Íme, egy életkép, de nem a filmből. A Napszállta sajtóvetítése után az általában rendkívül sietős kritikusok az egyébként a filmhez nagyszerűen passzoló Uránia Nemzeti Filmszínház előtt kisebb-nagyobb csoportokba verődve vitatják meg, hogy mit láttak, ezernyi kérdéssel bombázva egymást. Akkor mi lett a szülőkkel? Mi történik a kiválasztottal? Mi volt a bezárt ajtajú helyen, és miért volt tűzijáték a lövöldözés alatt? Mit akart a kocsis, és ki volt a többi fiákeres, és mi bajuk volt? Miért daraboltak valakit apró darabokra – ezt nem mutatják, nem kell félni, csak beszélnek róla -, és mi a helyzet a grófnővel? És tényleg egész Budapestet izgalomban tartotta, mi történik egy kalapszalonban? És mennyibe került az az utolsó, baromi látványos snitt, amire semmi szükség nem volt, mert nyilvánvaló volt az üzenet.

Merthogy Nemes Jeles László második nagyjátékfilmje, ami egyébként meglepően gyorsan készült el a elképesztően sikeres Saul fia után, irdatlan sok kérdést vet fel. Ami általában jó, hiszen nem árt, ha egy mű elgondolkodtat minket. Ezen kérdések egy részét némi odafigyeléssel nyilván könnyen meg lehet válaszolni, de olyan sok van belőlük, hogy csak kapkodja a fejét az ember, és egy idő után nem igazán tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel. De miről is van szó? Egy fiatal lány a fővárosba érkezik 1913 nyarán, hogy felkeresse a még mindig a családja nevét viselő, de már új tulajdonos alatt működő Leiter kalapszalont. Nem tudjuk, mit akar, azon túl, hogy itt dolgozni, gyökereit megkeresni, valahová tartozni, de hamar kiderül számára, hogy van egy bátyja, akinek gyűlölik és rettegik a nevét.

Azt pontosan nem tudjuk, miért, de azt igen, hogy már ölt, és az új tulajjal is próbált végezni. Gondolom, anarchista, de az is lehet, hogy csak őrült, mindkét lehetőséget felveti a film, és egyiket sem zárja ki. Hősnőnk, Leiter Írisz pedig többször is átloholja egész Budapestet, hogy rátaláljon egyetlen rokonára, hogy aztán előle loholjon. És az egyre sötétebb, egyre ijesztőbb helyekre eljutó, szinte végig különös transzban lévő főhős alakja nyilvánvalóan a Saul fia is egyben, a fényes, díszes metropolisz - „Bécs húga és riválisa”, ahogy a bevezetőben írják – pedig egyre ocsmányabb oldalát mutatja be, ahogy a kalapszalon és a Monarchia sötét titkai is előkerülnek. És csak arra tudok gondolni, hogy ez az (újbóli) alámerülés a pokolban, a rothadó, szétesni készülő birodalom megmutatása a Napszállta igazi lényege, nem a zaklatott és helyenként követhetetlen családregény.

Aki így nézi a filmet, az szeretni fogja, mert ott van a látvány. Nem szerettem a filmet, mert nem tudtam értelmezni, folyamatosan frusztrált, hogy ezt nem is engedi a történet, ami mindig akkor torpan meg, fordul el vagy vált témát, amikor hősnőnk végre valamiféle választ kapna, ráadásul az utószinkron ellenére is alig érteni, mint mondanak a szereplők – de cserébe milyen jól néz ki az egész! Azon nem lehet vitatkozni, hogy Nemes milyen elképesztően tehetséges rendező, és ez minden képkockán látszik. A film, ha másfél évtizedes különbséggel is, de nagyjából ugyanabban a világban játszódik, mint a szintén jókora költségvetéssel készült Budapest Noir, a két városkép, a két látványvilág között mégis ég és föld a különbség. Pedig azt Ragályi Elemér fényképezte, mégis csak egy jellegtelen díszletvárosra futotta, Erdély Mátyás azonban csodát tett. Itt a fény, az árnyék, a színek, a ruhák anyaga, a fiákeres lovak szőre mind életre kel, kézzel tapinthatóvá válik, valóban megidéződik a hely és korszak, amit nem is igazán lehet elmagyarázni, ezt érdemes látni is. És ott van Jakab Juli is, akinek rendkívül kifejező a játéka, és akire a film rengeteg terhet pakol.

Ha nincs is benne minden képkockában, ahogy a Saul főhőse volt, Jakab Juli minden jelenetben ott van, a kamera nehezen válik el az arcától, amin hol a zavar, hol a düh, hol az ijedtség, de rendszerint ezek keveréke látható. És olyan, mintha a rendező beleszeretett volna a valóban csodás díszletekbe, az utcaképekbe, szobabelsőkbe és persze ebbe az arca, és onnantól kezdve nagyjából harmadlagos volt a cselekmény, és az, hogy a néző érti-e mindezt. Mert ez így öncélú. Értem, hogy bátor dolog, ha egy művész nem vállal kompromisszumokat a közérthetőséget illetően, értem, hogy az Oscar-díj után iszonyat nehéz lehet újra alkotni, újra felépíteni valamit, ami új is meg nem is, megfelelni az elvárásoknak. Így nyilván nem lehet haragudni Nemes Jelesre és a filmre, csak megmarad ez a nyavalyás frusztráltság, hogy miért nem értjük, miért van az a sok szándékosan megválaszolatlan kérdés, és miért van az a rengeteg átkozott kalap, amikre olyan sok tollat és többletjelentést aggattak!  

Értékelés: 6/10