Kritika: A szerencse háza - Fullba nyomják a kretént

A hülyeséget nem szabad túltolni, Will Ferrell és társai azonban pont azt teszik. Talán a hosszú nyár miatt, talán egyszerűen azért, mert jól csinálják, nekem baromira bejött a zugkaszinó hibbant története.

Nehéz elmagyarázni, mi lehet Will Ferrell titka. Itt van ez a birkaképű, nagydarab mamlasz, aki vicces. Attól, hogy pislog, amikor nem kéne, attól, hogy bamba, amit persze nekünk úgy két film után rég meg kellett volna unnunk. Mert majdnem mindig ilyen – ritka kivétel a valamivel komolyabb Felforgatókönyv vagy Woody Allennel a Melinda és Melinda -, és egy ilyen figurának alapvetően jópofa, de kissé idegesítő mellékszereplőnek kéne lennie, de nem, Ferrell sorra kapja a főszerepeket, és bár bizonyos hibaszázalékkal dolgozik, ha ráérez a ritmusra és megfelelő társakat kap az ökörködéshez, akkor remek dolgokat csinál. Mert nem véletlenül lett klasszikus A híres Ron Burgundy legendája vagy a Tesó-tusa, mert ez az ember egy zseni.      

Hogy A szerencse háza klasszikus lesz-e? Jó eséllyel nem, de rendkívül szórakoztató, részben azért, mert akik csinálták, ismerik és szeretik egymást, fantasztikusan tudnak együtt dolgozni, és hihetetlenül jól reagálnak a másik minden rezzenésére, részben azért, mert az alapsztori meghökkentően szórakoztató. Adott a kissé gyerekes, számos hendikeppel rendelkező apu és anyu, akik nagyon büszkék arra, hogy jeles tanuló kislányuk bejutott az egyik legjobb egyetemre. Csakhogy a soron következő lakossági fórumon kiderül, a genyó polgármester inkább egy strandra költené az ösztöndíjalapot, a családnak pedig nincs elég pénze a tandíjra. Ekkor jön a mentőötlet a szerencsejáték függő legjobb baráttól: nyissanak zugkaszinót a házában, és felezzék a hasznot, hiszen mi baj történhet, ha mindenki tartja a száját és betartja a szabályokat?

És hamarosan a fél kisváros itt játssza el a pénzét, és a siker hatására hőseink is kezdenek megváltozni, nem feltétlenül előnyükre, amire a lányuk is felfigyel, hamarosan pedig több kellemetlen érdeklődő is akad. És bár mindez nagyrészt egy óriási ökörködés, aminek nagy részét ott helyben improvizálták, maga a film rendkívül profi módon lett összerakva. A kép, a vágás, a zene mind viszi előre a sztorit, a kertvárosi közeg pedig remek lehetőséget biztosít rengeteg apró, gonosz poén elsütésére. Mindez ideális terep a női főszereplő, Amy Poehler számára, hiszen az őt (viszonlag) nagy névvé tevő Városfejlesztési osztály című sorozatban is ilyenben mozgott. A szereplők nagy része is megfordult a szériában, vagy ha abban nem, akkor a The Office amerikai verziójában, esetleg mindkettőben, mint az eddig csak vacak vígjátékokban, idegesítő figurákat alakító torzonborz Jason Mantzoukas, aki itt viszont remek a szerencsejáték szervezőnek zseniális, minden másban lúzer legjobb cimboraként.

Gyanítom, hogy a filmet nem is a kezdőnek számító rendező, Andrew J. Cohen rakta össze, hanem a színészek egyszerűen megcsinálták neki, mert itt minden mintha magártól állna össze. Persze vannak üresjáratok és túltolt viccek – bár bőven vannak olyan viccek, amik pont attól működnek, hogy teljesen kreténre veszik a figurát -, de tényleg öröm nézni, ahogy ezek az emberek veszik, építik és segítik egymás poénjait. Ez a zsigeri, de ritkán közönséges humor persze nem való mindenkinek, lesz, akinek túl sok lesz, és lesz, aki kevésnek találja majd, van, aki árnyaltabb poénokra vágyik majd, és van, aki közérthetőbbekre, nekem pont jó volt. És rég láttam ilyen vicces ujjlevágást és ilyen szórakoztató csajbunyót, mert itt ez is belefért.  

Értékelés: 8/10