Mi történt Emir Kusturicával?

A bosnyákból lett szerb rendező sokáig volt az európai filmfesztiválok kedvence, színészként és zenészként is befutott, miközben egyre rosszabb filmeket csinál – legutóbbiban épp saját dicshimnuszát zengi el.

Különösebb feltűnés nélkül érkezett a magyar mozikba az egykori nagy kedvenc, Emir Kusturica legújabb filmje, a Tejben, vajban, szerelemben, amelynek nemcsak a rendezője és forgatókönyvírója, hanem a főszereplője is. Mindenki, aki látta, egybehangzóan állítja, hogy Kusturica tulajdonképpen saját dicséretét zengi benne el. Ő Kosta, a tejesember, aki az egyetlen józan férfi a faluja környékén dúló háborúban, ezért minden fél egyformán tiszteli és elnyeri még a tejben fürdő Monica Bellucci kegyeit is.

Pedig volt idő, amikor Kusturica hatalmas sztár volt, és nemcsak Közép-Európában, de Nyugaton is, díjat díjra halmozott, mindenki vele akart dolgozni, a Columbia Egyetemen tanított, nyitva állt előtte minden ajtó. Utolsó három filmjét viszont csak elszánt rajongói, rokonai és a szerb nyelvet gyakorlók nézték meg. Mi történt Emir Kusturicával?

Azt hiszem minden az 1995-ös filmjével, az Undergrounddal kezdődött – de ne rohanjunk így előre. Hősünk 1954-ben született Szarajevóban bosnyák családba, majd az egyetemen a legendás prágai FAMU-n végezte el, ahol filmrendezést tanult. Visszatérve előbb a tévének dolgozott, majd hamar megrendezhette első saját filmjét. Ez volt az Emlékszel Dolly Bellre? (1981), klasszikus tinifilm, amiben már egyesítette a tanult cseh fanyarságot és a veleszületett balkáni harsányságot.

Következő, a jugoszláv személyi kultusz idején játszódó munkája, A papa szolgálati útra ment (1985) elnyerte a Cannesi Filmfesztivál fődíját, ahová innentől visszajáró vendég lett. És innen felfelé vezetett az út, A cigányok idejével (1989) megtalálta a neki legjobban fekvő témát, a cigányság, ha lehet, még harsányabb világát, amihez remekül illett Goran Bregovic zenéje, ami Kusturica egyfajta védjegye lett. Felfigyeltek rá mindenhol, és megrendezhette a saját amerikai filmjét az amerikai álom saját verziójához, amihez megkapta Johnny Deppet, Faye Dunawayt és Vincent Gallót. Ez volt az rendkívül szórakoztató, egyéni hangú Arizonai álmodozók, amit már a véres, régi barátokat, szomszédokat és mindenki mást egymás ellen fordító jugoszláv háború alatt rendezett, miközben szülővárosa, Szarajevó véres ostrom alatt állt. Kusturica pedig nem foglalt állást, azt mondta, ő jugoszláv – és tényleg ez állt az útlevelében.

Underground Emir Kusturica

Aztán mégis állást foglalt, igaz, burkoltan, nem a legegyenesebb módon. A nagyrészt szerb állami pénzből készült, bizarr humorú Underground (1995) olyan helyként mutatta be a Balkánt, amit kívülálló nem érhet meg, ahol mindenki mást se csinál, piál, dug és harcol, őrültek, de szerethetőek. Mármint a szerbek, mert a filmben minden bosnyák gengszter, minden horvát náci volt, és bár a film újra elhozta Cannes-ból az Arany Pálmát, nagyon sokan támadták, tegyük hozzá, némi joggal, hogy elbagatellizálja a háborút és a Milosevic rendszer mellé áll. És maga a film is kritizálható volt, egy kusza, hangos és üres vígjáték, ahol a tartalom hiányát hangos üvöltözéssel próbálták takargatni.

Kusturica megsértődött a kritikák miatt, bejelentette, hogy visszavonul, többet kezdett foglalkozni zenekarával, a No Smoking Orchestrával, de a filmezést mégsem hagyta abba. Megcsinálta a szerethető, vicces Macska-jajt (1998), gyakorlatilag a Cigányok ideje folytatását, majd egy időre tényleg leállt a rendezéssel és rengeteg filmszerepet vállalt. És már nem tudott igazán visszatérni. Csak a harsányság maradt, ez erő, a lendület, a stílus már nem.

A 2004-es Az élet egy csoda az Underground visszafogott verziója lett, visszhang nélkül maradt, viszont a film kedvéért felépített falu, Drvengrad lett a rendező új otthona. Hamarosan áttért a pravoszláv vallásra is, immár teljesen szerbnek vallva magát, felvéve a Nemanja nevet – bár hivatalosan a muszlim Emir nevet használja, ami márkanévnek még mindig jó. Ő maga így nyilatkozott „etnikai” identitásáról. „Lehet, hogy 250 évig muszlimok voltunk, de azelőtt meg ortodoxok voltunk és belül mindig szerbek maradtunk, amin a vallás nem változtathat.”

Következő munkájáról, Az ígéret szép szóról már alig írtak – egy kisfiú kalandjairól szólt a zavaros balkáni tájban – és példaképéről, Maradonáról rendezett dokumentumfilmet. Kisfilmet készített két ún. omnibusz filmhez is. Az Isten bárányaihoz (2005), amiben olyan nagy nevek dolgoztak még, mint Spike Lee, Ridley Scott vagy John Woo, majd a jóval kevésbé rangos Words with Godsban csinálta meg saját, vallási témájú munkáját. Saját filmjének még sosem volt főszereplője, de most itt van Tejben, vajban, szerelemben – nézze meg mindenki, akinek kedve van hozzá, és döntse el, tudja-e még azt a magát balkáni fenegyereknek nevező, mostanában Vlagyimír Putyinnal barátkozó rendező, amit régen, azt, amiért úgy szerettük.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu