatlan mesterlövész célkeresztje irányul rá(juk). Ez a film plakátján is megjelenített szimbólum beszédesen fejezi ki a háború arctalanságát: sosem tudhatjuk, ki öl meg, és sosem tudhatjuk, mikor csap le ránk. S ha a most valóban zajló háborúhoz tudunk is egy egészen konkrét arcot kapcsolni, hátborzongatón ismerős és átélhető lesz az élmény, hiszen a vissza-visszatérő célkereszt az arctalan háború mellett az arctalan hatalmat is képviseli, ami szintén bármikor lesújthat, és amelyről szintén nem tudjuk, hogy figyel minket, mégis leghétköznapibb, legmagányosabbnak gondolt pillanatainkban is ott lehet velünk.
Ebben a létbizonytalanságban pedig teljesen természetes módon felértékelődnek az emberi kapcsolatok, és az emberek olyanokkal is kapcsolatba lépnek, akivel amúgy nem tennék. A katonai kórházban ápolónőként dolgozó Edit is minden bizonnyal ezért (a háborúban elveszítette a férjét) kezd ki Ocsenással, akit amúgy szemmel láthatóan nem sokra tart. És Béres, a helyi alkoholista is ezért veszi magához gyakorlatilag házi kedvencnek azt az „égből aláhulott” lányt, aki a film elején látott kilőtt utasszállító repülőgép utasa lehetett, és magáról nem tudva, gügyögő gyerekként vegetál a férfi ágyában. Majd amikor Béres Ocsenásnak is bemutatja (vagy inkább megmutatja) Margitkát, és bizarr szerelmi háromszög alakul ki köztük,
a(z anti)hős mintha egyszerre lenne féltékeny a nőre és újdonsült barátjára – olyan erősen kezdett el azonnal kötődni mindkettejükhöz.
Pálfi pedig megmutatja a másik oldalt is: paradox módon ugyanis a háborúban egyszerre értékelődnek fel az emberi viszonyok, az egymás iránti együttérzés (ezt manapság a saját környezetünkben is tapasztalhatjuk: rengetegen mozdultak meg, hogy segítsenek az Ukrajnából menekülőknek), és értéktelenedik el az élet. Az ember ugyanis felelőtlenségből, nemtörődömségből, szórakozásból vagy szándékosan (a filmben mindegyikre kapunk példát) elpusztítja azt, ami addig kedves volt neki. De a drasztikus példáktól elszakadva a Mindörökkében az is megjelenik, hogy átvitt értelemben pusztítanak el valamit, például egy addig örömöt hozó kapcsolatot.
Ráadásul amikor az emberek csoportként mozdulnak együtt, a következmények rettenetesek lehetnek, hiszen elkezdenek állatként viselkedni. Az akolmeleg ugyanis rosszra is vezethet, Béres pedig addig-addig mondogatja kocsmai ivócimboráira, hogy birkák, hogy a végén egységben fellépve, kvázi csordaként bánnak el vele. „Szerintem az állatok nagyon közel vannak az emberhez. Iszonyatosan érdekel az evolúció, a biológia,
hogy honnan kezdődik az ember és meddig tart az állat,
hogy mik határozzák meg a testi funkciókat, a szellemi és érzelmi világát az embernek. Talán ez az a motívum, ami valójában minden filmemet összeköti” – mondta (az egyébként legközelebb egy állat, egy tyúk főszereplésével forgató) Pálfi György a filmhu-nak adott interjúban.
Ennek az állatos tematikának pedig egész skálája megjelenik a filmben. A birkákat és a csordát már említettük, de a rendező ezenkívül is rendkívül gazdagon használja az állatokhoz kapcsolódó szimbólumokat. Van, hogy egy macska (Edit kis kedvence, egy elkényeztetett szfinx cica) egy ember sorsát testesíti és előlegezi meg, de láthatunk eltévedt (?) golyó által lefejezett gólyát, az egyik rovart bekebelező másikat, sőt, az állattá válásra, az elembertelenedésre hozott legszélsőségesebb példaként egy mutáns állatot is.
A sok kegyetlenség és közömbös pusztítás közepette a legszomorúbb mégis a főhős, Ocsenás sorsa, akit afféle együgyű szentként ismerünk meg (ha nagyon hunyorítunk, akár a Pálfival együtt induló Mundruczó Kornél Johannájára is emlékeztet, főleg, hogy a Mindörökké maga is mutat némi hasonlóságot a korai Mundruczó-filmekkel). Eleinte olyan ember ő, aki még a rosszat is jóra fordítja (amikor a néző már épp elítélné hullarablásért, láthatjuk, hogy elosztogatja a kilőtt repülő utasaitól rabolt javakat), aki mindig csak azt nézi, kinek miben segíthet, de a végén a háború őt is bedarálja: az addig sem épp könnyed mű legmegrázóbb pillanata, amikor a zárójelenetben meglátjuk, mi lett belőle.
Habár a Mindörökké nem az a nagy ívű, pompázatos tabló, mint a Taxidermia, vagy nem az a tökéletes kis csoda, mint a Hukkle volt, és talán kicsivel (pontosan eggyel) több benne a felépítetlen hatásvadászat, ugyanúgy kialakul a saját – nyomasztó – világa, és ugyanolyan pontosan mutatja be az emberben az állatot. Pálfi Györgynek, miután a hivatalos állami filmes támogatási rendszer kivetette magából, nincs lehetősége már nagy ívű, pompázatos tablókat készíteni, így most sokkal fésületlenebbül, kicsit esetlegesebben,
A Mindörökkét február 22-től néhány kiemelt vetítésen mutatja be a forgalmazó, közönségtalálkozóval egybekötve, várhatóan június-júliusban viszont bekerül az addigra már nálunk is elérhető HBO Max kínálatába.
