Nem lehet röhögve elmondani egy viccet – Pindroch Csaba interjú

Hogyan lehet komolyan játszani egy vígjátékban, hogy jött a szerep annak idején, miért nehéz újszülöttel játszani, mi az a színész paradox és volt-e csók Nagy Ervinnel?

- A feltűnően jó hangulatú pódiumbeszélgetés egyik megjegyzéséből arra következtetek, hogy a kész filmből kimaradt egy elcsattant csók Pindroch Csaba és Nagy Ervin között, igaz ez?

- Én ilyesmire egyáltalán nem emlékszem (nevet), mert az ember agya jótékonyan törli az ilyesmit! Na jó, azért egy puszi volt az egyik börtönjelenetben.

- A beszélgetésből az is kiderült, hogy állandó volt a bohóckodás a forgatáson, és maga a film is egy folytonos ökörködés. Hogy tudja mindezt kezelni egy rendező?

- Itt mindenki nagyon komolyan vette a kötelességét, és rám sem jellemző, hogy bohóckodjak, pláne vígjátékban nem, én sokkal inkább egy tragikus szereplő vagyok vígjátéki elemekkel, de itt valami olyan kellemes együttállás jött össze, nyilván azért, mert a Kincsem elképesztő sikere ellazította Herendi Gábort, és ezzel minket is, ami egy igazi örömjátékra adott lehetőséget. Rólam is hál’ istennek leszakadt az úgynevezett főszereplő vagy közbülső szereplő teher, és egyszerűen eljátszottunk egy történetet. Természetesen volt olyan, ha nem is sokszor, hogy egy jelenetre a Gábor azt mondta, ez nem sikerült jól, de azt a színészek is érzik, ha valamit nem csinálnak jól. Én még nem láttam a teljes filmet, pedig levetítettük már egyszer, és én is beültem rá, hogy akkor végignézem, de tíz perc után kijöttem róla. És akkor választ kaptam egy régi kérdésemre, ami mindig is foglalkoztatott, hogy miért zavar engem, a színészt, hogy magamat látom a vásznon?

Nézed magadat, és azt mondod, de szar, vagy azt, de jó, de mindenképpen belemész az erdőbe. És rádöbbentem arra, hogy nagyon kellemes élmény volt a forgatás, ahol mi, színészek alapvetően színházat játszottunk. Volt is közönségünk, a stáb, akik persze ezt vették, de a kapcsolat nekem nem a kamera volt, hanem a másik színész, a partner, és ezekre az élményekre emlékszem. És ha ezt meglátom filmen egy teljesen más szemszögből, akkor azt mondom, ehhez nekem mi közöm van, nekem teljesen más az élményem. Azt elfelejtem, hogy öreg, te nem szórakozol, te pénzt kapsz ezért, és a közönségnek játszol. Bár a diplomamunkám a színész paradoxon volt, valójában ez maga a színész paradoxon. Ahogy egy színházi rendezőnek is el kell engednie egy darabot az utolsó főpróba után, mert onnantól már a színészek játsszák, úgy a filmszínésznek is el kell engedni a szerepet az utolsó snitt után, mert onnantól azt már mások csinálják, és másokról szól. Úgyhogy nagyon furán fogom magam érezni, amikor megnézem.

- Te is mondtad, hogy sokkal kevésbé vígjátéki karaktert hozol egy vígjátékba, és azt gondolom, hogy ez lehet a legnehezebb feladat. Szabó Győző kedvére ökörködhetett, Hujber Ferenc hozta a kissé autista szépfiút, a te karaktered viszont az, aki mindig mindenre rácsodálkozik, aki nem ért semmit.

- Ez az első Valami Amerikában zavart leginkább, hogy van a két testvér, akik a két szélsőség, nekem pedig olyan tisztán kell játszanom. Holott nekem is volt már akkor egy felépített eszköztáram, figurám, amit szerettem volna elsütni, hogy ebben vagyok a legjobb. Csakhogy ezt nem hagyta a Gábor, azt mondta, hogy én nem ilyen vagyok, amikor pedig magamat hoztam, azt mondta, ilyen nem kell. Így aztán lavíroztam a kettő között, néha furcsa érzésekkel, de a Valami Amerika 3-ban nem éreztem, hogy figurakényszerem van, hogy nehéz dolgom van. Egyetlenegy dolog motivált végig, bármennyire is vígjáték ez, meg borítékolva van a siker, hogy ez három testvérről szól, a Várnai családról, és nekem ezek az emberek, a Győző és a Feri, bár nem járunk össze, olyanok, mint a testvérek. Engem végig az érdekelt, hogy ők hárman hogy tudnak együtt lenni, miközben ez az őrület folyik körülöttük. Mivel ez hajtott, nem éreztem azt, hogy nekem viccesnek kell lennem, hiszen elég viccesek a szituációk és a párbeszédek. Nem lehet röhögve elmondani egy viccet.

- Melyik volt számodra a legnehezebb jelenet?

- A legnehezebb egyértelműen az volt, amikor a filmbeli kisgyermekem a kezembe vehettem. Ezek olyan pillanatok, amikor egy újszülöttet a kezedbe fogsz, ahol minden kiderül, amikor nincs színjáték. Ott csak kamuzni tudsz, mert játszani kell valamit. Amikor először kezembe vettem azt a kisbabát, akkor eszembe jutott az én három gyerekem születése, ahol mind a háromszor bent voltam én is, és ez egy igazi pillanat volt, ahogy fogtam, a lehető legtermészetesebb érzés, de ezt nem vették fel, mert csak próba volt. Aztán amikor felvettük, azt éreztem, hogy ez tiszta kamu, bár azt mondták, akik látták, hogy könnyezős az a jelenet, és jól működik, de én nem éreztem azt a magam részéről, hogy őszintére sikerült az a pillanat. A legizgalmasabb rész viszont az a bizonyos ugrás volt a babakocsi után a Nyugati pályaudvarnál. Persze, kipreparált lépcső volt, de azt is apaként élhettem meg.

- Amikor az első részben megkaptad a szerepet, az neked nagy áttörés volt?

- Eredetileg egy másik, rendkívül tehetséges színész játszotta volna a szerepet, de neki egészségügyi problémái akadtak. És akkor Herendi Gábor azt mondta, mondjatok nekem egy jó színészt, nem baj, ha nem híres, csak megbízható legyen. Majd három olyan emberrel beszélt, egy rendezővel, egy casting direktorral és egy operatőrrel, akiknek az isteni gondviselésnek köszönhetően mindegyikük hármas listáján rajta volt az én nevem. És akkor elmentem castingra, és pont azt a részt próbáltuk el, hogy „én nagyon meg akarom csinálni ezt a filmet”, ahol egy kis könnycseppet kellett volna kitolnom, ami azért nem ment, de olyan emóció volt bennem, hogy én tényleg annyira szeretném megkapni életem első főszerepét, pláne ebben a könyvben, amit sírva röhögtem végig, hogy sikerült azt az energiát visszaadnom Gábornak, ami őt is hajtotta. Mert ő is iszonyatosan akarta AZT a filmet, és kiderült, milyen sok mindenben hasonlítunk egymásra.

Megkaptam a szerepet, és elképesztő volt a változás, hiszen egy lyukban laktam előtte, olyan autóval jártam, mint ez az asztal, és aztán jött az az elképesztő siker, amit nehéz volt feldolgozni. A mai napig is a Valami Amerika és a Kontroll az, ami bizonyos ajtókat megnyit nekem.  

Fotó: Szécsi István

 

 

Kövessen minket a Facebookon!

Budapest Bár a MÜPÁban
Budapest Bár a MÜPÁban

2018. október 22., 20:00, MÜPA

Jegyvásárlás