50 évvel a kultikus első rész után megérkezett egy újabb folytatás, de pokolba vele!
Szabályosan haragszom erre a filmre, mert valami jó is kisülhetett volna belőle, legalábbis hellyel-közzel felsejlik a történet szövete mögött egy ennél jóval izgalmasabb Ördögűző-sztori. Egy olyan, ami tényleg le tudta volna söpörni az asztalról az elkeserítően vacak második részt (amit nem mellesleg a valaha készült egyik legrosszabb filmként tartanak számon, csak Ed Wood eklektikus tébolya, a 9-es terv a világűrből előzi meg). Ugyanis ez volt az eredeti cél.
David Gordon Green most is ugyanazt a taktikát választotta, mint az új Halloween-trilógia esetében: Az ördögűző: A hívő minden eddigi folytatást figyelmen kívül hagy, és az eredeti, 1973-as filmet tekinti előzménynek, mintha a többi meg sem történt volna (sőt, még alcímében is az 1977-es második rész inverze: ezért lett Az eretnek helyett A hívő). Így történik, hogy a jelenben járva eltűnik két kamaszlány, akik az erdőben szellemet idéznek. Lázas keresés után végül harmadnapon előkerülnek egy istállóban (igen, ez egy kissé erőltetett keresztény szimbólum, amit jól meg is magyaráznak, ha nem volna világos). A lányok semmire sem emlékeznek, azonban a talpukon égési sérülések vannak (érted: pokoljárás!), és egyre furcsábban kezdenek viselkedni.
Ez az a pont, ahol először elbukik A hívő, ugyanis bármennyire is igyekszik átvenni William Friedkin eredetijének elnyújtott, ám hátborzongató expozícióját, semmit sem képes felmutatni abból a rettenetből, amit ott látunk. Friedkin ugyanis nem csak az előjelekkel sokkolt, sőt, igazából azok a legkevésbé megrázóak: a kis Regan (Linda Blair) fájdalmas és bizarr kórházi vizsgálatai viszont teljesen kiborítóak. Megkockáztatom, ezek a jelenetek sokkal megrázóbbak, mint a későbbi ördögűzés. Ennek azonban itt nyoma sincs, Green egy rövid kórházi szekvencia után rögtön rátér a megszállás folyamatára, ami a két kislányon (Lidya Jewett és Olivia O'Neill amúgy remekelnek a szerepben) pont ugyanúgy jelentkezik.
Aztán a lányát egyedül nevelő apa, Victor Fielding (Leslie Odom Jr.) kap egy könyvet a szomszéd vallásos ápolónőtől (Ann Dowd), amit ki nem találjátok, ki írt! Bizony, Chris MacNeil (Ellen Burstyn), az első részben megszállt kislány, Regan anyukája, és innentől már mindenki számára világos, hogy a lányokat megszállta az ördög. Nekem viszont az nem világos, hogy
miért kellett belekeverni a sztoriba a MacNeil-családot?
Nyilván jó újra látni a régi karaktereket, és azzal, hogy az első részből visszatérnek szereplők, még hitelesítik is az új filmet. Csakhogy Chris MacNeil szálát teljesen ledobja a dramaturgia, valójában semmit sem tesz hozzá a történethez, és még ügyetlenül is van beleillesztve – mondhatnám: beleerőszakolva.
ez is érdekelhet
Az ördögűzőben szerepelt egy valódi sorozatgyilkos is
William Friedkin 1973-as horrorja a mai napig szolgáltat beszédtémát. Most újabb hátborzongató adalék került elő a kulisszák mögül.
Tovább
A többi karakter sem járt jobban, olyan sebtében lettek felskiccelve, hogy nincs is igazán kiért izgulni, márpedig, ha valakit megszáll az ördög, nem árt együttérezni vele. A ’75-ös filmben már alaposan megismertük Karras atyát (Jason Miller) – és személyes tragédiáját –, mire eljutunk a szertartásig. Ott őrá utal a cím, azonban itt az sem egyértelmű, ki az ördögűző. És itt jutunk el a másik kihagyott ziccerhez, amit amúgy beígér a film:
remek ötlet ugyanis, hogy a keresztény hitvilág és az afrikai vudu szövetségre lép a démon ellen, ám ezzel sem kezd semmit a film,
nincs rendesen átgondolva, kibontva ez a kevert rítus.
Egy pozitívuma van A hívőnek: nem ültet fel minden állomáson a nosztalgiavonatra, és MacNeiléket leszámítva
jól bánik a kultikus jelenetek megidézésével, amiket sajátos módon értelmez újra,
és nem visz túlzásba. Láthatunk itt is körbeforgó fejet, és a kereszt ismét szúrófegyverré válik (itt emelném ki, hogy bár az eredeti film egyik sokkoló jelenete úgy terjedt el a köztudatban, hogy Regan egy feszülettel maszturbál, ám valójában azt látjuk, hogy véresre döfködi a genitáliáját a kereszttel).
Amúgy az sem világos pontosan, ki itt a címbeli „hívő”, bár igazából bárki lehet: a templomlátogató katolikus család, a kiugrott apáca és a hitetlen, özvegy apuka is, aki talán a történtek után megtér. Arra viszont semmi szükség nem volt, hogy a szomszéd Ann (ő a kiugrott apáca, aki most ápolónő) a film végén egy hosszú prédikációval engedje útjára mozinézőket, amiben a gonosz természetéről beszél, mintegy összefoglalva a történet tanulságát. Köszönjük, de
ennél többet ért volna, ha David Gordon Green legalább kicsit magáévá teszi Friedkin dogmáját.
ezeket viszont ajánljuk
